Lemaradás 25
Tizenévvel ezelőtt kinéztem magamnak az azonos nevű, hosszú túrát, akkor épp Verőce – Pécel viszonylatban, de a vonaton végiggondolva az egészet, maradt a kevésbé ambíciózus, gödöllői végpontú résztáv. Az is éppen eléggé szenvedős volt. A rákövetkező évben elindultam a százason, valahogy végig is értem rajta, nem kis részben vajonmerre társaságának köszönhetően. Annak is szenvedés volt a vége, különösen Isaszegtől. A következő évek kimaradtak lemaradásszakmailag, úgyhogy kíváncsi voltam, hogy most a jubileumkor lesz-e benne szenvedés. Lelövöm: nem lesz, laza jubileumi ünneptúra a mai, kellemes időben, teljesen más vidéken, mint akkoriban.
Hárman szállunk le a reggeli szolnoki személyvonatról Rákoskert megállóhelyen, a másik két utas rögtön nem a túrára igyekvőnek tűnik, de persze, ki tudja. A platánsoron mindenesetre egyedül sétálok fölfelé. A sarkon busz előz, ezen sem tolonganak a túrázók, meg úgy általában az utasok. Vagy korán van, vagy a közösségi tömegközlekedés nem vonzó, vagy inkább mégis korán van. A rajtot a művelődési ház kertjében találom, egyenpólós rendezők rendezkednek, néhány túrázó készülődik a hét órás rajtra. Nevezéskor részletes útleírást, fekete-fehér térképet és kellő mennyiségű távadatot kapok az itinerben, valamint egy ígéretet, hogy lesz tombola, evés-ivás, ilyesmi a célban. Rendben. Hét óra pár perc körül ellépek, az útvonalon található három hurokból nyílik az első.
A Vida-dombon magasba törő fakeresztet találok és párás kilátást a város mögött kéklő Svábhegyre és pontőrt, aki helybélinek tippel, tévesen. A pontról játszótérkomplexum felé sétálok le, a kerítésen található számos kiírást nézegetve itt valaki simán táblafetisiszta. Kisétálok a magát „modern kertváros” címmel ellátó Rákosmentéről, akármire is utaljon ez a szókapcsolat. Kültelki utcán sétálok be Ecserre, a domboldalból az Alföld végtelensége felé vándorolhat a tekintet. A házak között faragott Árpád vezér szobrot látni, a szobron túl a ferihegyi irányítótornyot. Amúgy meg ellenőrzőpont. Sétálok tovább a dombra épült lakóövezetben, feltűnik, hogy a környék beépítése idején a mű- és az igazi kő volt a legdivatosabb burkolóelem. Ecsert vasúti átjáró után hagyom el, megvárva a páros gyorsvonatot, amelyen a mozdony mögött román távolsági és magyar elővárosi kocsik nyújtanak ülőhelykínálatot.
Földúton, erős, kellemes szembeszélben sétálok a távolinak tűnő Budai-hegységet nézegetve. Elérem a zöld békával jelzett tanösvényt, ezt követve ballagok be a Merzse-mocsár szélére. A csapás a nádas és a tölgyerdő között kanyarog, körülöttem mindenféle madár dalol. A részben most is vízborította terület sarka után nem sokkal madárles következik, túratárs állapítja meg, hogy én sem a pontőr vagyok. A kilátóban beszélgetünk kicsit, valamelyest kiokosodom a Merzséből. Közben befutnak Földi Rolandék, túratárs el, én még kicsit fényképezgetek és csak azután nyújtom be bélyegzés iránti igényemet. Benápolyizva, a mocsár ízeltlábúit csapkodva ballagok tovább a pontról. Néhány kanyarral később nyílik a második hurok, irány a repülőtér, egyelőre gázvezeték nyomvonalát követve. Újabb erdőfoltba érkezem, itt 1848-as honvéd tömegsír helyére emlékeztet kopjafa és tábla. Az erdőfolton túl tágas kaszálóra érkezem, hosszú kanyart ír le a földút és újabb erdősávra érkeztet. Ezen az erdősávon túl a repülőtér kerítése látszik és egy, épp leszálló Lufthansa-gép. Nyílik az útvonalon lévő harmadik hurok. A leszálló gépek figyelésével töltöm az időt a következő ellenőrzőpontig, ami ugyan nem a híres spotterdomb, de már majdnem. Kőhídon átkelve indulok vissza, a kerítés túloldalán radar ácsorog a pusztában, túlméretes, furcsán varrt focilabdaként. Sum Anachen kocog el mellettem, váltunk néhány szót, majd mindenki megy tovább a maga tempójában. Odébb, az elsőként bezáruló körnél Nagy Lajos érkezik szemből, én pedig ballagok a radar felé, eleinte erdőben, majd az erdő és a kerítés között. A radarnál ellenőrzőpont, a ponton szláv rapzene.
Erdőben talpalok tovább, szalagok igazítanak útba, meg táblák és máris a következő pont őrénél találom magam, csoffadt erdészház mellett. Nápolyit majszolva térek vissza a Merzse menti erdőbe, újabb hurok zárul be, a rövid oda-vissza szakaszon pedig Vándor Csillagék érkeznek szemből. A mai utolsó kört nyitom meg, a zöld béka jelzésen sétálok, a tanösvény tábláinál meg-megállva. Innen tudom meg, hogy a Gyolcs-rét szélére érkezem, amelyet újra nyílt terepre érve meg is kell kerülni. Gémeskútnál vár a következő ellenőrzőpont, mellette tábla mesél a környék vízháztartásáról. A rét megkerülését észak felől fejezem be, rákanyarodva a Rákoskert felé vezető széles dózerútra. Az átjárónál keresztezem a fiatalabbik Budapest – Szolnok vasútvonalat, majd a reggelről ismerős platánsoron indulok újra fölfelé. A Rákoskert 75. születésnapjára állított emlékkőnél vár az utolsó ellenőrzőpont, ezek szerint nem is sokkal fiatalabb az egyesület, mint az egész városrész. Innen csak néhányszáz méter a cél, ezen összpontosul a túra szintemelkedésének a fele, mind a harminc méter. Ahogy ígérték, van eszem, iszom, dínom, dánom, meg bónusz emlékérem díjazásként. Veszek Repkénynek vásárfiát, aztán visszaballagok a vasúthoz, hazautazási céllal. Ezúton is köszönöm a túrát és kívánok még sok jubileumot.
-Kékdroid-
Képek |
