Túrabeszámolók

Első Kiss Peti emléktúrám, avagy tudom, milyen érzés Szürke Gandalfként elindulni és Fehér Gandalfként megérkezni.

A Téli Mátra XL testemre gyakorolt fizikai következményeinek gondos megfigyelése (két hét sántikálás) miatt nem emeltem a lécet, hanem megelégedtem a 37km-rel (bár a Mátra XL-hez képest ez is +200, tehát összesen 1800m szint). Túratársaim természetesen az 57km-t választották, ám ők ismerték Petit, és bírták is a távot. De ne szaladjunk ennyire előre... A tapasztalatokból okulva vittem magammal térdszorítót, kalciumot, magnéziumot, mindenféle (édes, sós) könnyen fogyasztható táplálékot, meg szendvicset, gyümölcsöt, már két hete szedtem akkor porcerősítőt, nem 3, hanem 4 órát aludtam előtte (+33%), és még egy izolációs takarót is kaptam Sznuupitól (azt is kalandos volt beszerezni). Induláskor elindítottam a túra rögzítését a Locus Map alkalmazáson. A tapasztalatokból nem okulva túl sok kaja volt nálam, ellenben otthon hagytam a fájdalomcsillapítót, és a Locus Map ugyanúgy leállt az első pár perc után, mint legutóbb. Túrabotot direkt nem vettem, tele van az erdő gallyakkal.

Tomot nem ismertem még, de az első perctől szimpatikusnak találtam. Pontosan érkezett és rutinos sofőrnek bizonyult. Nem voltam különösebben fáradt, nem is aludtam a kocsiban, mindenesetre hagytam, hogy elöl Sznuupi és Tom nyugodtan beszélgessenek. A helyszínre érve hatalmas tömeg fogadott minket, autók és túrázók mindenütt! A számláló végül valahol 1000 főnél állt meg, és többek szerint jövőre már be kéne vezetni egy létszámkorlátot. Nem tudom, szerintem kifejezetten gyorsan és zökkenőmentesen ment az adminisztráció, a tömeg meg eloszlott az útvonalon.

A 20, 37 és 57km-re jelentkezőknek nem ugyanott kellett regisztrálni, túratársaim ezért különösebb szívfájdalom és búcsúzkodás nélkül otthagytak. Ezt persze nem hagytam annyiban, és még a parkolóban utolértem őket. :-) Az első, rövid szakasz a Mátrafüred ellenőrzőponthoz lefelé vezetett, hogy onnan aztán rögtön felszökkenjünk a Kékesre. Tom két túrabottal nyomta, Sznuupi (mivel Magyarországon vagyunk) csak úgy, és én is. Ahogy kell, lefele futottunk és ugye már előzgettünk, de a túrázók jófejek, mi pedig még abszolút pihentek voltunk, így nem okozott gondot jobbról-balról körbefolyni az embereket, hozzá az elmaradhatatlan „hajrá” és „szép napot” biztatásokkal. A második EP, a Kékes síház nem feküdt messze, bő egy óra alatt felnyargaltunk. Ebben tuti segített a reggelire még otthon megevett két szelet nutellás kenyér, ami elég energiát adott. Kifejezetten büszke voltam magamra, mert a nekem picit talán gyors tempó ellenére sem éreztem megerőltetőnek a haladást, nem esett szét a légzésem, sőt, még beszélgetni is tudtam! Ez éles ellentétben állt a Téli Mátra XL egy korai szakaszával, ahol a meredek emelkedőn még az is csak nagy nehezen ment, hogy lenyeljem a számban lévő almapürét, mert lélegezni fontosabbnak gondoltam, és ziháltam, mint a veszedelem. Itt nem. Jó, fényképezni megkértem Sznuupit és Tomot, hogy helyettem is lőjenek pár képet, de mégse lehet mindent elsőre. A síházban igazi terülj-terülj asztalkám fogadott, azt se tudtam, hova kapjak. Nagyon dicsérték a lekvárokat, csakhogy én sósra vágytam, ezért a lilahagymával és nyers szalonnakatonákkal rusztikusan megszórt kenőmájas kenyeret választottam… rögtön vagy hármat. :-) Ittam még két bögre teát, belemarkoltam a mogyorós és az aszalt gyümölcsös tálba, és elégedett hörcsög-pofamozdulatokkal távoztam a pontról. Tom persze már tűkön ült, mert nem elég, hogy Sznuupi fényképezni merészelt a csúcson („Majd amikor másodszor kapaszkodunk fel ide!” – hangzott az intelem. Akkor még nem tudtam, hogy füllentett. Másodjára is sietett. :-)), még én is húztam az időt azzal, hogy tömtem a fejemet. A számok nyelvén ez azt jelenti, hogy öt perc helyett hetet töltöttünk ott. Skandalum! Lefelé újra futni próbáltunk, de ehhez már kellett egy kis technikai segítség. Rövid bénázás után ezért rögzítettem a Yatrax csúszásgátlót a cipőmre, és láss csodát, ez egy óriási találmány! Míg a többiek óvatoskodtak, hogy el ne csússzanak a havas-saras-avaros lejtőn, mi vidáman engedtünk a gravitációnak. Érdekes módon ezt nem gondoltam „csalásnak”, mint a téli Mátra XL-en a túrabot használatát, hanem egy kifejezetten hasznos célszerszámnak.

Ezzel egy időben viszont itt már kezdtem egy kicsit érezni bal térdemet, hogy valami ilyesmit akar nekem mondani: „Megvesztél?! Nem volt elég a múltkori? Ha tovább erőlteted ezt a futás dolgot, nagyon megbánod!” Én azt bántam volna, ha lemaradok Sznuupitól, ezért a szerelmes értelmiség laza arroganciájával fityiszt mutattam sajgó testrészemnek. Hiba volt. A fájdalom mint egy nem folytonos függvény, a közbülső szakaszokat átugorva hamar elviselhetetlenné fajult. Térd-akarat 1:0. Mély szomorúsággal a hangomban és a szívemben Sznuupi után kiáltottam, hogy ne várjanak meg, a térdem (nem én!) eddig bírta. Elbúcsúztunk egymástól, hogy majd a célban találkozunk, és a tudatlanok bátorságával folytattam botorkálásomat. Nem tudtam, milyen előttem az út, nem tudtam, milyen messze van a következő EP, és nem tudtam, meddig fognak fájni a lábaim, de azt tudtam, hogy nem állhatok meg. Igen, a lábaim, mert a bal térdem pulzálása mellett a jobb lábfejem immár le akart szakadni; túl erősen kötöttem meg a cipőfűzőt, és eddig ez hiába nem okozott gondot soha, és hiába oldottam meg a cipőfűzőt, ez már eső után köpönyeg volt. Viszont szereztem egy botot és ereszkedtem tovább. Kinyújtott, szinte merev bal láb, hajlékony, de lifegő lábfej szindrómás jobb láb, egyszerűen pazar! Sznuupi szavai csengtek a fülembe, hogy azért jó lenne átmozgatni a bal lábamat, mert így nagyon el fog merevedni, és csak még rosszabb lesz, de minden egyes próbálkozásomra sírhatnékom támadt, ezért ez inkább csupán vágyálom maradt. A fájdalom meg velem, és úgy belassultam, hogy hosszú, tömött sorokban húztak el mellettem az emberek. Hátulról nyilván nem látszott kíntól eltorzult, rémisztő ábrázatom, ezért amikor mellém értek, többen meg mertek szólítani. Ketten is felvetették, hogy adjam fel a túrát, és hogy a szervezők szívesen kihívják nekem a légimentőket. Kedvesen megköszöntem nekik a lehetőséget, de mondtam, hogy a következő EP-ig azért elvergődök, és ott majd meglátom. Többen voltak azok, akik megkérdezték, hogy jól vagyok-e. Kendőzetlen őszinteséggel válaszoltam, hogy „nem”, de még járóképes. Minden kanyar után reméltem, hogy ott már jön az EP, és leülhetek pihenni, de hol volt az még! Előbb jött a Markazi-kapu, aztán az Ilona-völgyi vízesés, és csak nem, csak nem akart feltűnni a pont! Közben szereztem egy másik botot, ami íves alakjának köszönhetően kicsit rugózott is, hosszabb is volt, ezért kényelmesebben tudtam vele menni – már amennyire egy csiga tempójában, démonoktól gyötörve lehet kényelemről beszélni. A legrosszabb ugyanis nem a fizikai fájdalom volt. (Amikor majd híres leszek, és filmsorozatot forgatnak az életemről, ennek az epizódnak a címe lehetne: Az EP túl messze van.) A legsötétebb gondolatok kavarogtak a fejemben, olyan negatív spirálokba és örvényekbe taszítva engem, hogy fuldokoltam a visszafojtott könnyektől. Hatalmas erőfeszítésembe került, és minden tudásomra, a megküzdési stratégiáim teljes tárházára szükségem volt, hogy a felszínen maradjak. A halálszakaszon araszolva először is próbáltam chi-t küldeni a térdembe, és Uma Thurmant parafrazeálva ismételgettem, hogy „hajlítsd a bal térded”, majd azt, hogy „hajlítsd”, felváltva a „gyerünk” parancsszóval, de nem sok változást vettem észre. Arra is gondoltam, hogy ez egy egyszeri alkalom, és még ha fel is kell adjam a túrát, ez nem jelent semmi a jövőre nézve: ettől nem érek kevesebbet, és miután rendesen felkészülök, fogok én még teljesítménytúrázni. Mi segített még…? Eszembe jutott, hogy más akár törött lábbal is ment és hajtotta magát, egy kicsit személyesebb síkon pedig az, hogy tavaly tavasszal-nyáron egyszerre (!) éreztem magam teljesen tehetetlennek, és hogy bármire képes vagyok, és hogy ez utóbbi az igaz. Mindezek révén, ha más nem, legalább unatkozó várvédő módjára elfoglaltam magam, és telt-múlt az idő, a talpam alatt meg a kilométerek, és elkezdtek szembejönni velem emberek. Vagyis már nem volt messze a harmadik EP! A lejtmenethez képest a sík terepen könnyebben haladtam, és valóban, nemsoká beértem a Szent István-csevice pontra. Faltam valamit, ittam, bekaptam egy magnézium- és kalciumtablettát, és arrébb húzódva leültem egy kicsit, hogy látszólag a túraútvonalat tanulmányozva szusszanjak egyet. Addig szándékosan nem vettem elő, mert úgy éreztem, jobb, ha nem tudom, milyen messze van még a következő pihenő, az útvonalat meg nem kellett figyelni; a szalagok, a lépésnyomok és a többi, tapasztaltabb túrázó folyamatos közelsége miatt lehetetlenség volt eltévedni. Nagyjából tíz percet engedélyeztem magamnak. Feladni eszem ágában sem volt, viszont az addigi tempómmal még az is kétségesnek tűnt, hogy a túratársaim előtt beérek, hiába nekik +20km-t kellett megtenni.

Az első métereken borzasztó volt újraindulni, de aztán újra felvettem a ritmust, és ahogy megkezdtem az emelkedőt a Sombokorig, a kedvem is emelkedettebb lett. Ehhez nagyban hozzájárult, hogy lehagytam egy látszólag teljesen egészséges embert, és sokáig engem sem előzött meg senki! :-) Jó, később már igen, de akkor is! Néha még ott is megkérdezték, hogy jól vagyok-e, de ami még jobban esett: volt, aki úgy kérdezett, hogy hogyan segíthet (ez a technika „ask beyond the sales pitch” néven ismert a szakirodalomban). Ez rengeteg erőt adott. Ahogy az is, hogy a Pisztrángos-tónál egyiküktől elfogadtam egy Algoflexet, és ezen a szakaszon már jó pár kocatúrázóval futottam össze, akikhez képest én még abban az állapotban is egész gyorsan szedtem a lábamat. Közben néztem a Kékes tévéadóját, merre ágaskodik, de valahogy csak nem akart az út toronyiránt fordulni, én meg mentem, mentem, próbáltam nem szenvedni (Erre akarok emlékezni, hogy milyen szörnyű volt a túra? A fenéket! Inkább gyönyörködjünk a tájban, pacsizzunk le a többi túrázóval, és élvezzük ezt a szép, tavaszias napot!), úgyhogy egészen meglepett, amikor hirtelen felbukkant előttem a sombokori EP! :-) A szokásos kép fogadott: hatalmas nyüzsi, mindenki megragad valamit az asztalról, arrébb megy, lenyeli, visszatér vadászni, a pontőrök meg két korty sör között állandóan újratöltik az elemózsiát. A cukrozott konzerv őszibarack roppantul elnyerte a tetszésemet, de nagyjából mindent összeettem, amit lehetett, és máris indultam tovább. Elmerengtem, vajon Sznuupi és Tom merre járhatnak, végeztek-e már a lajosházai kitérővel vagy éppen mindjárt utolérnek, de ezt nem tudhattam, és csak ezért nem írtam rájuk. Jött mellettem egy idősebb pár, akik a hosszú távot tolták, és már túljutottak rajta, tőlük mégis inkább az ragadt meg, ahogy az előttünk álló meredek kaptató miatt pufogtak: „csak az vigasztal ebben a r*** emelkedőben, hogy a pont után a 37-esek is telibe kapják ezt a sz***t”! :-) Az emelkedő tényleg durva volt, de valami sokkal durvább is történt: egyszeriben már be tudtam hajlítani a bal lábamat! A fájdalom emléke még ott kísértett a térdemben, de rá tudtam nehezedni, tudtam magam róla tolni, és ez annyira meglepett és olyan boldoggá tett, hogy elképesztő! Felérve már csak egy rövid szakasz választott el a Kékestől. Az ország legmagasabb pontján a reggeli ürességhez képest tömeg alakult ki: szülők hógolyóztak a gyermekeikkel, síeltek, sétáltak, én pedig hatalmas vigyorral az arcomon, újult lendülettel beúsztam a síházba. Nyerő csapaton ne változtass alapon most sem tudtam meg, tényleg kiérdemelte-e a lekvár a reklámot, pár perc utántöltés után indultam is. Próbáltam kitalálni, mi változott, miért most javult meg a lábam (ugyanolyan gyorsasággal, ahogy délelőtt cserbenhagyott), és nyilván több ok is közrejátszott, de a lényeg ettől még ugyanaz maradt: az élet ismét szép lett. Térd-akarat 1:1. :-) Kihúztam magam, és rendes túratempóban indultam neki a Kis-kőig tartó három kilométernek. Ezentúl már csak a túrafutókat engedtem el, sőt, újra előztem, és bátran elővettem a fényképezőgépet (telefont) is, mert nem féltem tőle, hogy kiesek a ritmusból. Még egy dolgot kipróbáltam, nem is azért, mert annyira rászorultam, hanem mert kedvem támadt hozzá és kíváncsi voltam: énekeltem, ahogy Sznuupi tanította. (A jövőbeli filmkészítőknek elárulom, miket, így hiteles lesz a filmzene: 1) Tennessee Ernie Ford – 16 Tons, 2) Elvis Presley – Fever, 3) Big Bad Voodoo Daddy – Maddest Kind of Love). Nos, az éneklés tényleg segít! :-) Valahol itt akadtam össze egy olyan túrázóval is, aki mondta, már nincs sok hátra, majd azért megkérdezte, melyik távon vagyok. „Szerencsére csak a 37-esre jöttem” – feleltem. „Csak?” – kérdezte értetlenkedve. „Az is nagyon szép teljesítmény!” Ezen elgondolkodtam… és rájöttem, igaza van, mert tényleg szép! Annyira boldog voltam, madarat lehetett volna velem fogatni! Gondtalanul száguldottam, és pikk-pakk elértem a Kis-kőt, ahol (tá-dám) újabb boldogságforrás tolta magát az arcomba (szó szerint) egy nagy marék M&M’s és kétfajta csoki képében. Pofátlanul sokat vettem mindháromból, hogy aztán robogjak tovább. Itt utolért egy másik 57-es, akire emlékeztem a szép belga juhászkutyája miatt. Ezúttal nem futott el mellettem, hanem velem lépkedett. Megkérdezte, hogy vagyok (jól!), de a mozgásom önmagában is erről árulkodott. Újdonsült túratársammal (a történelmi hűség és az egyszerűség kedvéért nevezzük Ferencnek) kellemesen elbeszélgettünk testi megpróbáltatásokról, túrákról, cipőkről, kutyákról, még a barátnő-témát is érintettük (a kocsikat viszont kihagytuk), hogy aztán bő tíz perc múlva ő is tovafusson. A túra utolsó előtti szakaszán egy egyszemélyes ösvényen akadt némi sár, de igazán az utolsó EP, a mátrafüredi buszmegálló utáni szakasz volt kellemetlen, egyrészt az emelkedés miatt, másrészt mert sok helyen nem lehetett megúszni a sárban cuppogást, noha én még bőven világosban értem oda.

8 óra 56 perces szintidővel teljesítettem a távot. A célban kötelezően gratuláltak, adtak jelvényt és oklevelet, de fantasztikus volt megélni, hogy lépten-nyomon tök ismeretlen emberek is messziről rám köszöntek gratulálni! Bőséges tál babgulyást kaptam és két palacsintát, amit rövid idő alatt, egy ültő helyemben eltüntettem, és lefojtásképp utánaküldtem még egy liter teát. Ezek után összeszedtem a cókmókomat és vártam, pihegtem, hallgattam a szervezők híreit, hányan adták fel a túrát, hányan vannak még kint, hol zárnak már a pontok. Sznuupit az elvileg állandó helyzetjelentés ellenére sem sikerült megtalálni, de hamarosan jelentkezett, hogy még a Kis-kő előtti kurflit tapossák, így jutott időm nyelvtanulásra is. Végül természetesen ők is beértek a célba nagyon szép, 12 óra 30 perces idővel. Kikérdeztük egymást, milyen volt a túra, mi történt velem és velük… Mint Tomtól utólag megtudtam, a Kékesre 5,6km/h-val szaladtunk fel, és sac/kb a negyedik EP után egyedül is hoztam az 5km/h átlagot, így ennek fényében különösen szembetűnő, mennyire bődületesen lassan haladtam a középső etapon. Mindenesetre megcsináltam, és ez remek érzés! Hazafelé Sznuupi szunyókált, mi pedig Tommal meglepően személyes témákat boncolgattunk. Még a végén beesik esetleg egy norvég meghívás is? ;-)

Köszönöm mindenkinek a szervezést, az érdeklődést, a segítséget! Fordulatos, élménydús és felettébb pozitív napot zártam! Felejthetetlen. Jövőre ugyanitt találkozunk!