Idén kezdtem el túrázni, mondhatnám megint, de azért a húsz évvel ezelőtti Zöld 30, Piros 35 és Gödöllő 50 nem volt akkora szám, szóval rendesen csak idén. Pár mátrai túra, 40+ km-rel, érezhető szintkülönbséggel, nulla felkészüléssel, ennyi volt mögöttem. Nem biztos, hogy okos dolog így belevágni, de megszerettem a műfajt, és egyre jobban belejövök. A lábam meg ehhez igazodik.
A Kinizsi 100-ról természetesen hallottam már, izgatta is a fantáziámat, de csak olyan couch potato módjára, tehát soha egy szalmaszálat nem tettem keresztbe, hogy tényleg végigmenjek rajta. Szóval, amikor a túra előtti héten felmerült, hogy jé, most lesz a Kinizsi 100, illetve nem is, mert hivatalosan nem rendezik meg, akkor kicsit magamat is megleptem, amikor bátran kijelentettem, hogy engem érdekel a dolog. Komolyan. Amilyen formában vagyok, úgy. Vágjunk bele! Egyéb programok azonban elsőbbséget élveztek volna, ezért csak péntek este 18.40-kor derült ki, hogy szabad a hétvégénk. Több se kellett, bevásároltunk, az autót leraktuk egy stratégiai pontra, készítettünk pár szendvicset és szombat reggel 6.45-kor elindultunk! :-)
Fura, hogy nekem legalább egy évig ez lesz a viszonyítási alap, de rajtam kívül alig volt egy-két elsőbálozó; nagyjából mindenki az ezerpárszáz fős rendezvényhez szokott. Sokan ismerősként köszöntötték egymást, nyilván. Én arra számítottam, hogy még sokkal többen jelennek meg a kemény magból, akik sokszoros teljesítők, de talán ha 30-an voltunk összesen, és mi sem egyszerre indultunk.
Szerencsénk volt az időjárással, rögtön az elejétől kezdve. Kellemes melegben trappoltunk, néha kis hűsítő széllel vagy pár csepp meleg esővel kísérve. A nap csak este bújt elő a felhőtakaró mögül, hogy azért kicsit megörvendeztessen minket a látványával, és még az éjszakai eső sem volt vészes egyáltalán. De ne szaladjunk ennyire előre!
Hárman mentünk együtt, én, Sznuupi és Zsóka, de a többiekkel oda-vissza előztük egymást, így volt alkalmunk kicsit másokkal is beszélgetni. Ez kardinális kérdésnek bizonyult, főleg Sznuupi számára, akinek lételeme a társasági élet. Jó tempóban haladtunk, eleinte 5km/h-s átlaggal, és ebbe még az is belefért, hogy bónuszként megnézzük a csobánkai Szentkút forrást. :-) Gyűjtöttük tehát a szintvonalakat, beszélgettünk, Zsóka kiváló fotókat készített rólunk (amit ezúton is még egyszer nagyon köszönök!), egyébként is fényképezkedtünk, hogy igazoljuk a táv teljesítését, vetkőztünk (említettem már, hogy jó időnk volt?), és egyáltalán, jól éreztük magunkat! Sznuupinak hála több helyszínt ismerősként köszöntöttem, miután korábban már bejártunk/befutottunk egy-egy szakaszt, valamint egy idő után a kísérőket is, mert a túrázók többsége szervezett magának autókat, akik depóztak, vagyis vitték az ellátmányt, váltás ruhát stb. Mi erre nem is gondoltunk, mindent a hátunkon cipeltünk. Sznuupi rutinja nagyban segített: végül semmi feleslegeset nem pakoltam be, mert mindent, ami nálam volt, az út során elfogyasztottam, illetve használtam. Lerobbanás esetére meg Tom előzékenyen felajánlotta, hogy hívjuk, és értünk jön. Így ment ez egészen a Pilisig, ahol a táv negyedénél jött az első mélypont. Fizikailag. Történt ugyanis, hogy a bal vádlim elkezdte jelezni, hogy bár eddig soha nem fordítottam rá különösebb figyelmet, ő bizony létezik, ráadásul fáj. A jobb térdem csak hab volt a tortán. Amit csak tetézett, hogy valami balga ne-miattam-álljunk-meg-öt-percre elgondolás miatt nem ettem, amikor éhes voltam, mert azt hittem, mindjárt megállunk pihenni, de arra még várni kellett... Így amikor végül tényleg megálltunk, már minden bajom volt, és féltem, hogy nem fogom végig bírni. Természetesen vittünk magunkkal magnézium- és kalciumtablettát, de a doppingszereket csak féltávnál terveztem elővenni. Az élet azonban felülírta a terveket, ezért utána már csak azon aggódtam, hogy ne kelljen ezt túl sokszor megtenni, nehogy túladagoljam magam. :-( Viszont a tabletták és az evés helyrehozott, és szerencsére velem tartott egy orvos is, szóval ezen a mélyponton azért hamar átlendültem. Mi tagadás, az is nagyon jól esett, hogy Sistergő teljes titokban önkéntes frissítőpontot rittyentett a Pilis-nyeregben, kólával, édes és sós élelmiszerrel, szívet melengető jókedvvel! Még pecsétet is kaptunk tőle. Naná, hogy mindenki örült neki! :-) Itt futottunk össze először Asciimoval is, aki a jeges vödrös kihívást már azelőtt teljesítette, hogy „feltalálták” volna, és aki oszlopos tagja a Kinizsi 100 rendezvénynek. Dorogon beugrottunk a Molnár sörözőbe, ahol mosdó, és némi pénzmagért cserébe finom kávé és frissítő várt minket, no meg persze a találkozás a pultossal, aki maga is szinte intézménynek számít a Kinizsi 100 résztvevői körében. Tudtuk, hogy ez után sokáig egyetlen hely sem lesz nyitva, úgyhogy maradéktalanul kiélveztük a hely vendégszeretetét. Innen a Szuperkatlan már jól ismert útján haladtunk, föl a Nagy-Getére, le a Nagy-Getéről, a Tokodi pincevölgyön át - mindezt rossz lábbal -, úgyhogy túratársaim jól lehagytak, de aztán rátaláltam A Technikára, Ami Kiváltja A Futást: a gyorsgyaloglásra lejtőn! Ezzel közel olyan gyorsan haladtam lefelé, mint Sznuupi (fölfele sose volt gondom, igazi hegyimenő vagyok), és megvolt az az előnye, hogy sokkal kevésbé terheli a térdet. Roppant büszke voltam magamra. ;-) Ebben a kiváló hangulatban értem el Mogyorósbányára, ahol újratöltöttük a kulacsainkat, falatoztunk, és pofátlanul sokat pihentünk a főtéren. De Zsóka meglepett: ő nem folytatja. Elfáradt? Nem bírja a lába? Ennyire rossz érzés, hogy bár társakkal jött, mi egy pár vagyunk, és akaratlanul is kizárjuk őt a társalgásból? Sznuupi biztosan nem, neki mindenkihez van egy kedves szava, és bárki idegennel jól el tud beszélgetni, hát még barátokkal. Mindenesetre a döntés megszületett, és mi elfogadtuk. Ezért, miután mindenki más már továbbindult (egy hármas fiúcsapat komplett ruhacserét követően), Sznuupival mi is folytattuk utunkat. Innentől kezdve nekem már minden méter ajándéknak számított, hiszen a leghosszabb távom eddig 50km volt. Nyugodtan haladtunk, egészen a kb. 58km-nél lévő „pontig”. Onnan Pusztamarót még 6km-re feküdt, de ez a rövid táv egyszerűen soha nem akart véget érni... A terep nem volt nehéz, előtte nem sokkal pihentünk, a lábam se fájt már úgy, valahogy mégis elviselhetetlennek tűnt az egész. Nem értettem, miért akkor és mitől tört rám a levertség, de ott volt a második mélypont, amikor elkacérkodtam a gondolattal, hogy feladom. Ugyanakkor, mivel ezt megfutamodásnak éreztem volna, és fizikailag egyébként jó állapotban voltam, plusz logisztikailag is érdekes lett volna hazajutni, emlékeztettem magam a nagy igazságra: minden fejben dől el! Sznuupi ilyenkor énekelni szokott, én egyszerűen felidéztem, hogy mikor éreztem magam a közelmúltban nagyon ramatyul, de felálltam belőle, és ez segített. Végül már egészen beesteledett, mire odaértünk Pusztamarótra, és némi esőt is ígértek, ezért én felcsatoltam a nadrágszárakat (Sznuupi maradt a védjegyének számító csinos szoknyánál), röviden kifújtuk magunkat, és indultunk tovább. Valamennyi világosság még sokáig derengett a horizonton, de kellettek a fejlámpák. Érdekes volt élesben megtapasztalni, mennyivel jobb Sznuupi profi fejlámpája, mint a legolcsóbb, decathlonos darab - a különbség, úgymond, szemmel látható. ;-) Eltérő sebességünk és pihenési szokásaink miatt a következő szakaszon többször összefutottunk a hármas fiúcsapattal, ami komikus helyzeteket teremtett. A legviccesebb mégis az volt, amikor megelőztük őket, lerogytunk az út szélére (az addig bontatlan, rendes méretű haribós zacskó ekkor gyakorlatilag szublimált), visszaelőztek minket a fiúk, majd mi még mindig ott ültünk, amikor visszafele ugyanakkora lendülettel ismét elhaladtak mellettünk, mert száz méterrel arrébb már le kellett volna fordulni. :-) Ennyi elbóklászás azonban még teljesen belefért, az jobban zavart, hogy nem tudtuk, a Bánya-hegy után éppen hol járunk. Ezt azért szerettük volna, mert a nemhivatalos túra második és egyben utolsó frissítőpontja várt ránk Vértestolnán (ezt előre bejelentették a Facebookon), ahol mindkettőnkre ráfért egy kis testi-lelki feltöltődés. Szerencsére hamarosan meg is kaptuk - Sznuupit ráadásul még odafele menet Henrik fel is hívta, hogy hol van, már ott kéne lennie. :-) Mire odaértünk, a szél lassan viharos erejűvé fokozódott, de a sátorban ez nem zavart; Henriktől kaptunk néhány jó szót, finom teát, kólát, kentek nekünk szendvicset, Sznuupi égnek emelt talpakkal pihegett, és örültünk, hogy ott lehetünk. Továbbállva Sznuupi nagyon helyesen folytatta, hogy saját tempójában halad, ráadásul nálam sokkal jobban váltott a fokozatok között, tehát amikor elindultunk, egyből mindig tetemes előnyre tett szert velem szemben, és ezt sokáig őrizte is, mire utolértem. Mindezt úgy, hogy a cipő mindkettőnk lábát fájdalmas hólyagokkal pettyezte be, én úgy jártam, mintha előtte egy hétig csak lovagoltam volna, a vállpánt kidörzsölte a hátat, de őrült sokat számított, hogy a láthatatlan kötelékek vittek magukkal. Sznuupi állította, hogy ugyanolyan gyors vagyok, mint ő, mert soha nem maradtam le nagyon, viszont mindig beértem, és a célba is együtt érkeztünk be, de meggyőződésem, hogy ő simán benne hagyott ebben a szintidőben egy húsz-harminc percet. A Koldusszálláson volt az utolsó, nagy találkozás a többiekkel, illetve a kísérőkkel, valamint egy tábla csokival, utána már csak rókák és egyéb világító szemek jelentették a társaságot. Később ezt mások is megerősítették, mennyi állattal találkoztak az úton, mert most nem riasztotta el őket több mint ezer ember zajongása. Szép és különleges hangulatú az éjszakai erdő. Az útvonal nyílegyenesnek tűnt, mondtam is Sznuupinak, hogy itt nem lehet eltévedni - mire közölte, hogy 15m-rel korábban le kellett volna térni balra. :-D Sznuupi csuda egy teremtés. Megy, mosolyog, térképet néz, cseverészik, húz, megvár, fut rendíthetetlen kitartással, természetességgel és bájjal - egy gömbvillám hozzá képest pislákoló ceruzaelem, és közel sem olyan vonzó! ;-) Éppen ezért hízott a májam, amikor egy rövid etapon én húztam őt - mert egyszer jobbra néztem, és láttam, hogy konkrétan alszik! Aztán felébredt, megint előreszaladt, megvárt, énekeltünk, pár óra után felvettük az esőkabátot, hogy hát ez csak nem akar elállni, úgy elmentünk a Szent Péter templom romjai mellett, hogy észre se vettük, és ahogy a Kálvárián ereszkedtünk le Bajra, olyan technikás ösvényen kellett tekeregni, ami világosban, az út elején felettébb izgalmas lett volna, így viszont csak azt éreztem, hogy borzalmasan belassultam tőle... Már számolgattam az időt, mikorra érünk a célba (Pusztamarót után nem volt kérdés, hogy végigmegyek), vajon elérjük-e a vonatot (természetesen Sznuupi reggel önkéntes mentőszolgálatra volt hivatalos), elképzeltem, milyen szép lesz a napfelkelte az erdőben, de aztán minden borult, mert megtáltosodtunk! A napkelte már a civilizációban ért minket, ahogy a baji aszfaltot koptatjuk, csodálkoztunk, hogy ki mindenki adta fel ezen az utolsó szakaszon is a túrát, és száguldottunk, és minden könnyű volt, majd úgy könnyű, hogy nehéz, és rákanyarodtunk a táborhoz vezető útra, és elértük a kerítést, ami be volt zárva, és megállítottuk a Strava/Locus tracket, és fantasztikusan jó érzéssel és büszkeséggel töltött el a tudat, hogy megcsináltam, megcsináltuk, és már eszünkbe se jutott, hogy előzőleg megígértük egymásnak, táncolunk a célban, viszont lezuhantunk az út szélére, és csak lihegtünk, és pihentünk, és boldogok voltunk. :-)
Tata city marasztaló hely, taxi híján mindenképp, de végül buszra szálltunk, gyök kettővel elvánszorogtunk a peronig, majd olyan kényelmesen és gyorsan visszaértünk vonattal Budapestre, hogy a 22 órás gyalogláshoz képest az szinte csalás. ;-)
Még mindig sokat gondolok arra a napra. Szavakkal leírhatatlan jó érzés köt hozzá. Azért is, mert utána jutalomból meghívtam magam egy egész alakos masszázsra, ami életem egyik legjobban elköltött összegének bizonyult.
Mivel instant túra volt, nem kaptunk jelvényt, de én készítettek egy egyedi darabot.
Jövőre pedig, immár több mint ezer ember társaságában, újra nekivágok!
|
