Túrabeszámolók


Brassói Barangolások

stabatTúra éve: 20182018.09.11 21:48:20

Brassói barangolások először


Nulladik nap


Némi logisztikázás (váci buszpályaudvaron lelakatolt bicikli) után vasárnap reggel a Nyugatiból a Ferenciek tere érintésével tekerek a Népligetbe. Mivel a Lipótit nem találom, egy büfében veszek pár szendvicset, ahol két részegséghez közel álló (de melyik oldalról) figura boldogította az eladót és egymást, részben engem is. Előbb kedvesen megengedte egyikük, hogy vásároljak, utána irodalmilag kevéssé értékelhető módon figyelmeztetett, hogy ki vagyok és meddig foglalom még el a helyet.


Összeverődünk a parkolóban és T. Gábor vezetésével megindul a kisbusz (ajtóhoz OKJ) nem is akárhogyan. Rendeltetésszerűen érkeznek a megjegyzések a román vezetési stílusra és előzési morálra, nem minden alap nélkül. A tegnapi Bazalt 35 után érdekes módon elég fáradt vagyok, sikerült egy izomlázat is összeszednem, legtöbbször hanyatló fejjel veszem tudomásul a haladást. Erdélyre felébredek. Itt-ott (ahol egykor már jártam biciklivel) nosztalgiázom egy kicsit. Amúgy az egész túrasorozat nosztalgikus érzést kelt bennem, mert nyolc éve kerékpáros csillagtúrát szerveztem a környékre, a Csukást, a Királykőt közelebbről is megismertük akkor, a térség régóta a szívem egyik csücske.


Este rövid eligazítást kapunk Attilától, aztán reggel lett, első nap.


Keresztényhavas


Már este elkezdődött az újoncok (köztük én) beavatása, hogy mire készüljenek. Például arra ne, hogy minden nap csak úgy maximum távot fognak menni. Persze voltak ilyen ábrándjaim, de elég gyorsan letettem róluk. Ebben sokat segített a bokám, ami a hosszú és a rövidebb táv szétválása előtt kiment. Aztán meggyőztem magam arról, hogy még dolgoznom is kell, és ha tényleg be akarok menni Brassóba Szent Istvánt ünnepelni, akkor az 50 km sok lesz. Az elágazásnál különben 5 lány és 2 fiú tanakodik, hogy merre menjen tovább, végül 3 lány megy a hosszabb távon. Ezelőtt a Cenk-hegyen a brassói látkép mellé megkaptuk az első End-Ibo (Endre-Ibolya) csokit, ami bármivel felveszi a versenyt. A menedékházhoz korán érezünk, Hen. Gábor ötletére addig megmászom a csúcsot és csak utána frissítek. Májkrémes kenyér, paradicsom, nagyon jólesik. A felhozott babának adnak egy kiságyat, idilli a hangulat. Futás vissza. Találkozom Cs. Gábor szobatársammal, megy a hosszabb távon. És hogy a kép teljes legyen, Gy. Gábor társaságában teszem meg az utolsó km-eket a szállásig.


Kinézem a legrövidebb utat a templomhoz, természetesen az a legmeredekebb is, vissza kell váltani 1-1-ig. Vásárlás után óriási eső kerekedik. A Cenk sem látszik, de előtte szivárvány kerekedik. Mise, ünnepi megemlékezés a gimnázium mellett (RMDSZ, egyházak képviselői, új kenyér megáldása, némileg konvencionális, de utána még van egy filmnézés is, azon már nem maradok). Hazafelé az egyik lámpánál egészen ügyesen próbálkozik egy kerékpáros kivárni a zöldet anélkül, hogy letenné a lábát. Aztán jön a malőr, a cipője a pedálban, ő meg eldől oldalra. Este lett és reggel, második nap.


Királykő


Egyórás utazás után indulunk neki a gyöngyszemnek. Éppen kel fel a nap. Már az első métereken látom, hogy ez más lesz, mint a tegnapi és minden korábbi. (Annak ellenére, hogy már jártam a Királykőn.) Az extra táv kanyarjában senki nem akar kanyarodni, nekivágok a Kis-Királykőnek, de hallom, látom, hogy nem leszek egyedül. Meredek. Leírás: felérünk egy kis csúcsra (1791 m). Naivan a Turnu törmeléklejtőit fényképezem, milyen érdekesek. Fél óra és már rajta kell másznom. Aztán később olyan törmeléklejtők jönnek, hogy csak na. A gerincről levágunk a forrásig. (A forrás egy kis kőfülke, amiben áll némi mohos víz, de ez egyáltalán nem érdekel, pótlom a vízhiányt.) Aztán tovább a Diana bivakig. Le a törmeléklejtőn, egyszer iszonyat kőlavinát indítok. Annyira nem lelkesedem ezért az útért. Azon elmélkedem hosszan, hogy ide normális ember magától nem jön le. Aztán valahol el is vétem. Elfogyott a jel, megpróbálom visszaküzdeni magam, de egy idő után a hasadékvölgyekről sem tudom megmondani, hogy melyikből is érkeztem. Közben két vadászgép húz el szemmagasságban. És amikor már hagynám a fenébe az egészet, mennék tovább a hasadékomban, fentről megszólít egy hang: nem vagy jó helyen, de könnyen visszajöhetsz. És így is lesz. Anita, Évi, Jucus, Helga és Hen. Gábor éppen felettem haladnak el. Szerencsére ők sem normálisok. Dianától visszaküzdjük magunkat a gerincre. Útközben egy kőfejjel veszélyeztetem a többiekét, szerencsére el tudják kerülni. A gerincen fáradságos az előrehaladás, aztán egy kék ruhás idősebb úriember megmutatja, hogy valójában milyen könnyű az út, botozva suhan el köztünk, ott is a gerincen marad, ahol a turistajelzés lejjebb száll. Nem lankadunk. Megmászunk minden kötelezőt, a Pásztor-csúcsot is és elérjük a várva várt Grind-nyerget, ahol frissíthetünk. (Nagy szó ez, hiszen vízhez jutni itt nem lehet, de Attiláék felhoztak nem is keveset.) A vízből különben már kifogytam, az ígért fél litert egy kicsit keveslem (nagy kincs), valamivel többet kapok, amiről szintén tudom, hogy kevés lesz, de azért folytatom. Három után indulunk tovább (az itiner szerint kettő után már nem érdemes a jobbra próbálkozni). Elszakadom a többiektől és összeverődöm egy kutyával, egyáltalán nincsenek problémái a meredekséggel (alacsony súlypont, négy láb). A törpefenyők ölelő karjai közül alig bírok kibontakozni. Vissza-visszatekintek és látom, hogy követnek. Egyre jobban várom a leágazást, de nem jön és még mindig nem, majd két órának kell eltelni, amíg a Fundurilor csúcsra érek és megpillantom a K3-et. Őszintén szólva, nem tudom, hogy mit vártam tőle, de sokkal jobb lett, egészen addig, míg el nem fogyott a vizem. A Deubel-úton cserepesedik a szám, gépiesen haladok felfelé, nem gondolkodom, csak kapaszkodom a következő sziklába, sodronyba. Most egy másik hang szólít meg fentről, de arcokat is látok: nemsokára felérsz. Ezt még negyed óra múlva is elmondják. Csak egy kérdésre futja, van-e víz. Nemleges választ vártam és kaptam. Nem baj, most már nem fordulok vissza. Aztán felérve (hét perccel a pont bezárása előtt) csak kapok egy bögre vizet, kanalazok fél üveg lekvárt (végeredményben ez is folyadék) és eszek hozzá egy fél paradicsomot. Ugyan azt hittem, hogy ettől még ugyanolyan szájnyalogatós, szomjazós marad majd az út, de nem így lett. Megy le a Nap és a Pásztor-csúcson állnak valakik. Mi a fene, feljöttek megnézni innen a naplementét? Aztán rájövök, hogy csak zergék bámulnak nyugatra. Na, ti is tudtok élni. Megkezdődik az ereszkedés, rosszabb is lehetne. Azért olykor kell használni a kezemet is. Ezen alkalmakkor tenyerelek bele háromszor is meztelen csigákba. Lámpagyújtás, P+: Attiláék kiokosítottak, hogy lesz víz, és ha már felfelé mész, akkor kezdj el kételkedni, hogy jó úton jársz-e. Így sikerül bevenni a P+ egy nagyobb kanyarját. Gyanúsan hosszú ideig haladok egy murvás úton. Elfog a pánik, hogy rossz irányba tartok. De nem. A Zernyesti-szoros sziklafalai magasodnak fölém. Battyogok, mígnem Attila és Gabi kocsival fuvart kínálnak 23:37 perckor. Elfogadom. A többiek egy órával később érnek célba, szobatársam kint éjszakázik. És reggel lett, harmadik nap.


Csukás


A Bratocsa-hágótól indul a túra. Anitával és Zolival indulunk neki a hosszú távnak. Egyszerű az út, a csúcsig a piroson. Aztán Anita felolvassa az itinert, kiderül, hogy előtte kell tenni egy kunkort. Már megérte. A kunkor 400 méter szintcsökkenést jelent két kilométeren, aztán vissza. Nem is lett volna semmi baj, csak a bokám másfelé akart menni. A kanyar vizes lapulevelei után zoknifacsarás következett. Felfelé újabb féldecik szüremkedtek be. A jellegtelen csúcs után frissítés az állatbőrökkel megerősített ajtójú menedékházban. Zoli lepasszolja a plusz cipőjét. Az útvonallal kapcsolatosan újabb felejthető ötletekkel állok elő. Curmaturánál például nagy erőfeszítéseket téve megtalálom a K+-et, pedig már az ellenkező irányba kell menni és nem azt követni. Egyesült erővel a helyes útra térítenek. Patakmeder, sóderben gázolunk, medvenyomokat követünk. Medve nem kerül elő, ezt nem bánjuk, de a patak igen, majd sziklák és szűkületek jönnek. Aztán kiérve az útra Helgába ütközünk, saját bevallása szerint lement a térképről. Elkezdek ötletelni, de a jó megoldás megint Anitától érkezik és máris a K3-ön emelkedünk elég keményen, közben dörög az ég. Várom, hogy hirtelen túlélőtúrává alakuljon utunk. De veszteség nélkül felérünk, csak a kilátás szűnt meg a leereszkedő felhő miatt. A csúcson hívén magam megállok egy percre, nézem, ahogy a felhő gomolyog és várom a többieket. A felhőből szól egy hang, hogy menjek tovább. Nemsokára egy kopasz hegytetőn útelágazás és semmit nem látni. Persze itt sem én találtam meg a helyes utat, viszont arra rájöttem, hogy amerre indultam, arra biztos nem lesz jó, ugyanis egy szakadék felé vezetett. Még volt egy kellemes patakugrálós szakasz, kis sárral, közben egy kollégám hívott, hogy holnap biciklizünk-e, annak idején együtt tekertünk fel a Bratocsára, mesélem, hogy most éppen itt vagyok. A Csukás még mindig gyönyörű. A patakban lemosom a cipőmet és már jön is Gábor a kocsival. Este lett, megvacsoráztunk, majd reggel, negyedik nap.


Báj-havas


Predealból indulunk, semmi kajám nem volt tegnapról, az éppen kinyitó boltból beszerzett ennivalóval jól bereggelizem. Nehézkesen indulok, de az emelkedőn nekilendülök, én kapom az első csokit, terelnek a hosszútáv felé, de eszem ágában sincs. Útközben pásztorkutyákra leszek figyelmes, magamhoz veszek egy dorongot, de szerencsére nem kell használni. A Susai menedékház is jól fel van szerelve, a frissítőt a bőséges reggeli után kihagyom. Lefelé olykor tapsikolok a medvéknek, akkor döbbenek meg, amikor valaki visszatapsol. Milyen kiképzést kaptak itt a medvék? Szerencsére csak Anita ért utol és rögtön meg is mutatja a helyes utat. Az Azuga mellett kellemesen kocogunk és a P3 jelenlétét vitatjuk. Kétszeres jobbkanyar, emelkedő, az itiner beküldene az erdőbe, mi maradunk az úton és hűségünket egy piros jel jutalmazza, meg a szép kilátás. Tippelgetjük, hogy melyik csúcsra is kell majd felmennünk, minden jól látszik. Parádés. Az egyik magaslaton valami feketéllik, biztos egy farönk. Aztán rájövök, hogy itt bizony semmiféle farönk nem lehet. Nem mozdul. Kutya volt, a magaslat mögött meg a nyáj. A Neamtului csúcs a Báj-havas legmagasabb pontja (1923 m), egy aprócska csúcskő van a tetején, amire gyorsan le is ültem. Iszunk egy kis kólát (maradt a reggeliből) és már érkezik a pont (Attila és Gábor), meg az eső is. Elindulunk a jól látható jelzetlen ösvényen, olykor letérve róla, olykor egy másikat találva, végül egy vízmosás köp ki minket egy útra egy patak mellé. Ha már így van, kocogunk mellette egy kicsit. Nem sokat, mert máris jön Ceausescu a villájával, meg az útjával, ami nagyon kényelmesen emelkedik, az egyik patakátkelésnél azért Anitának ki kell segítenie, mert a csúszós fát választottam és bele akartam esni. A menedékház után Anita még megjárja a kis kört is, én leszaladok Predealba, elég durván dörög az ég valahol, itt jó az idő. Éppen lesz induló autó, így sima ügynek tűnik a brassói betekerés, de akkor pont elkezd szakadni. Kollégáimra gondolok, akik ma kezdték a munkát, engem meg elengedtek és örülök, ahogy a meleg víz felcsapódik a lábamra. Most nem rövidítek, hanem az ötsávoson megyek be a templomig. Visszatekertem, este lett és reggel, ötödik nap.


Bucsecs


Felmerült, hogy a hosszú távon induljak, de szerencsére lebeszéltem magam. Felborogatott kukák között indulunk felfelé durván. Nem tart sokáig rájönnöm, hogy eljött a mélypont. A hegy persze szép, de elfogyott az erő. Lövök pár képet a szfinxről, majd kedvetlenül lebotorkálok Pesteráig, hogy aztán a K-en emelkedjünk az Omulig. Fényképezek pár szamarat, sok birkát, sziklát, vízesést, felhőt, ami a nyomomban jár. Aztán feltűnik valami: csönd lett. Az Omulon kisebb a menedékház komfortfokozata, de van frissítő pont, meg ruhaszárító kötél. Túlnyomórészt Cs. Gáborral és Helgával haladok, együtt nem látunk semmit a Caraiman keresztből, a kereszttől. Babelén meglátogatom a mellékhelyiséget. Ez különben nem olyan érdekes dolog, hogy mindenáron megemlítsem, igaz máskor is megtettem már akár érdekes, akár nem. Szóval koedukált a W.C., ez még nem akkora baj, de az ajtó nem csukható. Hát, ha már koedukált, akkor legalább… Mindegy, majd alulról kapaszkodom bele. Nincs papír. Nem vészes, úgyis van nálam. (Csak addig nem tudom fogni az ajtót.) Nincs ülőke. Ezt is túlélem, vagy túlélik a combjaim. Viszont le lehetett húzni! Azért ez ilyen előzmények után nem akármi. Kefe ugyan nem volt, hogy a maradékot is utána küldjem, és ezen húztam fel magam. Nemhogy örültem volna, sikerült. Sétálgatunk még egy kicsit a platón, nagyon kellemes, a törpefenyők sem olyan közvetlenek, mint a Királykőn. A leereszkedés elég idegőrlő, ráadásul elkezd fájni a lábam. Úgy érzem, mintha körbe-körbe mennénk: sziklafal, nagyon messze és nagyon lent a város: jobbra, balra, jobbra, balra, jobbra, balra és semmi nem változik. Aztán meghalljuk a beígért zajokat. Nem is a heggyel, magammal küzdöttem, de nem nyertem. Este, reggel, hatodik nap.


Nagykőhavas


A szállásról indulok elsőként a hosszú távon. Az első lépések után tudom, hogy ez nem fog menni. Az út során azon elmélkedem, hogy ilyenkor mi a jobb, inkább pihentetni a lábam, vagy ha már itt vagyok, felmenni a csúcsra. Önmagában a fájdalom nem mindig elég pontos tájékoztatás arról, hogy milyen következményei lesznek a további terhelésnek. És az is eszembe jutott, hogy ha nem is fáj annyira, attól még súlyosabb is lehet. Nem tudtam eldönteni, végül felmentem a csúcsra. Szóval Bunloc és a P3. Egy darab jelzést láttam, utána nem az történt az ösvénnyel, ami írva volt, vagyis nem szűkült be. Persze, mert valószínűleg letértem róla. Megérzés alapján azért feltaláltam a hegyre. Nem volt túl nehéz, a sífelvonó miatt. Ott egy kutya szerint sok ruha volt rajtam, de a gazdája szólt neki, hogy elég. Sőt még útba is igazított (a gazdi). Ötven méter múlva máris a jelzésen voltam. A jégbarlangtól vissza akartam fordulni, de olyan csábítóan közelre volt kiírva a menedékház, hogy tovább mentem a K-en. Onnan meg a csúcs volt olyan közel, hogy felmásztam. Az egyik legszebb emlékem ez lett. Nem volt fenn senki: ücsörögtem egy kicsit, nézegettem a keresztet, beazonosítottam az előző napokban megjárt hegyeket. Legközelebb hozok egy magyar zászlót. A menedékháznál (amin Erdély címere is megtalálható) már gyűlnek a túratársak. Ereszkedem a S-án, sokan jönnek szembe. Józsi és Gabi fogadnak a hét létra aljában. Végül beállok a sorba. Egy óra. Páran előttem nem tudnak létrát mászni. Zubog a víz. Az állások miatt egyre jobban fázom. Kétségtelenül látványos, de elég volt először és utoljára. A K3-ön teszek még egy kunkort, ez legalább egy nyugodt út volt. A S-án újra embertömegek hömpölyögnek, forróság van, kivonszolom magam az útig. A végén csak futni kell egy kicsit a szükség miatt. Valamit teljesítettem, fent voltam a csúcson.


Előesti misére betekerek Brassóba, nincsenek többen, mint hétköznap (már látásból ismerem őket). Az egyik hölgy nem tud magyarul és a telefonjáról nézi a szentírási részeket. Például ezt: „Kemény beszéd ez, ki hallgathatja?” Kalazanci Szent József ünnepe van, ezt nem említik, de elég, ha én tudom. Este beköltözünk Brassóba, én már ott vagyok, várakozó álláspontra helyezkedem. Van némi zúgolódás, aztán csak meglesz mindenkinek a helye, és reggel lesz, hetedik nap.


Óriási élmény volt ez a hat nap. Minden hegy magával ragadott sajátos karakterével, különösen a Királykő. Vinattinak, segítőinek, a túratársaknak nagyon hálás vagyok. Ez a túrasorozat egy misszió, szükség van rá, és szükséges, hogy minél többen el tudjanak jönni, legalább egyszer. Én már régóta terveztem, nagyon örülök, hogy végre megvalósulhatott. Sokkal többet ad minden szempontból ez a túrasorozat, mint egy-egy teljesítménytúra. Együtt vagyunk, együtt vacsorázunk hat napon át. (Külön köszönet Barbarának és Józsinak.) Közvetlen és családias program, ugyanakkor kemény, a szintkülönbségek nem hasonlíthatók a hazaiakhoz.


Pár (199 db) kép: https://photos.app.goo.gl/WR639sh1asfvSUuG6