ŐSTELJESÍTŐ VAGYOK A PÁLOS 70-en,
de azt az arcát, amelyet 2019.10.05-én, szombaton mutatott még nem láttam. Kilencedik alkalommal rendezték meg a PÁLOS 70 teljesítménytúrát és zarándoklatot, és a kilencedik alkalommal is ott volt a helyem.
5 óra előtt jövök fel a metróból a Szent Gellért téren. A Gellért-hegyi sziklakápolna ajtaja előtt már hosszú sor áll, pedig az első járattal jöttem. Ejtőernyővel pottyantották ide őket, vagy mi a manó? Szerencsére 05:10-kor el tudok indulni. Elő van készítve minden, nem teketóriázok, uccu fel a Gellért-hegy oldalába. A sziklába vájt keskeny útról szép Budapest éjszakai panorámája, de nem azzal törődök, hanem azzal, hogy arcra ne hulljak a töredezett, kátyús betonúton. Hamar a Filozófusok kertjénél, majd a víztározó tetején találom magam. Utóbbinál strigulát lehet húzni az instant kívánságok mellé. Én megint a fájdalom elvesztéséhez húzom a vonalat, de úgy tűnik, hogy legközelebb kettőt, vagy vastagabbat kell húznom. Innen le a Tabánba, majd Horváth-kert, Vérmező, és Városmajor. Utóbbinál egy terhet jelképező kavicsot vesz át az itt fagyoskodó rendező hölgytől, és tesz zsebre a lelkiismeretes túrázó, amit majd fenn, az Anna-réten rakhat le, és szabadulhat meg általa az összes lelki gondjától, bajától. No, de menjünk csak sorjában! Fogas végállomás, Diós-árok emelkedője, majd hosszú lépcsősor az első ellenőrzőponthoz a Kútvölgyi kápolnához. Itt a pecsételésen kívül lecsippantják a csuklópántos csipet, hogy akit érdekel, az láthassa egy app segítségével, hogy éppen merre jár a kedvenc túrázója, vagy túratársa. Átveszek egy szentképet, egy pici ovális Mária medált, és búcsút intek. További hosszú emelkedő következik, hiszen a Duna szintjéről megyek fel majdnem a Széchenyi-hegy magasságába. A Normafa Egyetemi-lejtőjének tetejénél bukkan ki az, aki követi a kiválóan kiszalagozott útvonalat. Innen már csak egy ugrás az Anna-rét, és az ő irinyó-pirinyó kápolnája, ahol le lehet rakni a terhet szimbolizáló kavicsot, és finom, omlósz, medvehagymász pogit lehet harapni. Továbbra sincs teketória, irány a körséta úton a Libegő felső állomása. Azért a pogácsával nem laktam jól, útközben szuszogva-morogva megeszem a magammal hozott rántott melles bucimat.
Időközben Tótfalusi András túratársam ér utol, aki első bálozó a Páloson, és izgatottan várja az új élményeket. Robogunk lefelé a Szépjuhásznéhoz, konkrétabban a Budaszentlőrinci pálos kolostor és templom romjaihoz. Egy, az oltárra kihelyezett fénykép, és alatta a szöveg tudatja, hogy az éveken át itt szolgálatot teljesítő pontőr szeptemberben meghalt. Ez egy lesújtó hír, annál is inkább, mivel látásból ismertem őt, de ahogy mondani szokták az élet megy tovább, és mi is megyünk tovább a Hűvösvölgyi-Nagyrét irányába, útba ejtve a Tótasszony oltárt. Már egy ideje olyan ködszitálásos, és szemerkélős eső váltogatja egymást. Most jön az a túrákon szokásos fohász, hogy "Jaj, de jó lenne, ha ennél erősebben nem esne ma már!" Hosszú flaszterkoptatásba kezdünk, minek eredményeképpen elérjük a máriaremetei Kisboldogasszony bazilikát, ahol lelki táplálék mellett fizikaiakat is magunkhoz vehetünk süti és ásványvíz képében. Továbbra is flaszter a pálya a solymári benzinkútig. Az Alsó-Jegenye-völgyi turistautat, a Paprikás-patak mentén valószínűleg a szomorkás időjárás miatt most kevesen róják. A Millennium-rétnél, a szalagozás letérít a [S-] turistaútról. A Szarkavár lesz a következő ellenőrzőpontunk. Fel kell csavarodni a várhoz, ahol egy-egy csoki a jutalom. A vár udvarán íjászok gyakorolnak. Na, gyorsan húzzunk innen!
Annyira rákezd az eső, hogy úgy tűik, nem fogja egyhamar abbahagyni. Esőkabátot öltünk, és a vasútállomás felé irányítjuk lépteinket. Nem, nem akarunk hazavonatozni, egyszerűen csak arra kell menni. Az állomás után régebben egy öreg gyümölcsös mellett vitt az út, most azonban nyoma sincs a gyümölcsfáknak, amelyek egyértelműsítenék, hogy hol kell bekanyarodni. Meg is állunk egy pillanatra, hogy jobban körülnézhessünk, hogy merre is lógnak a szalagok, de ez nem okoz fennakadást. A 10-es úton való átkelés nagyobb gondot jelent. Felmerül a gondolat, hogy a túloldalon kellett volna születni. Következik egy általam oda-vissza utált szakasz. A [Z-] jelzésen kell felmennünk a Kevélyek alatti útra, a Jenői-torony érintésével. Egyáltalán nem a szintemelkedéssel van bajom, hanem az ösvény szakadatlan hullámzásával. Úgy vezet az út, hogy felmászol egy buckára, lerohansz egy bevágásba, megint felmászol, megint lerohansz. Az az érzése az embernek, hogy ennek se vége, se hossza. Be is lassulok. Úgy érzem, hogy az esőkabát mindjárt leolvad rólam. Nem akarok megállni a keskeny ösvényen, majd odafönt szerelvényt igazítok. Mire fölérek még javában esik az eső, de nem érdekel. Pólóra vetkőzök, az esőkabátot a derekamra kötöm. Magamra maradtam, de egyedül is feszt nyomulok a Csobánka fölötti murvás út felé, a volt Sumica kemping irányába.
Sapkám már egy vizes rongy, de a széltől még véd. Ez egy hosszú, kitett szakasz, szép időben gyönyörűen látszanak még a messzebb domborodó hegyek is, most azonban mindegyik ködbe, párába burkolózik, egyáltalán nem biztatók a kilátások. Megérkezek a Szent-kúti letérőhöz. Oldalazva, meredeken ereszkedek a csobánkai Szent-kút kápolnájához. Akik már felfelé jönnek azt mondják, hogy ha nem lenne odalent ellenőrzőpont, nem is lenne érdemes lemenni, mert nincs kaja. Biztosan viccelnek, mert itt különféle házi zsírok szoktak lenni húsdarabkákkal, többféle süti, és egyéb falánkságra csábító diabolikum. Leérve látom, hogy mindezek most is megvannak, csak éppen kenyér nuku. A dunsztosüvegből pedig mégsem komilfó lekvárt nyalni. Mit van mit tenni, be kell érni egy nagy pohár teával, és némi csokiparánnyal, amit időközben előkerítenek a sifonérból. Az eső elől be lehet ülni a kápolnába, ahol olyan szövegeket olvashatunk, amelyek nagyjából azt hirdetik, hogy aki a megfelelő igét hallgatja, az többé nem fog éhezni. Jó, hát akkor házi sült-zsíros kenyér evés helyett kihúzok egy papírszalvétát az asztalra tett pakliból és az illendőség kedvéért megtörlöm vele a számat.
No, most az igével töltekezve következik a visszamászás a murvás útra. Én is tájékoztatom a lefelé jövőket a hadtáp állapotáról, mint ahogy engem tájékoztattak idefelé. Irány a Hosszú-hegy, ahol mindig az jut eszembe, hogy ellenőrzőpont hiányában le tudja kispistázni a hegyet az, akink van helyismerete, meg elég vastag bőr a pofáján. Végigmegyek a gerincen, majd hosszasan le a dózerútra. Nem győzöm hangsúlyozni, hogy mennyire perfekt a szalagozás. A Szántói-nyeregben ellenőrzőpont nélküli alma depó van. Szép piros, ropogós almát lehet vételezni. Na most, aki itt lemegy a műúton Pilisszántó irányába, megint egy hosszú szakaszt tud kiejteni az útvonalból. Az almát eszegetve baktatok felfelé a Magas-hegyi nyereg táblakarácsonyfája felé. A csutkát nem eszem meg, nem rakom nájlonzacskóba, nem dematerializálom, hanem - horribile dictu - behagyintom a fák közé. A kereszteződésben a [P-] jelzést választom, és a nyomán lemegyek a Szántóra vezető műútra. Ezen nem sokat kell gyalogolni, mert rövidesen elérem a turistautat, amin hosszan, de nagyon hosszan el lehet jutni Klastrompusztára. Időközben úgy tűnik, mintha elállt volna az eső. Csak nem fogok megszáradni? Juhhéj! A gondolattól megrészegülök, de hamar ki is józanodok, mert a következő ellenőrzőponttól már nem messze egy olyan lejtő következik, amit kenőcsös gyerekszar állagú agyag borít. Még botokkal is tipegősre kell vennem a figurát, hogy ne dobjak egy hátast. Leérkezve a klastrom romjaihoz látom, hogy a kis tisztáson a pihenőbútorok melletti közkút már a múlté. Gratulálok önkormányzat. Szomjan épül-szépül Magyarország.
A romnál székelő pontőrségtől Mg pezsgőtablettát, és ásványvizet kérek, és adatik. Megint rákezd az eső, de most amúgy istenigazából. - Ó, már azt hittem nem lesz több eső – mondom csak úgy magam elé. - Ó, ennél még sokkal rosszabbat is mutat a >>húderáfáztokponthú<< - mondja egy, a ponton tevékenykedő néni. Hát, akkor a megszáradásnak annyi. Nem veszek fel esőkabátot, mert a Pilis-nyeregbe kell felmászni meredeken, és lefőne rólam. Szépen, nyugiban felnyomakodok úgy, hogy egyszer se kelljen megállni pihegni. A nyeregben fújok egyet, és már ügetek is lefelé Pajkaszegre, a valamikori Pilisszentlélekre. Közben utolér Ruttkai Dia, akivel együtt megyünk el a Teca kocsmája előtt, ahol többen szelfizgetnek. A buszfordulónál felmegyünk a templom melletti iskolába, ahol elfogyasztunk egy valóban tartalmas gulyáslevest. Étkezés után borzongató érzés felvenni a vizes cuccot, önkéntelenül homorítok, amikor a kabát a hátamhoz ér, de mielőbb tovább kell állni a Pálos kolostorromhoz. Majd az odavezető emelkedőn úgyis visszanyerjük üzemi hőmérsékletünket. A romoknál, az ellenőrzőponton az ott posztoló hölgyek jóvoltából desszertként néhány kocka sütit fogyasztunk, majd továbbmegyünk az Égett-hárs irányába.
Azaz csak mennénk, mert beszorulunk a "Fehér barátok nyomában" című zarándoklat mögé. Keskeny, tüskés bokrokkal szegélyezett az ösvény, lehetetlen megelőzni a hosszú menetoszlopot. Az Égett-hárs után kiszélesedik az út, de ott is csak az út menti csuromvizes dzsindzsásban gázolva tudunk előzni, mert a menet teljes szélességében elfoglalja az utat. A tömegből Kiss Anti köszön rám, aki egy hangfalat cipel a hátán a zarándoklat alatt, immár többedik alkalommal. - Szia Anti, látom megint megnyerted a bömbit - köszönök vissza neki. A Maróti-hegyekben káprázatosak a késő délutáni fények, és ha nem túl korán ér ide az ember, akkor a naplemente is az. Hát, most mindkettőnek harangoztak. Köd és homály a panoráma. Már nagyon vártuk, hogy mikor következik az Enyedi halála. (A félreértések elkerülése végett ez nem egy bűnös kívánság, hanem egy objektum elérésének a vágya.) Azonban a sáros útra koncentrálva nem vettük észre, hogy a nagy fakeresztet már régen elmellőztük. Kiirtott erdőrészletek mellett haladunk el, ahol „természetesen” a járhatatlanság határáig sáros az út a fák hiánya- és a munkagépek tevékenysége miatt. Gyakran kell pipilépésekre váltani, de a legszörnyűbb a Basaharcra levezető meredek, lekváros lejtő, ahol elképzelni sem tudom, hogy bot nélkül hogyan lehet lejutni a függőleges testhelyzet megtartásával. Eszembe jutnak a zarándokok: némelyiken utcai cipő, jobb esetben tornacipő volt, amikor kielőztük őket. (...) A fákon laminált táblákon láthatunk magvas gondolatokat a tágabb értelemben vett útról, és a hozzá tartozó félelmekről, gyötrelmekről. Az egyik tábla közli, hogy kb. 1 óra innen a basaharci komp. Ránézek az órámra, 19:54, és óra 50-kor indulnak a kompok Szobra. Na akkor húzzunk bele, mert ha vizesen közel egy órát kell várakozni a kompra, akkor megfagyunk. Rizikós a sietés ezen a sáros csúszdán, de szerencsésen leérünk a nyaralótelkes övezetbe, ahol murvás út képében végre szilárd talajt érezhetünk a lábunk alatt. Valószínűleg a rossz idő miatt a Szent Jakabosok csak idáig tudtak feljönni a „töltőállomásukkal”, de így is jólesik a jelenlétük. Ha már választani lehet a szőlőcukor és "A Nóri sütötte." süti között, akkor Nóri sütijét hozzuk ki győztesnek. Jó döntés volt. Már csak egy műúton kell átkelni, és kb. egy kili Duna-parti séta után fogunk megérkezni a kompkikötőhöz. A földút végéhez közeledve lassan kibontakozik a sötétből a kikötő épülete. Jól jöttünk, mert még 18 perc van a komp indulásáig.
Kapunk egy "Pálos 70" borítójú tejcsokit, teát iszunk, és a tábortűz előtt lassan forgunk, mint a csirkék a grillezőben, csak éppen függőlegesen. Szobon pihen a komp kikötötték benne hallgat a sötétség, azaz csak a zöld és piros helyzetjelzők világítanak rajta. A komposok nem kapkodják el az indulást, már dübörögni kéne a Dieselnek. Végre közeledni látszanak a fények. Gond van a kikötéssel, mert a kompon utazó autó nem tud ilyen magasból leugratni, nem egy olyan „Gyere ide Kit” minőségű járgány. Hátra- előremenettel kell variálni a kapitánynak, míg precízen ki tudnak kötni. Ez már eleve időveszteség, de még egy sétahajó is komótosan úszik felfelé a Dunán, várni kell, míg elhalad. Egyre foszlik a remény, hogy elérem az utolsó vonatot. Tavalyelőtt olyan jó útviszonyok voltak, hogy még az utolsó előttit is elértük. Pozitívum, hogy már a komphoz érkezésünk előtt elállt az eső, így legalább komponálás közben nem kell ázni. Szob della Costa Dorada meleg fényekkel megvilágított parti sétányánál érjük el a szárazföldet. Ezen megyünk addig a keresztutcáig amely a templomhoz vezet. A templom közvetlen szomszédságában van az az iskola, ahol azok szállnak meg, akik csak másnap folytatják útjukat Márianosztrára. Mi természetesen kíméletlenül nyomulunk tovább a cél felé. Az eső nem tért vissza, csak a kitettebb helyeken érezhető a néha feltámadó szél, de ez még belefér, különös tekintettel az eddig átéltekre. Megint egy pozitívum: a Nosztrára vezető hepehupás, bokaficamító római utat széles, lehengerelt útra cserélték, amin gőzerővel lehet haladni anélkül, hogy minden egyes lépésre oda kellene figyelni. Tempós menetben érünk a Sukola kereszthez ami túránk utolsó ellenőrzőpontja. Itt közlik, hogy még 4,2 km a célig. Már csak egy viszonylag lájtos, de kitartó emelkedő van előttünk, mielőtt a távolban megpillanthatnánk Márianosztra fényeit. Egy dombon áll a pazarul kivilágított Magyarok Nagyasszonya bazilika, közvetlen mellette pedig a böri. Oda tartunk. Mármint nem a böribe, hanem a mellette lévő célépületbe, aminek az eredeti funkciója felől nem érdeklődtem. A bevezető műút után már csak két rövid utcán kell felmenni a templom mellé, és a célban átvehetjük a jelvény és emléklap alkotta díjazást.
Miközben meleg teát kortyolgatunk, nagy lapmonitoron nézegetjük a menetidőket. Sűrű hálálkodás után átmegyünk egy másik épületbe, ahol palóc levest és/vagy paprikás krumplit eszünk. A mikrobusz, ami levitt volna az utolsó vonathoz már elment, de Jekler Gábor felajánlja, hogy levisz Szobra, amit köszönettel el is fogadok, mert tervem szerint a lenti templom melletti iskolában húzom meg magam az első szobi vonat (04:00) indulásáig. Örömmel látom az ablakon keresztül, hogy még mozognak az iskolában. Benyitok, és megkérdezem a rendezői asztalnál ülő srácokat, hogy elücsöröghetnék-e egy padon vonatindulásig. - Persze, természetesen - válaszolják, és az ebédlőbe kísérnek, ahol nem bírok ellenállni még egy tányér felséges levesnek. Igyak teát, egyek almát, vigyek a hazavezető útra is – kapacitálnak kedvesen. Még pálesszel is kínálnak, ami stílusos egy "Pálosz" túrán, de azt már nem fogadom el, hanem végigheveredek egy bejárathoz közeli fapadon. A szemben lévő hasonló alkalmatosságon egy túratárs horpaszt édesdeden. Fél négykor egy belső helyiségből Tóth Feri és két fős csapata jön ki, így nem kell egyedül mennem az állomásra. A vonaton olyan jól bedurrantottak, hogy mire leszállásra kerül sor, már mindenem záraz. Halleluja MÁV start. A "csak a szépre emlékezem" alapon nagyon hepi vagyok. Mindenkinek, akivel találkoztam, köszönöm a társaságot, és akik ezt a nagyszabású rendezvényt szervezték, rendezték, azoknak pedig piramidális elismerésem. Legyetek jók, ha tudtok!
Ottorino |
