- MI VAN MA SZÁRLIGETEN? -
kérdezte a Déli pénztárosa miután mindenki oda kért jegyet, egy útra 2019.11.30-án, szombaton reggel.
Igencsak megtöltötték a 6:20-as győri vonatot az ISZINIK-en, vagy az ISZI-n indulni vágyó túrázók. A célállomáshoz közeledve be is mondták a hangosba, hogy lehetőleg ne egyszerre menjünk a vonat jobb oldali ajtóihoz, mert ez könnyen a szerelvény felborulásához vezethet.
Amíg az embertömeg alkotta kígyó farka még az érkezési peronon kúszik, addig a teste nagyobb része a felüljárót terheli, a feje pedig már a Vasút utcai kutyákat kergeti őrületbe. A faluházba lépve gyorsan kinyomozom, hogy melyik sorban állnak azok, akik a vonaton vették meg, és töltötték ki a nevezési lapjukat. Flottul megy az itinerek kiadása, marad bőven idő a félnyolcas tömegrajtig; félreállunk készülődni. Amikor a főrendező felszólítja a túrázókat, hogy lassan orientálódjanak az udvar felé, akkor kimegyünk a hűvösre. Falhoz állunk, hogy addig se érjen bennünket a hideg szél, ami bizony fel-feltámad. Rakk Gyula elkészíti rólunk az „ilyenek voltak” című fotót. Már egy perccel túl vagyunk fél nyolcon, amikor a főrendező bemondja a színpadon állva egy bömbibe, hogy nem akar sáros nadrágokat látni a célban, jó utat kíván, és belefúj műanyag trombitájába. Kitódul a tömeg a faluház udvaráról. Kezdetnek jó pálya az utca, mert akinek sietős, az előre tud szaladni, aki pedig nem szereti sodortatni magát, az lazábbra veheti a figurát. A vasút alatt átvezető csőaluljáróba még belefér egy kurjantás. Kezdődjék a bemelegítés! A [K-] jelzés mentén megmásszuk a Hajagost. Nagyjából már kialakult a különböző menettempókhoz passzoló mezőny, de itt a meredeken úgysem akar senki előzni. A gerincen kifújjuk magunkat, aztán jön a nem kevésbé meredek lejtő Nagyegyháza irányába. Itt először az M1 alatt megyünk át egy újabb csövön, hogy megtekinthessük a település végtelenül unalmas utcáit. Zseniális az OKT eme szakasza.
Sziporkázón süt a nap, az égen csak habfehér felhők úszkálnak. Kijjebb, a lankás, mezős terepen a tél ígéretét csak a metsző, hideg szél, és az utat szegélyező fák majdnem kopasz ágai susogják. Felhúzzuk a cipzárat, de nemsokára megint szétnyílnak a kabátok, mert kezdődik az emelkedő a Somlyó felé. Még most sem teljesen laza a mezőny, szinte alakzatban haladunk. Szerintem rekord résztvevő indult ma a túrán. Felérünk egy dózerút karéjára. Rövid menet közbeni pihenés után tovább emelkedünk a turistaúton. Egy kereszteződésben ki kell találni, hogy a traktorok által felnyomott sáron, hogyan keljünk át. Idáig meg voltam elégedve a sárhelyzettel, remélem ez lesz majd a legsárosabb pár méter a 100 km alatt. Még frissek vagyunk, hamarosan meglátjuk a jobbról bejövő [P-] jelzést. Örülhetünk, mert ez azt jelenti, hogy mindjárt ott vagyunk az első ellenőrzőpontunkon a Somlyóvári kulcsosháznál.
- Jónapot kívánok, ez a Sissynik 100 teljesítménytúra ellenőrzőpontja? - köszönök Sissynek, aki a bélyegzéseket osztogatja, amelyek nagy „I” betűt formáznak. Gyula megelőzött minket a fényképezőgépével, és akárcsak a rajtban, itt is modellt állunk neki. Még mindenki szélesen mosolyog; a jókedvvel, bőséggel még semmi gond. Ám tovább kell menni.
Pár méteren még felfelé megyünk, hogy aztán meredeken leoldalazzunk a Tornyópusztára vezető széttöredezett műútra. Találgatjuk, hogy lesz-e itt valami ellátás, mert nem igazán tudtuk megfigyelni a főrendező reggeli eligazításában említett kajapontokat. Egyelőre csak átható csirkeszarszagot hoz felénk a feltámadó szél. A lepusztult csirkegyárat még ott láthatjuk, ha balra nézünk, de a szag valószínűleg egy, az út jobb szélétől nem túl messze elterülő új kombinátból jön.
Az előttünk járók, mintha egy-egy stafétabotot vennének át az út mentén banánt osztogató rendező hölgytől. Mi is így teszünk. Éppen jókor jött a csemege, mert már kezdtem éhes lenni. A vonaton elfogyasztott csirkemelles szendvics már kiégett belőlem. Nekem sikerül észrevétlenül behajítani a banánhéjat a bozótba, de a Szilvié fennakad egy bokor vékony ágain, úgyhogy prüszkölhetnek a fanatikus környezetvédők. A műútról bevezet minket a jelzés egy szélvédettebb erdőrészletbe. Lemegyünk a Tarjánt az 1-es úttal összekötő műúthoz és keresztezzük azt. Rövid emelkedő után apró léptekkel ereszkedünk le meredeken a Bodza-völgybe, egy nagy, nagy mezőre. Hét ágra süt a nap, Szilvi azt mondja, hogy le fogunk sülni. Részemről megelégednék egy adag D-vitaminnal, de szerintem még erre sincs sok esélyünk. Egészen közel kerülünk az M1-es autópályához, majd egy mészköves úton lassan távolodunk a motorzajtól. Egy kis hídon ma először megyünk át a Tarjáni-Malom-patak fölött.
A meder völgyéből kijőve egy lejtős út visz le Koldusszállás szélére, ahol két fára is ki van tűzve a felírandó kód, ami 50A. Egy túratárs ajánlja az, egy másik fára erősített kéktúra bélyegző használatát, de én inkább szerelvényigazítással foglalatoskodok. Üdítőt iszom, és nagy nehezen előkerül egy préselt gyümölcsszelet is a hátizsákomból. Szilvi is eszik magának valamit. A kis tó, és a vadászház utáni ipszilon elágazásnál megemlékezünk a fél évvel ezelőtti Kinizsi Százasról, amikor éjszakai géplevesezésen vettünk részt az itteni ellenőrzőponton. Az ipszilon jobb ágát választjuk, tovább a [K-] jelzésen. A kiszórt rózsaszínes-barnás zúzalékköveken igyekszünk enyhén felfelé, miközben a kevésbé köves keréknyomokat keressük. Később, ma másodszor megyünk át a Tarjáni-Malom-patak fölött. A kis híd ki sem látszik a félig rászáradt sárból; csak az tudja, hogy itt van, aki már sokszor átdobogott rajta. Nemsokára egy újabb ipszilon jobb ágaként Tarján felől felköt a [K+] jelzés. Természetesen mi nem ezt választjuk, hanem enyhe bal kanyarral bemegyünk a Pes-kő alá. Balra feltekintgetek, mert a lombtalan faágak között szeretném megpillantani a Pes-kő világos mészkőszikláit. Közben az avarral takart utat is figyelni kell, nehogy egy alattomosan megbúvó kő azt mondja a bokámnak, hogy ne tovább. Végül csak egy, az ősidőkben a Pes-kőből letört, és mutatóba az út mellé legurult nagyobb darab sziklát látunk. Az az ominózus szakasz következik, amin hogyha esős idő van -, vagy nagy esőzések után vagyunk -, akkor kikerülhetetlen sármedencék szoktak lenni. Most csak jelentéktelen, mindkét oldalról megkerülhető pocsolyák vannak. Rászólok Szilvire, hogyha legközelebb lát egy gombát, már ne mutassa meg, mert a hatszázadik figyelemfelkeltés után már kezd gombamérgezésem lenni. A kopár fák közül autóforgalom hangjai szűrődnek felénk. Megindulnak a gyomornedveim.
Hamarosan a 2. ellenőrzőpontonunkhoz a Vértestolnai műúthoz érkezünk, ahol „S” betűt pecsételnek az itinerjeinkbe, és HotdogMan egy amerikai hotdogot ad ellátmányként, kívánt ízesítéssel. Miután a stand előtt Szilvi elkészítette a zabálós szelfinket, HotdogMan mikrobuszának oldalához simulunk a szél elől. A pár perc alatt, amíg eszünk, reszketősre fagyunk. A letámasztott túrabotok nyele olyan hideg lett, mint a jégcsap. Az utolsó falattal a szánkban megindulunk a flaszteren a láthatóan közeli, Tarjánt Agostyánnal összekötő műút T kereszteződése felé, ahol balra indított pár lépés után jobbra betérünk egy erdőrészletbe, ahol már nem érezzük annyira kellemetlennek a szelet. Amikor ismét kitett helyre, egy lankás mezőre érkezünk, már nagyjából visszanyertük az üzemi hőmérsékletünket. Mészkövekkel tarkított fiatalosban kanyargunk; egy négyzet alakú szántót oldalain kerülünk, aztán megint egy mészköves szakasz következik, ami éjjel a Kinizsin igen kellemetlen tud lenni.
A továbbiakban egy hosszú, monoton úton – ezt senki sem szereti – eljutunk a Bánya-hegyi ellenőrzőpontra, ahol ”Z” betű a bélyegző lenyomata. A pontőr autójának hátsó ajtajánál makk- és/vagy mandula alakú töltött ostyát eszünk. Egy marékkal befalok az édes töltelékű ostyából. Szilvi be is táraz magának néhányat a szütyőjébe. Kell a kalória, mert sokáig nem lesz utánpótlás. A mező kijáratánál, az enyészetnek átadott vadászházzal szembeni oldalon három túrázó napozik a füvön. Csodálkozunk rajtuk, mert igaz ugyan, hogy süt a Nap, de fekve fél perc alatt teljesen át lehet hűlni. Bemegyünk az erdőbe, és egy vadkerítés mellé szegődünk. Később, a Tardosról a Gerecse-tető felé menő [K3] jelzések mellett haladunk el, majd kisvártatva egy táblakarácsonyfához érünk, amely mutatja az irányokat Tardos, Bánya-hegy és Pusztamarót felé. Mi megyünk tovább a [K-] jelzésen Pusztamarótot megcélozva. Nem messze innen, ha bal kéz felé lenéz az útról a vándor, egy mélyen fekvő, szálfákkal teli völgyben gyönyörködhet. A völgyből kiemelkedő hegyvonulat tetejét még tűzszínű fényben fürdeti a laposan sütő Nap. Utunk a hideg oldalon vezet; ujjaim drámaian hűlnek.
- Kalandos lesz az éjszaka, ha akkor sem ül el a szél. Nulla fok alatti hőmérsékleteket ígérnek – mondom Szilvinek.
Enyhe hullámzással eljutunk a Schandl-hárshoz, amelynek kiálló gyökereire tradicionálisan leülünk egy félperces erőátvételre. Innen már nincs messze a Gerecse egyházi üdülő (volt Hercegprímás kastély). Kerítésénél néhányan éppen kéktúrás bélyegzést gyűjtenek be. Pár lépés, és egy rövid lejtőn leereszkedünk a Kis-Gerecse oldalába. Mészkövekkel tarkított ösvényén óvatosan lépkedünk, a csúszós gyökereket, köveket kikerüljük. Amikor április vége felé erre jártunk a Gerecse 50 túrán, ez a hegyoldal medvehagymával volt tele. A környéket átható hagymaszag lengte be. Szerencsésen leérünk a Vízválasztóhoz, ahol a Héreg felől feljövő [P-] jelzés csatlakozik. Durva murvás úton kanyargunk át Pusztamarótra.
A nagy esőházban néhányan pihengetnek, kalóriát pótolnak. Itt nincs ellenőrzőpont, csak egy szelfi erejéig időzünk az 1526-os csata emlékművénél, amely a törökök által lemészárolt húsz- egyes történészek szerint huszonötezer magyar tiszteletére állíttatott. A mezőt elhagyva jól siethető úton megyünk a Vaskapu nagy horhost kerülő hajtűkanyarjához. Ezt elhagyva egy távvezeték alá visz az út, amely alatt hosszan lejtőzünk. Egy cikkcakk leírása után avarral beterített mélyúton jutunk le a Bika-völgy földes parkolójához, ahol egy teadélután kellős közepébe csöppenünk. Éppen jó helyre tervezték ezt a pontot; a jó cukros tea vérré válik.
Szürkül. Jó lesz igyekezni, hogy csak Péliföldszentkereszten kelljen lámpát gyújtani, mint 2017-ben. Ehhez még el kell menni a Büdös-lyuk mellett, és át kell mászni a Kökényes-hegyen. Lassan, de folyamatosan megyek fölfelé az emelkedőn; Szilvi jóval előttem jár, néha visszatekint, hogy mozgok-e még. Lassan enyhül az emelkedő, levegőhöz jutok. Lefelé menet elmegyünk egy csapat mellett, amelynek a tagjai éppen fejlámpákkal szerelkeznek fel. Valójában már alig lehet látni valamit, de nemsokára kijutunk az erdőből, és jobbak lesznek a látási viszonyok. És tényleg, a műúthoz vezető murvás út szinte világít. Kiérve a Bajót-Péliföldszentkereszt műútra autók húznak el mellettünk; Szilvi nem bírja az idegek harcát. Feladja azt a tervet, hogy a lámpagyújtás tavalyelőtti helyszínéhez érjünk világítás nélkül a majdnem sötét műúton. Menet közben valahogy előkotorja a lámpáját és be is kapcsolja. Most egy héttel később van az Iszinik, mint 17-ben, ezért korábban sötétedik, és emiatt nem értük el a „megszokott” lámpagyújtási helyünket viszonylag világosban. De már nincs sok a flaszterezésből, látszanak Péliföldszentkereszt ostorlámpái, és az idősek otthonával szembeni alatt megállunk, és én is előcibálom a fényágyúmat, behelyezem az aksikat, s lőn világosság.
Kis időre elhagyjuk az országos kéket, mert a hivatalos útvonal - az Öreg-kőt kiejtve - a [K+] jelezte turistaúton köt vissza az OKT-ra. Egy bekerített birtok mellett emelkedünk, majd egy őszi vetésben vezető turistaúton botladozunk. Végre felérünk a Mogyorósbánya felé menő szekérútra, ami később aszfaltborítású utcává változik, és amelyen leereszkedünk a buszfordulóhoz. Itt minden jelzést elhagyva balra kanyarodunk a Kakukk utcájába.
Szilvi bemegy a kocsmába, én először a teraszon, egy műanyag széken ülve kidobom a zavaró geológiai alakulatokat a cipőmből. Odabent fülledt meleg van. A második ”I” betűt nyomják az itinerjeinkbe. A pecsétlenyomatok kiadják az ISZI szótöredéket. Sokan ezzel meg is elégednek, és széles mosollyal átveszik az 50-ért járó díjazást. Mindenki elvehet egy pohár teát és egy vajas (?) kenyeret a pultról. (Az „A pénztártól való távozás után reklamációt nem fogadunk el!” - alapon bevallom, hogy én két pohár teát ittam.) Kicsit többet időztünk a Kakukkban, mint szerettem volna, de még így is jól állunk idővel. A meleg helyiség után odakint, a dermesztő hidegben megmerevedett, mozdulatlan Mikulást közrefogva gyorsan beállunk egy közös szelfibe, aztán huss tovább. Fura léptekkel megyünk vissza a buszmegállóhoz, újra felvesszük a [K-] jelzést és felmegyünk a temetőhöz, ahol észrevesszük, hogy elfogyott a közvilágítás, és ismét bekapcsoljuk lámpáinkat. Hosszú, erős emelkedő következik. Csak magam előtt világítom a talajt, úgysem látszik még az emelkedő vége. Később kisebb lesz a felfelé menet szöge. Amikor aztán felérünk a Mogyorósi-kőszikla kis tisztására, ahol a TIT (Tudományos Ismeretterjesztő Társulat) emlékkő áll már tudom, hogy innen csak lefelé visz az út. Kanyargós ösvényen, majd egy motorkerékpárnyom széles vályúban ereszkedünk a Tokodi pincék felé. Amikor egy gyümölcsös mellett megyünk el, jól járhatóvá szélesedik az út. A szabadtéri szaletli mellett áll egy kis pódium. Megkérdezem Szilvit, hogy nem akar-e fellépni, de nem akar. Legalábbis nem oda. Hegynél alább már nem is adja.
Kimegyünk az országútra, és 300 méter flaszter után meredeken megindulunk a Hegyes-kő felé. Belassulok. Szilvi és az egy darabon velünk tartó Kőszegi Pista és Tarr János is kikerül a látókörömből, csak időnként látom egy lámpa fényét felém világítani, feltehetőleg, amikor Szilvi hátra néz, hogy jövök-e.
Amikor felérünk a Hegyes-kő oldalába, már mehetnénk is lefelé Tokodra, de előbb fel kell írni a 936-os kódot az itinerbe, ezzel bizonyítva, hogy ez a dudor is megvolt. Meredeken megyünk lefelé a fényűzően kivilágított tokodi templom felé. Baromi mélyen van. Meg is fájdul a hosszas lejtmenetben a bal térdem, pedig idáig jól viselkedett. Eredetileg úgy terveztem, hogy Tokodon bemegyek az útba eső Nemzeti dohányboltba egy energiaitalért, de most nem érzem szükségét, ezért befordulunk a Nagy-Gete feljáratához vezető utcába, és teleszívjuk tüdőnket friss vidéki kéményfüsttel. Mászás előtt iszom néhány korty üdítőt, és nekiindulunk. A gyerekfej nagyságú, vörös kövekkel kirakott mélyútban kezdődik a felmenet. Jól világít a lámpám, de akkor is borzadály itt éjszaka felmenni. Amikor vége ennek a szakasznak, megkönnyebbülök, pedig még az emelkedő negyedén sem vagyunk túl.
Egy rövid fenyőfás folt következik, ahol kidőlt fákat kerülgetünk, vagy terpesztünk át fölöttük. Amikor egy picit lefelé kell mennünk, akkor tudom, hogy most voltunk az itteni Öreg-kőn, és valójában még csak most kezdjük mászni a Getét. Egyre meredekebb az emelkedő. Jóformán már nem tudok eléggé előredőlni a mászáshoz, feszülnek az Achilles-inaim. Megszenvedek a feljutásért, de a tábortűz mellett kapott „N” betű bepecsételése alatt kisimulnak az idegeim. Már az ISZIN szótöredéket adják ki a lenyomatok. Remélem csak költői volt a pontőrök által feltett kérdés, hogy „Milyen volt idáig a túra?”, mert csak egy hangos kilégzéssel tudok válaszolni. A nagy kereszt melletti ösvényen megkezdjük hosszan tartó ereszkedésünket. Nyugodtabb vagyok, hogy már túl vagyunk a felmászáson, de itt van ez a lejtő a falevelekkel takart köveivel, ez sem egy pihentető szakasz. Lejjebb már nincs annyi kő, és az a kivágott erdőrészlet melletti lejtő sem sáros, amelyiken a nyári Szuperkatlanon alig bírtunk feljönni egy 15 perces záport követően. Persze a hideg miatt a sáros talaj is keményebb. A lepukkant Belányi telep után már viszonylag jól siethető az út. Nemsokára, egy ipartelep mellett, műút és közvilágítás is van, de a dorogi temetőhöz érve vissza kell kapcsolni a fejlámpákat, mert tök sötét van, és nem szeretnénk, ha elcsapna egy autó.
A Molnár sörözőben ISZINI-re bővül a felirat az itinerben; egyre biztatóbban néz ki. A belső helyiségben PE fóliával takartak le mindent, akárcsak a gengszter filmekben egy előre eltervezett gyilkosság helyszínén. Némelyek már nagyon elhevertek itt. Amíg Szilvi kávézik, teázik, szervizel, addig én kiköltöztetem a cipőmből az idegen testeket, és iszom egy kortyot a saját üdítőmből. Sajnos a szomszédos kisbolt a buszmegálló környékére költözött, ezért továbbindulás után inkább a Mária utca végén levő vasúti átkelő utáni HIPER XL non stop boltot választjuk. Odabent olyan sűrűn vannak telepítve a gondolák, hogy két ember egymás mellett el se fér, az eladók meg sürögnek, forognak, pakolnak, azt sem tudom, merre ugorjak. Gyorsan lekapok egy Coke-ot a polcról, és fizetek. Távozás előtt azonban fel kell vennem egy mellényt, mert odakint rohadtul lehűlt a levegő. Ez igen nehéz mutatvány ebben a nagyképű nevéhez képest kicsi, zsúfolt boltban, de sajnos elengedhetetlen. Kissé elrontottuk a stratégiát, mert amíg Szilvi a Molnárban restaurált, addig nekem ki kellett volna jönnöm vásárolni, és ha netán előbb végzek, akkor is nyugodtan továbbindulhatok, mert ő indiánszökdeléssel is utol tud érni.
A boltból kijövet egy utcával előbb fordulunk jobbra a kelleténél, ezért még nem tudjuk visszavenni a [K-] jelzést. Nagyot nem tévedhetünk, a következő keresztutcán balra fordulunk; a hasonló cipőben járó Ruttkai Dia is velünk tart. A teraszos kocsma előtt néhányan tanácstalanul az itinerjeiket nézegetik. Kiderül, hogy kihagyták a Molnárt, mert nem tértek le a [K-] jelzésről a temető előtt, és gyanús volt nekik, hogy mindjárt elhagyják Dorogot, és sehol az ellenőrzőpont. Megkérdezték a helybélieket, hogy messze van-e még a Molnár söröző, és azt a választ kapták, hogy most már igen.
Mi viszont a teraszos kocsmánál rálelünk a [K-] jelzésre, és követve azt, nemsokára elhagyjuk Dorogot a lőtérnél és a szomszédos kutyatelepnél, ahonnan ideges kutyaugatás hangjait és átható büdösséget hoz a szél, amely mostanra szellővé szelídült. A Nyársas nevű akácos enyhén emelkedő homokvályújában masírozunk libasorban, szótlanul, mígnem egy szélesebb útra érünk. Itt felbomlik az alakzat. Nemsokára autók fénycsóváit látjuk, amint egy műutat pásztáznak. Ezen a 117-es úton kell néhány lépést megtenni, majd egy szalagkorlátot átlépni, és máris Kesztölcön tudhatjuk magunkat. Találgatjuk, hogy melyik lehet a Kinizsi alatt slagozó kislányok háza, aztán mind a hárman a jelzéseket figyeljük, mert az utcákon lehet leginkább eltévedni. Nekem sokáig egy kék kút volt a „kályha”. Néhány méterrel utána kellett balra fordulni egy emelkedős utcába, és azon elhagyni Kesztölc lakóövezetét. A kutat likvidálták, maradt az említett keresztutca első házának falára festett jelzés. Halleluja, megvan! Egy Cseresznyés-hát nevű jó meredek dombot kell megmászni, és a csúcskőtől még meredekebben leereszkedni a hetedik ellenőrzőpontra, ahol egy ”K” betűt és egy szál banántot kapunk. Gumi maci is van. A jeges üdítőből most nem kérek. Majd csak májusban, amikor remélhetőleg megint erre járunk.
ISZINIK. Ez a bélyegzőlenyomatok által kiadott szó már jól mutat az itinerben, már csak a három számjegyet kell beszerezni hozzá. Ezért átmegyünk egy keskeny műúton, és megkezdjük a Kétágú-hegy megmászását. Először a levendulaültetvény mellett megyünk el, amely szomszédságában egy levendulafröccsöt kaptuk a Kinizsin. A kizárólagosan az orron át való légzés lassan lehetetlenné válik, ahogy erősödik az emelkedő. Jobbra elhagy a [K-] jelzés, és állva hagy Szilvi, aki mintha csak egy lépcsőházban venné kettesével a fokokat. Marad a fákra festett [Z-] jelzések figyelése. Tudom mire számíthatok. Már néhány Iszinikkel ezelőtt megfogalmazódott bennem, hogy a Kétágú-hegyet ebből az irányból megmászni felér a Gete meredek oldali megmászásával, főleg így, egy picit fáradtan. Ameddig két emeletnyi magassággal fölöttem látom Szilvi fejlámpáját néha felém villanni, addig nem is latolgatom, hogy mikor ér már véget ez a nyavalyás emelkedő. Ha lassan is, de megpróbálok egyenletes tempóban menni, már amennyire a terepviszonyok ezt megengedik. Először csak enyhül az emelkedő, aztán a gerincen végre tudok menet közben pihenni. Teljesen átizzadtam, és úgy érzem magam, mintha vizes borogatás lenne a mellemen.
Egy fakitermelés által feldúlt, és úgy hagyott munkaterülethez érünk. Ezúttal segítségünkre van a hideg, mert a sár már nem tud képlékeny massza lenni. Hogy érezzük a törődést, nemsokára eljön az öklömnyi hengereletlen kövek jellemezte szakasz, amikor folyamatosan egyik oldalról a másikra mész az akadálytalanabb haladás érdekében. Egy kivágott fatörzsre teszem a hátizsákom, és előhalászok belőle egy EnergyShotot. Elfogyasztásának egy perce alatt agyam felszabadul a minden egyes lépésem megtervezésének nehéz munkája alól. Újraindítva a rendszert lassan eljutunk a Pilis-nyeregbe, ahol Sistergő pecsétel. Belenézek az itinerbe, egy arcos gőzmozdony képe van a ”titkos pont” rubrikában.
- Te vagy titkos pont az éjszakában? - kérdezem.
- Igen – válaszolja, mosolyogva, és cukorkával kínál.
Két éve, 17-ben meg voltam döbbenve, amikor egy fának támasztva megláttam egy versenykerékpárt, és kiderült, hogy Sistergő azzal jött fel ide. Most is így van ez, csak továbbgondolva a dolgot, azt már nem akarom elképzelni, ahogy lefelé száguld a röpködő mínuszok között, mert bizony már bőven a nulla alatt van a hőmérő higanyszála. Itt ülve is fázik a feje, mert a sapkájára rávette a sisakot, hátha az is melegít valamit.
Kimászunk a nyeregből. Odafönt a gerincúton hernyótalpas förmedvény vár az út teljes szélességében. Szent Habakukk! Mi lenne itt, ha nem fagyott volna meg a sár? Apró, de szapora léptekkel megyünk a traktornyomokban a Nagy-Szoplák alatt, míg egy útelágazásnál elkanyarodnak a nyomok. Hosszú, és sötétben meglehetősen unalmas utat járunk be, míg kiérünk arra a mezőre, ahol tábla mutatja, hogy merre kell felmenni a Pilis-tetőre a Szent Özséb kilátóhoz. Mi azonban nem megyünk kilátni, hanem lelátni megyünk a Szerpentinre. Valóban szépek Pilisszántó és Pilisszentkereszt éjszakai fényei, de állat mélyen vannak, és bizony le kell ereszkednünk körülbelül arra a szintre a guruló- és beágyazódott köves Szerpentin ösvényén, és azt követően is. Az az érzésem, hogy mintha valakik direkt teleszórták volna az utat kövekkel, mert alig van kettő botlás nélküli, egymás utáni lépésem. A nem tudom hányadik kanyar után meg kell álljak, mert az egyensúly megtartása miatt már egy ideje összegörnyedve járok, és nem tudok önerőből felegyenesedni. Mintha el akarnám tolni a sziklafalat, olyan gyakorlattal próbálom helyreállítani a gerincoszlopomat.
Van még pár hajtűkanyar a László-kúpjáig. Az azt követő egyenes szakasz után át kell jutnunk egy sorompó másik oldalára. Ez könnyű feladatnak tűnik, és Szilvi egy pillanat alatt át is bújik alatta. Nálam viszont szóba sem jöhet, hogy félig leguggolva, félig összegörnyedve tegyek meg akár egyetlen lépést is törpejárásban, ezért inkább a sziklafal-oldali végéhez megyek fel, és ott préselem át magam. Innen még hosszas lejtőzés árán jutunk le a Magas-hegyi-nyereg turistaút-elágazásába.
Még mindig lejtőn megyünk, és már türelmetlenül várjuk, hogy leérjünk a Szántói-nyeregbe, és megpillantsuk az etetősátoron átszűrődő fényt. Már majdnem pánikba esünk, mert a Pilisszentkereszt-Pilisszántó műúton átkelve sem látjuk a sátrat, amit ezúttal beljebb állított fel Harsányi Henrik és csapata. Gyorsan kell besurranni, mert hőlégbefúvással fűtenek. Az „1”-es számjegy kerül az itinerjeinkbe, majd az egyik padon elhelyezkedve Henrik konyhaművészetének alkotásait élvezzük, és folyadékot pótolunk. Energiával töltekezve, az asztaltól nehezen felállva mondunk köszönetet és búcsút, majd kilépünk a rideg valóságba. Reszketve indulunk a murvás úton jobbra figyelve, nehogy az erdei letérőt elszalasszuk. Amikor másodszor térünk be az erdőbe, egyúttal belekezdünk a Hosszú-hegybe is. A gerincre felérve Szilvi megpillantja a felírandó kódot, ami 26. Magamban hálás vagyok, hogy nem egy bankszámlaszámnyi hosszú kódot találtak ki. Rövid gerinctúra után innen is le kell menni, méghozzá hosszan, levelekkel takart, köves úton. Már nem annyira bosszant a bukdácsolás, mert bár még koránt sincs közel a cél, de már egy kirándulónak is elérhető távolságra van. Keresztezzük a murvás utat, és vele párhuzamosan eljutunk a Szent-kúti letérőhöz, ahol nem megyünk le, hanem visszavesszük a [K-] jelzést. Előttünk van egy hosszú murvázás a Csobánka-Pilisvörösvár műútig, ahol a Kis-Kevély ijesztően magas sziluettje horgad elénk a derengő háttérből. Szerencsére ezt nem kell megmászni. A műút keresztezése után, a volt Sumica kemping mellett tovább folytatódik a murvás út egy felhagyott kis kőfejtőig, ahol egyszer én is tovább mentem pár métert egyenesen, pedig a jelzés balra mutat. Most Szilvit hívom vissza a tré irányból. Az erdőben lejteni kezd az út, hogy többet kelljen majd felfelé mászni a Kevély-nyeregbe. Keresztezzük a Mackó-barlanghoz vezető [S-] jelezte utat, majd nemsokára meredek hegymenetbe kezdünk. Itt nehezítésnek agyagos sárra számítottam, de semmi sár nincs, vagy ami van az már megdermedt. Minden jelzésre rávilágítok. Nem azért mert eltévedéstől tartok, hanem mert várom a Mackó-barlang felől becsatlakozó [S-] jelzést, ami majd azt jelenti, hogy gyakorlatilag pár lépésre vagyunk a Kevély-nyeregi ellenőrzőponttól. Túl hamar vártam ezt, mindig csak szimpla [K-] jelzések jönnek, de a kitartás végül meghozza gyümölcsét, felérünk a pontra, az esőházhoz ahol pár pillanat múlva az ISZINIK 10 lesz olvasható itinerjeinkben. Ez persze fals adat, jön még a végére egy nulla, de ahhoz még fel kell mennünk a Nagy-Kevélyre, majd onnan lejutni Békásmegyerre.
A ponton csatlakozott Nagy Janival és túratársával harmadjára sikerül megtalálnunk a megfelelő, [P-] jelezte utat. Hát igen, már fáradtak is vagyunk, kicsit talán álmosak is, meg sötét is van, meg minden… Egyre nyúlik, csak nyúlik ez a mészkövekből álló szabálytalan lépcsősor. Lassan jutunk fel a tetőre, a volt fakilátó lábazatához. Lefelé sem könnyebb, sőt, jobban kell figyelni a csúszós kövek miatt. Ha itt elesel, kőre esel, és iszonyatosat. A meredek köves utat szerencsésen magunk mögött hagyjuk, majd az Ezüst-Kevély kellemesen siethető útja végére is elérünk. Az Ezüst-hegyi kőbánya után rátérünk túránk utolsó terepi lejtőjére. Az erodált köves utat kiszélesítették és bizonyos fokig el is planírozták, ezért most könnyebb rajta az ereszkedés. Egy tanya mellett elhaladva mondom Szilvinek, hogy örülünk, mert már látom a sorompót. Nemsokára keresztezzük az Üröm-Budakalász műutat, és lekapcsoljuk lámpáinkat, mert a flaszteren, már nem kell zakózástól tartani. Békásmegyer felvégéhez közeledve megkeressük a [P+] lejáratot, a családi házas övezetből lesétálunk a lakótelepibe. Nagyra értékelem, hogy az utcákon dús szalagozás vezet az iskolához, mert itt a betondzsungelben könnyen el lehet kavarodni. A célban Szilvi megkapja oklevele mellé a második teljesítésért járó, kerek alakú piros alapszínű kitűzőjét egy ammonitesz kövületének képével, én pedig a téglalap alakú, nagy méretű, kék alapszínű, havas hátterű kitűzőmet ISZINIK 100 6. teljesítés felirattal. Itinerjeinkbe a célbélyegzés helyére egy nulla kerül, s így a lenyomatok végül kiadják az ISZINIK 100 feliratot. Sikerült 25-, de még a 24 órán is belül maradnunk, ezért elégedetten megyünk a folyosó reggeliző végébe, hogy elfogyasszuk a jól megérdemelt virsli jutalomfalatot.
Ottorino |
