Tanúhegyek nyomában 6 hegy
MAGASRA TETTE A MÉRCÉT Gász Kata és csapata a Tanúhegyek nyomában című teljesítménytúra jövőbeli rendezőinek. A tíz "újrarendezett" túrából - ez utóbbival együtt - hetet csináltam meg, hat negyvenest, 2012-ben pedig a jubileumi ötvenest. Már az első alkalommal megragadtak az itiner szintidő betartásra és ellenőrzőpont érintési kötelezettségre vonatkozó előírásai melyek szigorúak, de ezek teszik a teljesítménytúrát teljesítménytúrává. Különösen tetszett a dohányosokra vonatkozó rész, amely finom megfogalmazása annak, hogy füstölve semmi keresnivalójuk sincs az útvonalon. A mostani jubileumi 10. túrára természetesen nagymértékben lazultak ezek az előírások. Érzésem szerint a rendezőség egy záró buli hangulatát kívánta becsempészni a tanúhegyekre és az azokat összekötő útvonalra, mely törekvésük a kora tavaszi jellegű időjárás hathatós segítségével sikerült is.
A badacsonytomaji Tatay Sándor általános iskolából kilépve Kárpáti Szilviával és több más túratársunkkal vágunk neki a Tanúhegyeknek. A jubileumi túrát azzal is próbálta felpezsdíteni, még inkább megbolondítani a rendezőség, hogy az eddigi útvonalakat ellentett irányban is meg lehet csinálni. Nekem a mai napig tetszik az eredeti, ezért maradunk a "normál komplettnél" nur für sechs Euro. A ködös, fázós start után célba vesszük a kéttornyú bazalttemplomot [S-], majd utána élesen rákanyarodunk első hegyünk a Badacsony emelkedőjére. A Klastrom-kútnál zsigerből figyelem, hogy van-e feltételes ellenőrzőpont, de most sincs. Nem bír rajtam maradni a kiskabát, a derekamra kötöm. Egymástól rézsútosan elcsúszott bazaltrétegek mellett megyünk el, melyek mintegy támfalként szolgálnak az út mellett. Akárhányszor jövök erre ez mindig megkapó látvány. Egy olyan vonatban megyünk, amely nem túl gyors, nem túl lassú, nyugodtan toljuk fölfelé magunkat. [K-] Kiszélesedik az út, a fákat lehet jobbról és balról is kerülni, a különböző sebességűek békével elmehetnek egymás mellett. A ködben erős csacsogás hangjai hallatszanak, közeledik az ellenőrzőpont. Meg is jegyzem Szilviának: "Mit pofáznak itt ezek, miért nem mennek tovább?" Lassan kibontakozik a ködből a Badacsony tetején meredő Kisfaludy kilátó. A nyüzsgés a kilátóból hallatszik. A nemjóját! Az ellenőrzőpont nem a földszinten van, mint eleddig, hanem a kilátó tetején. Aha, itt az első humor: A keskeny csigalépcsőn fel kell menni, ami önmagában még nem is lenne baj, de lefelé is jönnek... Hab a tortán, vagy inkább szar a palacsintában, hogy a lépcsőfokok rácsos kialakítású sárrázók. Ennek következményeit nem kell részleteznem. Odafent metsző huzat van, öntapi matricát kell beragasztani az itinerbe, mindenki a matricás zacskónál tobzódik. Most veszem észre, hogy az eddigi THNy túrákon megszokott, számos feltételes pontnak egyáltalán nincs rubrika kialakítva, tehát a hagyományos formában nem is lesznek ilyenek.
A [P3] rövid vízszintessel köt vissza a [K-] jelzésre, amelyen lefelé indulunk. Sok a nyálkás gyökér, nehéz minden lépésnél kiválasztani egy gyökértelen nyomot. Éles bazaltlépcsőkhöz érünk, amelyek nedvesek a párától. Leóvakodunk a Hertelendy-emlékhez. Nem is nézem, hogy hol az emlék, csak a biztonság kedvéért itt is meggyőződök arról, hogy nincs feltételes ellenőrzőpont, hogy a továbbiakban már ne is keressek ilyet. Tehát lejöttünk ide, most vissza is kapaszkodunk számos magas lépcsőfok segítségével. A fenti platón nemsokára megérkezünk az Egry József-kilátóhoz, amire a lelkes Szilvi fel akar menni, de lebeszélem, mert egyrészt a ködtől nem igazán lehet lelátni, másrészt pedig pár perc múlva megérkezünk a Ranolder-kereszthez, ahonnan, ha jó idő van, pazar kilátás nyílik a Balcsira és kapcsolt részeire. Közben váratlanul kisüt a Nap, és a köd is ritkulni kezd, úgyhogy a hatalmas kőkeresztnél - ami egyébként a hegy lábától is tisztán kivehető - megállunk gyönyörködni és fényképezni. Szilvi lelkendezik a Balaton látványától, én pedig örülök, hogy most nincs olyan pechünk, mint egy korábbi alkalommal, amikor szó szerint az orrunkig alig láttunk ezen a helyen. A színes avarról visszatükröződő napfényben gyalogolva érünk el a rettegett 464 fokú Bujdosók lépcsője tetejéhez. Nekem ez azért rettegett, mert a 2011-es túrán a fagyos lépcsőn, a legnagyobb óvatosság ellenére néhány fokot seggen pattogva tettem meg lefelé. Az ijedtségen és egy bővérű vágáson kívül szerencsére nem lett komolyabb bajom. Poénra a következő évben állítottak a lépcső mellé egy vékony fakorlátot, ami néhány foghíjjal, de még ma is áll. Érdekes módon most nincs senki mögöttünk, nem kell zavartatni magunkat az óvatos ereszkedés közben. A kialakított pihenőkben Szilvi lefényképezheti a különböző látványos bazalt alakulatokat. A lépcső aljához közeledve visszahívok egy kisebb társaságot, amely jobbra akarta folytatni útját a Kuruc körúton. Leérünk egy aszfaltútra és ereszkedünk Badacsonytördemic felé. Egyre szebb az idő, Tetszik az egész környék a kis házaival, lankáival.
Tördemicen csak annyi történik, hogy átkelünk a vasúi átjárón, majd a 71-es főutat is keresztezzük. Bizony sokat caplatunk flaszteren amit Szilvi szóvá is tesz, de próbálom nyugtatni, hogy majd a Szent György-hegy előtt nem sokkal már terepre fogunk érni, de addig keményen bírni kell a keményet. Szigligeten - bár tudom, hogy nem lesz feltételes pont - a szalagozást követve egy faragott kapun keresztül bemegyünk egy mini Wass Albert bácsi emlékparkba, majd keresztülmenve rajta megtekintjük az egyszerű és ezért tetszetős, régi Avasi templomromot, majd visszatérünk a [K-] jelzésre. Valaki megkérdezi, hogy volt-e a romnál feltételes ellenőrzőpont. Megmondom neki, hogy nem volt, de hát (...)
A Szigligeti várhoz felvezető meredek előtt egy műintézmény udvarában túrázókból álló, kisebbfajta tömeget látunk, amint teázgatnak. Kiderítjük, hogy az itiner sarkán levő kuponért és egy százasért teát lehet inni. Azt javasolom Szilvinek, hogy előbb menjünk fel a várba a pontra, aztán jöjjünk vissza ide, ha még van kedve teázni. Ezt elfogadja, ezért a meredek kikövezett úton, majd a tömérdek falépcsőn felkapaszkodunk a vár legmagasabb, lépcsőn megközelíthető pontjára. Szaggatja a szél az itinereinket, amikor beragasztjuk a megfelelő rubrikába az itt felszedett matricát, de azért még pár fotóra is időt kell szánni, mielőtt lemegyünk. Visszaindulunk a teáztatóhoz. A nyálkás kövezet rettentően csúszik, ezért inkább a földes padkát választjuk. Leérve én csak pár kocka nápolyit veszek ki a műanyagvödörből, és a reggeliből megmaradt kakaóval öblítem le, Szilvi küzdeni kezd egy pohár tűzforró teával. - Úgyis aszfalton megyünk lefelé, hozd magaddal a teát. Lemegyünk a meredek műúton, majd jobbra fordulunk a biciklimentes bicikliúton. Szép emlékeket idézünk a két augusztusi Balaton-kerülésünkről, amelyek alkalmával ezen az úton tekertünk, csak éppen ellenkező irányba. Kb. 1 kili után, egy kikötött, kimustrált cangánál balra lejövünk a bicikliútról és szembe megyünk a napsütötte Szent György-heggyel, szintén műúton. Érvényesül az a jelenség, hogy csak megyünk, csak megyünk, de a hegy csak áll, csak áll, és nem jön közelebb. A hegy lábánál, egy útkanyarban jobbra letérít egy szalag a Horváth pincészet felé. Itt megint kuponos fogyasztás az opció, de ezt élből elvetjük, mert amúgy sem igazán alkoholizálunk, de most pláne nem, mert igen veszélyes szakasznak nézünk elébe és nem akarunk valahol a hegyről alászállni.
Szőlők mellett megyünk fölfelé. Örülök, hogy a drága szőlőtulajdonosok most nem kapálták fel az utat is, amire volt már példa, ráadásul akkor esős időben jöttünk erre, úgy hogy nem tették volna a kalapjuk mellé a kapások, amit akkor kívántam nekik. Az érdekes szobrokkal díszített Lengyel-kápolnánál balra indulunk a hegyoldalban. Szép kilátás nyílik innen is. Az Oroszlánfejű-kútnál Szilvinek jól jön az eltett teás pohara, én a biciklis kulacsból faragott poharamból iszom a harapni való vizet, ami a külső hőmérséklethez képest hidegnek tűnik, de amikor kint zimankó van ez a víz akkor is ilyen hőmérsékletű, de akkor langyosnak hat. Jobbra felmutat a [P-] / [S-] jelzés, megkezdődik a hegy intenzívebb bevétele. Egy zsebkendőnyi réten több turistajelzés fut össze, ezekből a [K-] jelzést megtartva jobbra fordulunk. Egy lihegős emelkedő után megint csoportosulást látok a hegyoldalban álló kis ház telkén. Megint kuponos fogyasztási lehetőség van. Nagy ott a nyüzsi, alig bírom Szilvit rávenni, hogy menjünk tovább; nem hiszi el, hogy lesz egy kifejezett etetőpont a Kaán Károly kulcsos háznál. Folytatjuk a hegymászást. Egy bal kanyarban nagy alapterületű, kerek esőházhoz érünk. Innen már nincs messze a Szent György-hegy teteje, ahol a harmadik matricát ragasztjuk az itinerbe, amely az előző kettővel egy panoráma képet ad ki. Az igazi panorámában a szél miatt nem sokáig gyönyörködünk, meg aztán időközben barátságtalan felhők gyűltek a hegy fölé.
Meredeken megyünk lefelé. A talaj nedves, de nem csúszik, helyenként lehet trappolni. A Bazaltorgonák fölé érkezünk. Itt araszolás kezdődik a meredek lejtőn, minden lépést meg kell fontolni, ha elesel itt kőre esel és nem is kicsit. Most jelentkezik először a hátulütője annak, hogy fordítva is meg lehet csinálni a túrát. A keskeny, sziklás ösvényen, ahol még egy ember is alig fér el, szembe találjuk magunkat a felfelé törekvőkkel. Fegyelmezettség és nagy egymásra figyelés kell ahhoz, hogy megússzuk baleset nélkül. Az egyik bazalthurka alatti félreeső és biztonságos pici platón megállunk és megkérjük egyik utastársunkat Ildikót, hogy csinálna egy képet rólunk, aztán elnézést kérve a feltartott többiektől tovább ereszkedünk. A kulcsos háznál csak regisztrálni kell és indulhat a restaurálás.
Szilvi valójában csak most hiszi el nekem, hogy létezik ez a pont. Egon, Éva, András bácsi és a többi rendező az etetőponton szakadatlanul serénykedve pótolják a felzabált készleteket. Kisebb pusztítás után mi is köszönjük az ellátást és megyünk a keskeny lépcsőhöz, hogy tovább ereszkedjünk. Néhány ellenirányba teljesítő túrázót megvárunk, hogy felérjen a keskeny, meredek lépcsőn, de aztán mégiscsak szembe megyünk az árral mert nem állhatunk napestig a lépcső tetején. Lefelé haladtunkban megjegyzem Szilvinek, hogy mekkora egy barom ötlet volt ez a szembetúráztatás, mire fentről lekiabál valaki, hogy nem igaz, mert ez egy nagyon jó ötlet volt. Hát, ütköznek az emberek, ütköznek a nézetek, lényeg, hogy mindenki jól szórakozzék. Amikor ki van pipálva a lépcső fellélegezhetünk, mert szélesebb aszfalt úton ereszkedhetünk tovább. Itt kényelmesen elférünk a szembeforgalommal együtt. Sok ismerős és ismeretlen jön szembe. Mindenkinek köszönünk, és amikor már kiszáradt a szánk, akkor felosztjuk egymás között a szerepeket. Én mondom azt, hogy "sziasztok", Szilvi pedig azt, hogy "jó utat". Amikor először próbáljuk ki ezt a sémát, nem bírjuk ki röhögés nélkül, de a továbbiakban ez jól beválik. A húszas távokon igen későn is el lehetett indulni, ezért folyamatos az utánpótlás a szembe jövő emberanyagból.
Síkra érünk, az Ürgelyuk buszmegállónál elhagyjuk a [K-] jelzést, átmegyünk egy műúton, és földek között, szalagozás mentén cikk-cakkozunk Gyulakeszi felé. Szembetalálkozunk Bíró Sándorral és csapatával. Sándornak köszönhetjük a rajtba-, s majd a hazajuttatásunkat. Keresztezzük a tapolcai vasutat, és átegyensúlyozunk az Egervíz-patakon átvetett pallóhídon. (Vigyázat! Max. 300 kg.) Innen nem messze egy traktordúlta sáros szakasz következik, ami nagyon kegyetlen tud lenni, de most odafigyeléssel mindent meg tudunk oldani beázás nélkül. Szakadatlanul jönnek szembe az ismerősök: "Tercsi, Fercsi, Kata, Klára, valahány név a naptárba'." - üdvözölte úgy ötven évvel ezelőtt Móka Miki a televíziónézőket. Elérünk Gyulakeszi focipályájához. Még két kanyar és egy szépen karbantartott malomépületnél rátérhetünk a sárrázóra. A falu főútját keresztezve egy kocsma előtt lóg egy ellenőrzőpontot jelző bója. Ez itt nem megszokott, ezért Szilvit kérem meg, hogy nézze már meg, hogy mi van bent. Nekem kellett volna a felderítő szerepét játszanom, de mindegy. Int, hogy menjek be. Itt is csak regisztráció van és lehet fogyasztani a kirakott aszalt szilvából és egyéb csemegéből.
Kijőve a [Z-] jelzésen folytatjuk a Csobánc irányába egy murváson. Szórakoztató, a hegy oldalában kúszó emberi hangyák megfigyelése, különösen a színes egyéniségeké. - Az a türkizzöld kabátos lefelé jön - mondja Szilvi. - Jé, tényleg. Azta! Még mindig van utánpótlása a szembejövőknek. Kisvártatva emelkedni kezdünk, egyelőre csak szőlők és kisházak között, aztán a Rossztemplom alatt megyünk el, és csak utána mászunk egy szinttel feljebb, hogy felülről lássunk a furcsa nevű templomrom tetőtlen belsejébe. Kőfalai rendíthetetlenül állják az idő múlását. Dzsindzsás, csalános szakasz után már mi is hangyáknak látszunk a hegyoldal szerpentinjén araszolva annak számára, aki Gyulakeszi felől néz erre. Nem meglepő, hogy a hegytetőn Csobánc váránál is fúj a szél, mégpedig intenzíven. Ki is tépi az itinert a kezemből, amikor az itteni matricát akarom beleragasztani. Rohanok utána, mert nem lenne vicces, ha le kéne menni érte a földszintre. Így is lemegyünk, de nem arra amerre a szél akarja, hanem amerre annak idején a túra megalkotói eltervezték.
A várrom tövében keskeny ösvényen kell egy meredek oldalú árkon átkelni. Egy szembetúrázó elől lépek ki oldalra. Komótosan halad el mellettem és a laza, gizgazos talajon már nem tudom fél lábon tovább tartani az egyensúlyomat és sikerül felborulnom. Természetesen a fájós térdemre esek. Nincs különösebb sérülésem, de ez az esés úgy hiányzott, mint üveges tótnak a hanyatt esés. Nem tűr nyomdafestéket az a romantikus tiráda, amellyel kifejezem, hogy kinek a rosszéletű édesanyjával mit csináljon egy konflisló mind a kétféleképpen. Ráadásul következik az a kőmorzsalékos, keskeny, meredek ösvény, amelyiken még le kell vergődni valahogy. A szembe jövő túrázók elől csak a fákra csimpaszkodva tudunk kitérni, szerencsére több közülük eléggé ki van fulladva, hogy megpihenve ő álljon félre. Meg-megcsúszva leérünk egy kerekes kúthoz, ahonnan kezdve már emberi léptékű úton mehetünk tovább.
Szembe jön egy kutyás társaság. A kutya maga után húz egy nyakába akasztott kb. 4 méteres gurtnit. Csodálatos. Egyáltalán nem balesetveszélyes. Ennek kapcsán Szilvi megjegyzi, hogy az iménti valamelyik kritikus szakaszon őt is idegesítette, hogy egy szabadon engedett kutya a lába alatt rohangált föl, s alá. Átesel egy kutyán, és ledöglesz a szikláról? Bocs, de ki a fenét érdekel a nyomorod? A kis házi kedvencnek mozgásigénye van és azt természetesen egy igen veszélyes szakaszokkal tarkított teljesítménytúrán kell kielégíteni. És most jöhet az, hogy nem vagyunk állatbarátok. (...)
Szőlők mellet lankázunk lefelé egy műútig, amelyen jobbra fordulunk, majd egy kőkeresztnél élesen balra rátérünk a Káptalantótiba vezető bekötőútra. A messzi falu kultúrcentrumában, a kocsmában ismét regisztrációs pont van, és az első sorba kirakott édességekből csemegézhetünk. A második, a pontőrökhöz közelebb eső sorban a pontőrök kajája van. Pillantásom egy szál házikolbászra esik. Egy perc múlva visszatérünk az útra, átmegyünk egy kis hídon, nemsokára rátérünk a [K3] jelzésre és elkezdjük figyelni a Tóti-hegyet. Sokáig figyeljük, mert utunk alatta kanyarodik nagyívben, és tényleg úgy néz ki, mintha egy métert se tettünk volna meg felé. Szaga előre jelez egy disznótelepet, majd kaptatónk melletti présházakat hagyunk el. A nyúlós emelkedő után jobbra fordulunk, és egy pihenősebb szakaszt követően a hegy alatt a [Z-] jelzésre váltunk. Később egy szőlőstanya után megtaláljuk azt a laminált táblákkal jelzett pontot, ahová majd a Tóti-hegy megmászása után vissza kell térnünk. A hegyre vezető meredek út csúszós talajú, ez a lejövetelnél szokta a nagyobb gondot okozni seggen csúszás formájában. Most el vagyok bűvölve, hogy csúszósságnak nyoma sincs, és még kötelet is kifeszítettek a felső, még meredekebb régióban. Egyre feljebb kapaszkodunk, a lefelé jövőknek pihenésképpen utat engedünk. Amikor sziklássá válik a talaj, tudható, hogy nincs már messze a csúcs. Két kézzel markolom az itinert, mert ha itt elfújja a szél, akkor már nem is lehet érte menni a szakadékba. Az eddig oly gondosan beragasztott matricák után egy hevesebb széllökés miatt nem úgy sikerül a művelet, mint ahogy azt elterveztem, az ötödik matrica kissé félrecsúszik, ezért csálé lesz majd a második három matricából kirakandó puzli. Na, menjünk innen!
Út közben lefelé nincs semmi gond, nem lenne szükség a kötél igénybevételére, de ha már itt van akkor használjuk. Félúton találkozunk a feltörekvő Végh Gyulával és Kákonyi Irénkével, "régi" túratársainkkal, akik ma későbben rajtoltak a legkorábbi lehetőségnél. Nem csalódtam bennük, ők is a normál útvonalat követik. Visszaérünk a hegytámadási pontra, ahonnan kényelmesen siethető lejtőn követjük a [Z-] jelzést. Lassan érzékelhető lesz a szürkület, de még nem kell a saját világítás. Visszakanyarodik utunk, elhagyunk egy buszfordulót, aztán megint egy nem várt bóját látunk lengedezni. Alatta egy pontőr regisztrálja a rajtszámunkat, majd felirányít egy boros tanyához, ahol sütiket, házi dzsemet lehet fogyasztani. A forralt bort kihagyjuk, mert még előttünk van a horror Gulács. Ha már megálltunk, akkor készenlétbe helyezzük a fejlámpáinkat, majd megköszönjük Harsányi Henrikéknek a különlegesen finom kóstolót, aztán lemegyünk a Tóti-hegy és Gulács közti nyeregbe a műúthoz, amin balra fordulunk. Nem sokkal később jobbra betérünk az erdőbe, és a [K-] / [Z-] jelzésen mászunk felfelé hosszasan. A Gulács alatt is rendezői táblák jelzik, hogy fel kell tekeredni spirálban a hegyre, majd pontszerzés után lecsavarodni ugyanide. Úgy érzem hogy szusszanni kéne az idáig tartó emelkedő miatt, de mégse pihenünk, mert majd a szembe forgalom miatti félreállások lesznek a pihenők. Arra számítottam, hogy a fordítva is teljesíthető távok miatt, már csak a fele mennyiségű ember lesz itt, mire ideérünk, de a logika - mint oly sokszor - most is csődöt mond. Szilvi, valamivel fölöttem már eltűnt egy kanyarban és egy kis ideig szembe sem jön senki. Már örülni kezdek, mikor meglátok egy kisebb csoportot fentről jönni. Még gyorsan megyek felfelé pár métert, hogy egy erősebb fába kapaszkodva, a hegyről lelógva utat biztosítsak az egy ember széles ösvényen. Tériszonyosaknak nem ajánlott gyakorlat. Utánam nem jön senki. Már vagy tizedszer állok félre, és elképzelni sem tudom, hogy mi a fenét csinált odafent egyszerre ennyi ember ilyen sokáig, és egyáltalán hogy fértek el a zsebkendőnyi csúcson. Felfelé, már csak a csúcshoz közeledve, érnek utol és mennek el mellettem ketten. Rushboy és Snoopy elől állok félre utoljára felfelé. Fent az utolsó, a 6. matrica beragasztása után csinálunk egy fejlámpás szelfit, amely hogyha egyáltalán sikerült, akkor meglehetősen szürreális lesz. Nem baj, ez kifejezi a civilizációtól-, de nem a civilizáltságtól elrugaszkodott helyzetünket.
Megkezdjük a lecsavarodást, amikor is érvényesül Murphy törvénye, miszerint akár fölfelé mászol a Gulácsra, akár lefelé baktatsz róla, mindig szembe jönnek a túrázók. Szerencsére a most felfelé jövők közül sokan a félreállást választják pihenésül. A zúzalékköves szakasz nem tetszik Szilvinek, de azt mondom neki, hogy örüljön, mert ez már a szembeforgalom végét jelenti, mindjárt ott vagyunk a kiágazási pontunknál, ahonnan már nyugodtan, félreállások nélkül mehetünk lefelé egy hosszabb erdőrészletben. Fejlámpám fényében apró cseppet látok elsuhanni, aztán már a kezemen is érzem a gyér csepegést. Lehet úgy tekinteni, hogy kibírhatta volna már az a felhő esőzés nélkül azt a nem egész egy órát, mialatt beérünk a célba, de nézhetjük úgy is, hogy milyen szerencsénk van, hogy nem a hegyeket mászva hullott a fejünkre a csapadék. Egyelőre úgy tűnik, hogy nem kell esőkabátot elővenni, csak a sapkát teszem fel. Szilvi azt mondja, hogy nem is csomagolt magának eső ellen semmit. Vészes könnyelműség. Mindegy, a hazafelé úton úgyis megszáradunk. Hosszú, lejtős erdei kanyargás után prés- és egyéb házak közé érünk le. Most már jó biztos talajt érezni a láb alatt, még ha kemény is. Bal kanyar után lejtős utcán megyünk le a Nemesgulács-Badacsonytomaj közötti műútra, amelyen balra fordulunk. Néhány tíz méter után átmegyünk a másik oldalára és egy rövid lépcsősoron megyünk fel. Innen már laza, de azért még elég hosszú séta vár ránk. Letérünk a jelzett útról, szalagozás vezet át minket egy mélyútban a hosszú Petőfi Sándor utcába, ahol a közvilágítás jóvoltából már spórolhatunk az árammal. Még csak késő délután van, de az elsuhanó autókon és a túrázókon kívül nem látni mozgást az utcán. Ennek a végtelen utcának is a végére érünk, jobbra fordulunk a Fő utcán, majd nemsokára balra a pizzéria utcájába, ahonnan már látni a rajt-cél iskolát.
Az emléklap és a jubileumra készített, évszámmal ellátott jelvény átvétele után vár még ránk a jutalomfalat paprikás krumpli kolbásszal az iskola udvarán felállított pavilonok alatt. Kell is a fedél a fejünk fölé, mert már tempósan cseperész az eső. Nagyon szomjas vagyok, mert már régen szakítottam időt ivásra; rögtön felszippantok egy nagy pohár bodzaszörpöt, és a kaja mellé még egyszer megtöltöm a poharamat. Kerek Repkény látja, hogy kopog a szemem az éhségtől, ezért egy VIP adag paprikás krumplit ad, ami igen ízletesnek bizonyul. Méltó megkoronázása ez a jubileumi túrának, és ennek a szép napnak. Gratulálok a hegyek között, völgyek között mindenfelé cirkuláló túrázóknak és a nem kevésbé a szorgos, figyelmes rendezőknek.
Ottorino 2017 |
