Eötvös 30 „Retró túra”
(keletkezett 2016-ban és 2018-ban)
„Sanyikám, elmegyünk arra az (E)Ötvös Csöpire…” (Járosi Úr sok évvel ezelőtt)
Két állapot van: a vihar és a vihar előtti csend. Így jellemezte a munkáját egy barátom péntek délután. Komoly hangon fejtegette, hogy ezt így nem lehet hosszú távon csinálni. Pedig megfizetik. Megveszik kilóra, ahogy mondta. Akkor sem megy. Néha annyira fásult, hogy már zenélni sincs kedve. És van-e értelme bárminek is, ha már a Hammondot sem tolja senki? Kérdezem ismét, határozottan: van-e út, ha a zene sem az?
Rég volt. Megtanultuk olvasni a jeleket. Főleg a nem létezőket. Az eltűnteket. A sosemvolt-sosemlesz fajtájúakat. Átöröklődött belénk az „apák” útja, a bevallott hibáké, az elvétett elágazásoké. Itt félrehajtod az ágakat és bebújsz, majd lesz jel, ha már a jó úton vagy. Ilyen volt a „Csöpi”. Kaptuk a hírt és adtuk tovább másoknak. Így keletkeztek a legendák. Emlékszel? A K+ Lajos-forrás után, a P+ Szentlászló felett vagy a Hoffmann-kunyhó környéki Bermuda-háromszög és persze a végén a KIMSZ-emlékoszlop után a nem definiált sárga sáv. Egy kedves öregúr volt a pontőr a Fekete-kő felett a csúcskőnél, (persze akkor még a háromszög is másképp vitt fel oda) és Pomázon a művháznál egy kempingszéken a főrendező.
A művháznál a főrendező a régi pózban, a régi elméletekkel, a régi hittel. Itt most nem a mai Pomáz a helyszín és főleg az idő nem a most, nosztalgikusra kapcsolva a belső rádió, recsegve közvetít valami régi tánczenét.
A rajtlista (szégyenteljesen) rövid, de megfelel a klasszikus időknek. Épp SK neve után jövünk a sorban, mondom, történhetne ez 15 évvel ezelőtt is. Ezúttal is nagy mennyiségű információt cserélünk és csak remélni tudom (de azt nagyon), hogy visszatérése tartós lesz. Van mit megbeszélnünk…
Nem bánom, hogy csak 30 ez most. (akkor én voltam annyi…) Az új aszfalton felfelé futás kissé merész ötlet, nem javallott újrakezdőknek.
„Alkotnod és pusztítanod lehet még,
Bőven marad idejük a kezeknek,
Hogy a nagy kérdést tányérodra vessék;” (T.S.Eliot)
Harangvirágok bólogatnak s bogarak futkosnak dolguk után, átmenő forgalmat generálva a szekérutak kijelölt sávjain. Nyárelő, annak megfelelően eltúlzott illatok és színek sokasága valamint egy gondolat, ami a reggelből, mint hűs kamrából került elő: hová vezettek és vezetnek a jelek? Lajos-forrás turistaháza már az emléktáblát is alig bírja. Lehet, hogy jobb lesz neki, ha örök álomra szenderül és elaggott képeket idézve menti magát a jelentől. Van oka félni.
A sárga sávon lefelé belekeveredek egy bukásba. Porban csúszom előtted, Természet, „te mindig győzedelmes vetélytárs”.
Fűcsomók, miként a hajszálak a koponyáról, elkopnak az ősz érkeztével, mikor már nem illik köszönni egy hölgynek, aki reggelente ugyanazzal a vonattal jár és túl fiatal ahhoz, hogy beillesszük a történetbe. A sárga sávon otthon vagyok, pár hete ugyanerre jöttem s most megyek, futni próbálnék (a menekülés, mint ösztön hajt), de már nem megy, a kialvatlanság és az elhízás veszélyei említhetők magyarázat gyanánt.
Az egyik kedvenc helyem a sárgán a szentkúti elágazó előtti pár finom ívű kanyar, ahonnét (bár egyre csökkenő mértékben) pazar kilátás adódik.
Szentkereszten kóla, nyomóskút az érvek arra vonatkozólag, hogy elszántnak kell maradni, ki lehet bírni a (kutyákkal túlterhelt) Szurdokot, a kiszakadni nem képeseket.
A hosszú és kissé eseménytelen kéket megszerettem, látom magunkat annak idején, ahogy elemeztük az aznapi történéseket, ki merre tévedt el. Akkor még el mertük mondani, ha tévedtünk.
Csobánka szélén János barátom, aki már ’92-ben is itt volt, és ma is remekül bírja a járást hatvan felé. Újabb mosdások után Oszoly, csak a nyereg, de épp elég, a sárga a KIMSZ-oszlopot nem érinti és jobban definiált, de azért nem árt némi emlékezet. 20 %-os lejtővel zuhanunk vissza a város kissé renyhe valóságába.
- Jót futottál. Ezt a főrendező állapítja meg, aki úgy ül a kempingszéken, mintha azóta itt várna a túrázókra, mióta először nekivágtak a távnak.
Így kell belemenni a nyárba, emlékekbe keveredve, kicsit bogarasan, virágosan, csöpisen, mint egy szőke lány szép arcán a megkönnyebbülés, hogy épp beért a vihar előtt.
|
