Túrabeszámolók

 Kitörés 60.

2018.02.10-11.

Negyedik Kitörésemre készülök, de ’14-ben voltam utoljára és tudom, hogy a Kitörés nehéz menet. Ennek megfelelően kellő felkészülést vezényelek magamnak, és mintegy 160 km-t túrázom január folyamán a Bakonyban, ezalatt ötször érintem a Kőris-hegyet, van úgy, hogy egy túra alatt kétszer. Csak, hogy legyen szintemelkedés is valamicske…J

Új bakancsot is bejáratok a nagy napra, valamint ijesztgetés céljából (a talajt ijeszgetve,hátha beijed a szegektől és nem mer csúszni) beszerzem a csúszásgátlókat is.

Zsuzskával, Lacival, Norbival és Janival autózunk el Szomorra, majd buszozunk át Budára. Egy órával korábban vagyunk, mint általában, én féltem, hogy beletalálunk a tömeg közepébe az időpont választással, de kellemes csalódás ér, a Hazajáró-mobilból pár perc sorállás után jutunk hozzá az úti okmányokhoz.

Irgalmatlan rendőri készültség mellett hagyjuk el a Várat, én sajnálom az állományt, biztos lenne jobb dolguk is, mint vigyázni a semmire, ugyanis itt tudtommal soha semmi olyan nem történt a túra történetében, ami a beavatkozásukat igényelte volna. Most talán a maroknyi, mellvédről szórványosan hujjogató-kiabáló ellentüntető had miatt esetleg indokolt lehet két járőrautónyi karhatalom, hátha valaki nem viseli békésen a rá zúdított igaztalan vádakat. Mi viseljük, remélem senki nem ült fel a provokátoroknak.

Kitörünk a Bécsi-kapun tehát, irány a Városmajor, követjük a Z sávot. János kórház mellett el, jön a Diós-árok. Valahol fagypont környékén lehet a hőmérséklet, az aszfalt nem csúszik, viszonylag könnyű a kapaszkodás. A vége felé aztán már iszonyú meredek, lassulnak a léptek, egyre több a félre álló, szaporább a szív verése…..

Lépcsősorhoz érünk ami a Széchenyi-emlékhez vezet fel minket, itt ízelítőt kapunk a továbbiakból, a jegesre taposott lépcsőfokok veszettül csúsznak, jól jön a balunkon ez a korlát. Felérünk esés nélkül, megkapjuk a sarló-kalapácsos pecsétünket majd félre állunk kicsit szerelvényt igazítani, na meg a lovaknak is kellene már dobni valami abrakot, ez ugyanis ma Szomoron elmaradt.

A Normafáig innentől szintben haladunk, kissé izzadtan el is kezdek fázni, de nem akarok túlöltözni, hátha jól jön az a plusz ruházat a zsákomból még valahol később. Egy technikai póló, egy hidegebb időkre ajánlott futó felső és egy kimondottan vastag vadász polár mellény képezi jelenleg az öltözékem, kicsit fázom, de tudom,hogy az emelkedőkön még ez is sok lesz. Mint ahogy a Diós-árokban már sok is volt.:) A sapkát nem sikerül belőnöm sehogy, a baseballban fázom, a kötött Adidasban meg melegem van.:)

Buszmegálló mellett haladunk éppen, felszálló bácsika megjegyzi, hogy de sok a degenerált, biztos igaza van, ő azért már többet látott az életből, mint mi.

Jön a természet! Bevárjuk egymást és együtt lépünk be a nagy magyar éjszakába a Z+-en, előkerülnek a fejlámpák. Havas a túraút, de nem a csonttá fagyott típus, kifejezetten kellemes rajta a járás, Norbival meg is állapítjuk, hogy ha ez végig „csak” ilyen lesz, meg leszünk elégedve. Katonasírnál mécsest gyújtok, majd itt is a második ellenőrzőpont a Csacsi-réten.

Csacsi-rét után a sárga sávon aztán bebizonyosodik, hogy lesznek itt kérem ma is cifra talajviszonyok, jó sáros ösvényen kanyarog a jelzés. Kiérve a János-hegyre vezető pirosra csak annyiban változik a helyzet, hogy szélesebb az út. Jó, mentünk itt már ennél kutyább sárban is, ha jól emlékszem ’14-ben, mikor a Budai-hegységben dél körülig esett az eső, és elhaladt előttünk már vagy 1500 kitörő, úgyhogy semmi nyavalygás, irány felfelé! Nyavalygás egyébként nincs is, kényelmesen gyalogolható, de azért jól elnyújtott emelkedő leküzdésével jutunk fel a János-hegy nyergébe, ahol most nem a szovjet hadsereg képviselői várnak ránk, ahogy ez eddig amúgy részemről megszokott volt.

A csoki elfogyott, nem ez az első eset, hogy így járunk, nem tagadom, morgok párat. De tényleg csak párat. Eszem újra, Norbi megdob egy fél Snickerssel, semmi probléma, a zsákom is rejt pár szelet jobbnál jobb csokit. Sokan pihennek itt, az evés után mi indulunk is, nincs túl meleg ugyanis, ha megállsz, egy-két perc és elkezdesz fázni.

Még egy kicsit felfelé, csinálok pár képet a kilátóról, szépen meg van világítva, így még éjjel, ennyire messziről is elfogadható képet tud készíteni a kis kompakt.

Na, aztán most kezdődik a móka! Meredek, jeges az ösvény a hegy oldalában, tényleg oda kell figyelni, a csúszásgátlót ennek ellenére nem veszem fel, új a bakancsom, van bordázata a talpnak rendesen, ez a kövekkel tarkított út csak szétszedné szerintem. A botok is segítenek ráadásul.

Itt kicsit kizökkentenek a körülmények a túra meghitt, méltóságteljes légköréből. Egyes kislányok (nem is olyan kicsik ám!:) olyan visítással, vihogással vannak, hogy az már zavaró, bár lehet, hogy én vagyok már öreg és nem kellene, hogy zavarjon mások jó kedve. Igazából nem is zavar annyira, csak egy hangyányit, azért megpróbálok gyorsan hallótávolságon kívülre jutni. Aztán jön egy fiatal fiú, olyan ráülős csúszkára zuttyan, és vidáman, a többiek üdvrivalgása közepette csússza még nehezebben járhatóvá a lejtőt az utána érkezők számára-mint ha eddig nem lett volna eléggé veszélyes amúgy is.

Itt ezrek, tízezrek lettek halomra lőve, mi az ő kínhaláluk helyszíneit járjuk éppen, szerintem ilyenkor illik a túra, a hely szellemének megfelelően viselkedni. De mielőtt valaki megjegyezné, hogy mit okoskodik itt ez a senkiházi, azzal is tisztában vagyok, hogy fiatalság-bolondság, mi is csináltunk annak idején nem helyénvaló dolgokat,az idősebbek (talán bölcsebbek) nekünk is megjegyezték a hibáinkat, ez a dolgok menete. És akkor fiatalon talán nekünk sem esett jól a bírálat (biztosan nem).

No, de térjünk vissza a túrába, ugyanis éppen lefelé haladunk a János-hegyről és közben egyik pillanatról a másikra, de tényleg,elfogy a lábunk alól a jég és helyébe lép a sár, olyan lekvár állagú, nem is túl mély, nem ragadós híg katyvasz. Csúszni azért csúszik, ami valószínű annak is köszönhető, hogy alatta azért fagyott a talaj, tehát kiengedni egy pillanatra sem ajánlott.

Budakeszi út előtt újabb katonasírnál hajtunk fejet, majd a sárgán megindulunk felfelé a Nagy-Hárs-hegyre. A sár itt először meglepően jól kezelhető, szinte száraznak mondható, aztán, mint az előbb, métereken belül változik a helyzet, de radikálisan, megint összefutunk azzal a híg trutymóval.

Jó húzós ez a kaptató, de azért itt a túra elején még nem okoz különösebb gondot. A hegyen kemény vezényszavak repkednek hol magyarul, hol németül, úti okmányok előkészítését kérve. Teljesítve a parancsot követjük az utasítást, rá is kerül egy horogkeresztes pecsétlenyomat az Igazoló Füzet hátoldalára, a neki kialakított négyzetbe.

Melegedek a picinyke tűznél míg a többiek felérnek, aztán újabb finom rész következik a Bátori-barlang irányába. Esnek-kelnek sokan és csúnya szavak is elhangoznak. Csont jég az ösvény, szerencsére mindig akad olyan része, hol az egyik,hol a másik szélén ahol van egy kis avar, mindig van egy kiálló gyökér, egy szikladarab, aminek segítségével azért esés nélkül megoldható a feladat.

Folytatódik a hosszú menetelés a sárgán, több katonasírt is érintünk ezalatt, mindegyiknél szánok pár percet egy mécses meggyújtására. A Vadaskerti-nyereg környékén apukát érek utol az emelkedőn két kicsi lánykával, az egyik, a kisebbik már sír kínjában és könyörög, hogy legalább menjenek már lassabban. Nem tudom megállni, hogy be ne szóljak, nekem is vannak gyerekeim, nehezen viselem mások kínját, hát még a sírást, megkérdezem mennyi idős ez a kislány? Az apuka büszkén feleli, hogy 8, én gratulálok, de félreérti a gúnyt, az iróniát, a hangsúlyt nem érzékeli és megköszöni. Természetesen nem akarom a kislányt még nehezebb helyzetbe hozni, ezért úgy válaszolok, hogy lehetőleg csak az apa értse, odabököm,hogy a „gratulálok” igazából neki szólt és nem volt őszinte. Valamit visszamorog, szerencsére nem veszünk össze, ez nekem sem volt célom. Csak borzasztóan sajnáltam azt a szegény kislányt. Tényleg egy ilyen nehéz 25-ös túra kell egy ekkora gyermeknek? Még ha bírja is, de láthatóan ő szenvedett.

Elérünk a Határ-nyeregbe, na itt aztán megúszunk egy irgalmatlan eltévedést! Áldom az eszemet, azt a nagyot, hogy még itthon elmentettem a telefonomba két számot is a túrával kapcsolatban (az Igazoló Füzetben is volt szám amúgy), ugyanis eddig is volt jó szakaszon piros-fehér szalag az útvonalunkon és mindenki meg volt róla győződve, hogy azok nekünk szólnak. Még ha az itiner nem is említette sehol. A facebook-on lehetett olvasni a Perbál utáni szalagozásról, gondoltuk ide is jutott. Itt viszont a szalagok átterelték volna a jónépet a sárga sávról a kék sávra. Volt is hatalmas kupaktanács, és volt több vélemény. Ki követte volna a szalagozást (nézve a térképet iszonyúan ráfázott volna, a kék pont ellentétes irányba vitte volna), ki megindult volna toronyiránt a hegynek, ki ment volna tovább a sárgán. Én telefonálok. A második számmal sikerem van, megtudom, hogy a túrán ezen a szakaszon nincs szalagozás. Közkinccsé teszem az értesülést, a tanakodó csoportosulás megindul a sárgán.

És itt is van amire már úgy vártam, itt a túra legmeredekebb kaptatója, irány az Újlaki-hegy! Hát meredek, mint a fene, de szerencsére nincs lefagyva, így igaz, hogy bele kell fektetni nem kis energiát, de megfelelő motiváltsággal és felkészültségi szinttel leküzdhető. Kevesebb motiváltsággal és kisebb gyakorlattal is, csak akkor lassabban, és nehezebben.:)

Utolsó itt jártam óta az ellenőrzőpont a parkolóba költözött, mondjuk itt lényegesen barátságosabb a klíma, mint ott fent a gerincen. Szovjet alakulat uralja a terepet, valahonnan idekerükt egy Willys dzsip is, biztosan hadizsákmány. Szépen felépítették ezt a pontot, vannak fegyverek is, sokan kérnek közös képet a tiszttel. A tűz melege jól jön, míg várok Zsuzskáékra oda helyezkedek a közelébe. Annál rosszabb viszont elindulni mellőle, bele a hideg éjszakába!

Szép a kilátás a városra a gerincről, de a hideg szél bizony hamar lezavarja a vándort, vissza a fák árnyékába. Az Újlaki-hegyről legyalogolva a Vihar-hegy oldalában folytatódik a menet, és másfél kilométer múlva meg is érkezünk a Virágos-nyeregbe.

A korai évek kaotikus állapotai szerencsére megszűntek, az ellenőrzőpont és vele együtt az ellátmányos egység mind nagy sátrakban kaptak elhelyezést. Pár perc alatt szerzem be a pecsétet és kapom meg a fasírozottas szendvicset finom teával. A szendvics kb. 6 másodperc alatt tűnik el az arcomban, annyira jólesik és annyira finom. A tea hasonlóan kellemes. Mondjuk ami teát ilyen csinos kisasszony ad a kezedbe, no az nem is lehet más, csak finom.:)

Zsuzskáékon látom, hogy fáradtabbak a kelleténél, így elindulok egyedül, mert már itt vagyok jó negyed órája, vagy még több és nagyon elkezdtem fázni.

Megkeresem a sárga sávot és egy katonasír érintése után megindulok a várhatóan nagyon izgalmas szakaszra a Kötők-padja irányába. Hát erre is azt mondhatom,hogy volt már rosszabb is, mondjuk pont ’13-ban,mikor csont jég volt a Budai-hg., vagy ahogy mesélik, tavaly se volt egy leányálom. Most is csúszik azért, ne bagatellizáljuk el a dolgot. Néhány helyen megindul az ember lába jobbra le a mélység felé. Azért nem kell félni, nem zuhannánk nagyot, pár méter után csak elakadnánk valamelyik fában.

Az Alsó-Jegenye-völgy előtt aztán ismét átváltunk fagyból sárba, így jutunk el a kisszámú amerikai véderő által fenntartott ellenőrzőpontra. (Vajon észrevehették,hogy a ruszkik lenyúlták a dzsipjüket?:)

Itt nem állok meg, a többiek már nagyon lemaradtak, innentől magányosan falom a kilométereket.

Kanyargunk a völgyben, közben kis hidakon többször keresztezzük a Paprikás-patakot. Kiérünk az aszfaltra, balra tartunk rajta, majd követve a sárgát beváltunk az erdőbe. A benzinkút parkolójában rendőrautó pihen, ki tudja, hátha mégis lesz valami balhé….

Megkezdődik a monoton emelkedés a Muflon Itatóig. Néhol meredekebb, néhol kevésbé, alattomosan szívja az erőt az elnyújtott szintgyűjtés. Hol sáros, hol fagyott, azért nem olyan vészes. Csak hosszú, sokan kiállnak itt már pihenni, szusszanni egyet. Elérjük Nagykovácsi szélét, itt valami nem stimmel, megint elhagytuk a jelet? Itt mindig van egy kicsi bizonytalankodás. Kolléga térképet tart a kezében, lassan betájoljuk hol is vagyunk éppen, aha, semmi baj, egy ideig kék ami pont itt van azon a fán, párhuzamosan a szélső utcával, aztán majd jobbról megjön újra a sárga is. Többen maradnak az úton, kicsit távolabb aztán csörtetnek be a jelre, mikor az út elfogy a lábuk alól.

Itt a Muflon! Nagy a sor. Nanemá’, eddig semmi gond nem volt, csak nem kell lemenni a pincébe a pecsétért? Szerencsére nem, a kapun belül mindjárt itt is tanyáznak a német katonák, a sor is gyorsan apad, egy-két perc és túl is vagyok az igazolási ceremónián. Enni viszont kellene valamit, ezt már érzem egy ideje. Be is falok egy kakaós csigát, belököm a jégdugót a palack nyakából és lassan kortyolok párat a jéghideg italomból. Az italokat ezután áthelyezem a zsákomba ill. a zsebembe.

Na itt aztán irgalmatlanul elkezdek fázni, akármennyire is úgy gondolom, hogy az emelkedőkön lehet,  hogy sok lesz, de felveszem a kapucnis polár pulóvert is, majd elindulok a Nagy-Szénásra.

Közelebbre rémlett, már-már elkezdek aggódni, hogy talán valami rossz kék sáv-ágon vagyok, de előttem is mennek, mögöttem is jönnek, az irány érzésre jó…..

Aztán ott a távolban meglátom a fényfüzért magasan előttem, jó helyen vagyok, ott a hegy. Meg is másszuk gyorsan, aztán nézelődünk nagyon gyorsan,majd még gyorsabban lezúdulunk a fák közé, mert ha nem említettem volna még hideg van, és igaz a mondás is, hogy sz*r a hideg szél nélkül, hát itt most lengedezik némi szellő….

A Fehér úti pontot is korábbra vártam, ez a korábbra várás már nem először fordul elő a túrán, igazából a tetőtől talán 4-5 km.

Nyugodtan baktatunk a pont után, lefelé egy völgybe, mikor egy leányzó megfordul, és kérdi, hogy őt követjük, vagy tudjuk, hogy erre kell menni, ugyanis a gps-e szerint eltértünk a sárgától egy ideje. Igaza van, jelet már jó pár perce nem láttam. Forduljunk meg, a pont még csak max 6-8 percre lehet, sokat nem veszthetünk. Az előttünk haladóknak kiabálunk, de állítják, ez is jó út, ugyanoda visz mint a sárga. Mi azért visszafordulunk páran.

Megint jönnek szembe. Ők közlik, hogy évek óta ezen az úton jönnek, a sárga amúgy is rossz minőségű, menjünk nyugodtan velük. Megyünk. Én pont az első kereszteződésig. Ott ugyanis az eddig magabiztos társakon bizonytalankodást vélek felfedezni, konkrétan nem tudják, merre kellene tovább menni....Na jó, én nem szórakozok tovább, vissza,akár a pontig! Igaz lehet, hogy feleslegesen kapaszkodok vissza ebből a völgyből már szinte másodszort, de ez a rész már a térképen sincs rajta, úgyhogy, ha eltévedek az nagy baj lesz. Inkább plusz 15 perc, plusz 40-50 méter szint, de én most már megkeresem azt az elveszett sárgát.

Meg is van a tévesztés helye, itt az Y elágazó, azon az információs táblán, a sarkában még egy halovány nyilazott sárga sáv is van. Kár, hogy a jelzést felújítók (mert a jelzések mostanában mindenfelé szinte újak) ezt kihagyták. Sebaj, újra jó helyen vagyok, ez a lényeg.

Lejtős a szakasz, meg is húzom kicsit a lépteimet, be kellene hozni az előbb elvesztegetett időt. Amúgy a szintidő nincs veszélyben, de azért mégis….

Kerítést mászni nem kell, valaki emberes lyukat képezett a dróthálón. Kiengedni itt a mezőn se érdemes, egy srác előttem zuhan hatalmasat, az út lefagyva, célszerűbb mellette haladni a fűben.

Malom-földek,ellenőrzőpont. Leülök a sátorban és bekapok egy szendvicset, megbontom hozzá az eddig cipelt kólát is. Úgy érzem már jól fog jönni a cukor meg a koffein. A szénsav nem annyira, de hát itt árukapcsolás van kérem szépen.

Perbál, reggel 5 óra 45. Ellenőrzőpont a Kis Kaiserben. Mikor még nem volt itt ellenőrzőpont kényelmesen el lehetett ücsörögni akár fél órákat is, most hatalmas a tömeg, sokan gondolják úgy, hogy akár el is lehetne ücsörögni itt fél órákat is.:)

Egy hely azért nekem is jut, megiszom a finom meleg teát és el is indulok. Úgy érzem most nem kellene leereszteni, elég jól tartom magam, nem mondom, hogy nem fáradok, de egy hosszabb pihenő szerintem nem használna.

Innentől aztán tényleg szalagozás segíti az út tartását, kövessük tehát. Van pár fok mínusz, ennek megfelelően a dűlőutak csonttá fagyottak. Nagyon kellemes a lépés fáradtan a keréknyomos, csonttá fagyott utakon, ezt tanusíthatom.:) Főleg, mikor az elhaladt embertömeg, az a sok láb a göröngyök tetejét már jó csúszóssá tette. Az a legfinomabb.

Kiemelkedünk Perbálról, hosszú,elnyújtott hullámvasút veszi kezdetét, felettünk holló hallatja jellegzetes hangját. Érdekes, hogy egyedül van. A hollók, megfigyelésem szerint szinte mindig párban repünek, köröznek a magasban.

Jön a szántóföld széle, na itt azért velünk van a fagy, ha ez nem így lenne combig lennénk sárosak.

Irányító tábla mutatja az utat Anyácsapuszta felé, amit, mármint az útmutatást szalagozás is megerősít.

Anyácsapuszta, ellenőrzőpont. Szépen kiépített pont ez is, itt az oldalkocsis, felgéppuskázott Zündapp is, ahogy ezt már megszokhattuk. A romos épület eltűnt. Szépül és terjeszkedik az anyácsapusztai birtok.

Jön az utolsó etap, jön az utolsó megmérettetés, a Kakukk-hegy. Nagyon fáradt vagyok, a Kakukkhoz meg monoton út visz, először aszfalt, majd megint az a kellemetlen, fagyott, göröngyös mellékút. Jaj,de utálom! :)

Aztán itt állok a hegy alatt. Néhányan fekszenek a hegy alatt, egyikük épp a többieknek magyarázza, hogy értsék már meg, ő nem képes oda felgyalogolni. Pénzt ajánl hangosan, bárkinek, aki felviszi őt oda. Ezután szomorúan jegyzi meg, hogy marha gazdag ez az ország, senkinek nem kell a váratlanul ölébe pottyanó kiegészítő kereset….:)

Nekiveselkedek. A bozótosig megmegy egy nekifutásra, de meg kell állnom pihenni. Elfáradtam. Ritkán megyek mostanában sokat, ez látszik. Ha nem készülök fel az elején említett bakonyi menetekkel, csúnya véget ért volna ez a próbálkozásom szerintem.

Na szóval a bozótosig megvan. Neki a meredekebb résznek! Lefagyott, csúszik mint a fene! Irány a borókás, törpefenyős alternatív út, itt képtelenség talpon maradni. Megvan a második szakasz. Jön az akácos.

Előtte pihenek. Aztán irány az akácos. Az út szélén, fákat kerülgetve ez is leküzdve. Fent vagyok majdnem a tetőn. Pihenek. Jön a negyedik etap, elgyalogolni a hihetetlen távolságra, talán 60-70 méterre levő beásott ponthoz. Pontosabban felgyalogolni, mert itt is van azért pár méter szint.

Megvan ez is! Hurrá! Ma egy métert se megyek többet felfelé.

Német szakasz őrzi a hegyet, többen a nagyfőnököt keresik, senki nem tudja biztosan merre van. Mindenfelé kitörők fekszenek a fűben.

Elindulok lefelé a meredek ösvényen, szerencsénk van, valami rejtélyes okból itt nem fagyott a talaj, biztonságban jutok le a kálváriához, majd onnan a faluba. Fél 9 van pontosan, még egy jó negyed óra aszfaltkoptatás és itt is a sportcsarnok, itt a cél!

Sokan vagyunk, átveszem a díjazást, csak a 60-on indultunk vagy 1200-an, mondják. Beállok a sorba virsliért és teáért, hamar eltüntetem a bendőmbe az ellátmányt, egri kollégával beszélgetve múlatjuk az időt míg megérkezik a csapatunk többi tagja. Megérkeznek, közben közelebb hozom az autót, levetjük sáros gönceinket, majd a szégyenletes állapotban levő M1-es autópályának csúfolt aszfaltcsíkon hazasuhanunk Győrbe…….

Köszönöm a lehetőséget, köszönöm a rendezést!

dnvzoli

Képek a túráról: 

https://photos.app.goo.gl/HX0461rpYvU4rJDH3