Túrabeszámolók


Tési-fennsík 50/25

JandiTúra éve: 20072007.05.19 00:01:40
Tési-fennsík 50 MTB
...avagy Tájékozódási és kalandtúra a Tési-fennsíkon...

Hajnal van. A kezdeti bizakodásom hamar kezd aggódásba átcsapni, amikor a szélvédõn egyre sûrûsödni kezdenek a vízcseppek, majd az ablaktörlõt is intezívebb állásba kell állítani. Várpalota felé közeledve bizony megfordul a fejemben, hogy vissza kellene fordulni. Dehát a bicikli tisztán, csillogva-villogva, várakozón, reménykedõn ott áll az autó tetején. Már nincs mit tenni.

A rajtban. Parkolás, lepakolás, felcuccolás, nevezés, indulás. De csak szépen komótosan, elvégre biciklivel vagyok. Azzal pedig bõven ráérek még sietni. Fõleg, hogy azt sem tudom, merre menjek. Már rögtön az elsõ kanyarban. Sebaj. Az esõ most éppen nem esik, bár az egyik biciklis kolléga szerint ez bizony "vizibiciklizés" lesz...

Végül is két másik bicós kolléga, és egy helyi bácsika segítségével sikerül elhagyni a várost, meglelni a Vár-völgy alsó bejáratát. Az ideiglenes társak hamar lassúak lesznek, gyorsan elszakadok tõlük. Mostmár a vadonban vagyok, itt már okos vagyok egyedül is. (Ezt hiszem, legalábbis.)

Hosszú, az elején lankásabb, aztán egyre meredekebb emelkedõn haladok fölfelé, a gyalogosokat elõzgetve. Körülöttem egyre nagyobb sziklák magasodnak, bár ezekbõl nem sokat érzékelek. Szépen megy a tekerés, magabiztos is vagyok, hiszen a héten minden másnap terpen bicajoztam. Utoljára a Bakony teteje, a Kõris-hegy volt az áldozat. (Igen, edzettem elõre. Nagyjából hasonló körülmények között, szóval nem volt idegen talaj a sár, és nem volt furcsa a szitáló esõ.) Az út viszont egyre szûkebb, kidõlt fák jönnek, de átküzdöm magam rajtuk. Már csak néhány méter és fönn vagyok. De hol? Elõttem a nagy pusztaság...és...más semmi. De hol a jel? Sehol. Vagy legalábbis nem ott...

A pusztán elmegyek elõre, hátra, jobbra, balra. Utak keresztezik egymást össze-vissza, és kiismerhetetlenül. Visszafordulok. Hoppá! Egy futó kolléga. Konzultáció. Rossz helyen vagyunk. Konklúzió: neki elég volt, megy haza. Visszafelé az ösvényen gyalogos kollégák jönnek szembe. Újabb konzultáció. Merre menjünk? Hol a jel? Hol volt a leágazás? Hol vagyunk? Konklúzió: még tovább vissza kell menni. Vagy inkább haza. De nem, nem lehet ilyen könnyen feladni. Most már amúgy is mindegy: hû vasammal együtt sárosak, izzadtak, és vizesek vagyunk. Tehát folytatni kell, nincs megalkuvás.

Megvan az elágazás. Most hosszú mászás kezdõdik. Nem vagyok boldog. Az út meredek, csúszós. Az esõ rákezd. Izzadok, fújtatok, és érzem: ez most nem úgy megy mint szokott. Lassan megbarátkozok a gondolattal: túledzettem magam a héten, és bizony a már a második - bár igen komoly - emelkedõn jócskán engednem kell a szokásos ritmusból. Gyakorlatilag elfáradtam.

Végre megvan a hegy teteje, Várberek. Végre megvan az elsõ pont. Végre gurulhatok. De hol a jel már megint. Össze-vissza mennek az utak. Nem baj. Innen csak a Tés-Várpoltai aszfaltra lehet lejutni. Hosszú aszfaltos szakasz jön. Látam a Burok-völgy bejáratát, ahol az év elején elkezdtem a felkészülést a Mátrabércre. Tápolok egy kicsit, miközben gurulgatok. Szépen elõzgetem a gyalogosok sorát. Hétházpuszta után az aszfalt murvába torkollik, de a terep továbbra is alkalmas a gyorsan haladásra. Hamuházán pecsételek, és indulok is tovább. Ez könnyen ment.

Kis emelekdõk ugyan vannak, de a terep nem veszélyes. Hamar megérkezek megint a korábban említett Tés - Várpalota aszfaltra, méghozzá a házi biciklizéseink alkalmából ismert, és rettegett "Tési emlekedõ" tetejére. De jó, hogy most nem kell itt feljönni. Elhagyom az utolsó (elsõ) gyalogost. Tés. Civilizáció. Meg lazázás. Csak azért, mert itt egy kicsit tekerni is kellene a gépet, hogy haladjon, az meg nem esik jól. De szerencsére megint mehetek lefelé. Végre igazi terep "feeling". Szûk ösvény, jó meredek is hozzá. Kár, hogy sáros különben nem húznám annyira a féket. Hoppá, de hol a jel már megint. Sebaj, látom a murvás utat, amin a jel is átmegy. Könnyen korrigálok. Tovább le Jásdra, élvezetes, szûk, technikás ösvényen, és még mindig kár, hogy sáros. De pofár esni nem jó dolog. A hangulatot fokozza a trükkös patak (?) átkelés. Ez ám a terepbiciklizés. :)

Jásd. Pont a Szentkútnál, és zsíroskenyérbõl is fogy. Kell is az energia, mert továbbra sem érzem a toppon magam. A rövid szusszanás után indulok tovább, és végre az esõ is rákezd megint. Már hiányzott a rövid napsütés után. Egy réten haladok, és mérsékelt meglepõdést mutatok, amikor egy bicós kolléga jön velem szemben. Biztos zsíroskenyérért megy vissza a pontra... :D De semmi baj, mert tudom: én jó irányban haladok. Ismét remekbeszabott patakátkelés következik. De most nem vállalom egy az egyben. Nem látom az alját, és nem jó dolog beleesni a patakba. Körmönfontabb megoldást választok hát. Ezután hamar a Római-fürdõ katlanjában találom magam. Közvetlenül a zubogó elõtt van a pont. Kedvesek a pontõrök. Kapok eligazitást is.

A szûk ösvény kicsit emelkedik (reméltem, hogy ezen majd lefelé kell mennünk), és néhol veszélyessé teszik az utat a meredek partszakaszok, és csúszós kövek. Igen, néhol nem merek áthajtani, le kell tenni a lábam. Hülye vagyok én, hogy úgy rokkanjak meg, hogy 4 km/h-val becsúszok a szakadékba? Talán nem... Megint szembe jön egy bicós kolléga. Nem értem én ezt. A völgy végén utolérek egy másik biciklis túratársat, amin szintén meglepõdök, tekintettel a nem túl acélos tempómra. Bakonynánán vagyunk. A pontig már nem elõzök, onnan viszont gyorsabban távozok. Eszembe jut, hogy milyen könnyû lenne most innen hazabiciklizni (Zircre). Ezerszer végrehajtott rutinfeladat. De most nem lehet. Most valami sokkal érdekesebb feladat vár.

Tésre kell visszamenni. Mehetnék az aszfalton, hiszen jól ismerem, és pont sincs közben. De az nem sportszerû, meg nem is izgalmas. Szóval irány a turistaút, ahol egy korábban szembejövõ kolléga megint szemben jön. Teljes az õrület. :) A murváson könnyû biciklizni. Sok mászás után, végre lehet gurulni is. Itt fékezni se kell, az út széles, a murva fog, a sarat meg nyelem. De egyszercsak vége lesz a féktelen száguldásank. Elönt a gyanú. Hol volt utoljára jel? És mikor? Hát nem mostanában. Térkép elõ: jobbkanyart kellett volna alkalmazni még a nagy gurulás elõtt. Nem ártana néha kicsit elõre gondolkodni, mert a biciklin gyorsan történnek a dolgok... Sûrû szitkok közben vissza a hegyre, de mosolyom ismét õszinte lesz, amikor a még Bakonynánán a pontban otthagyott kollégát látom, velem szemben közeledve. :) Háhá. Eltévedtem, és most megint én megyek jó irányban. :D Persze õ sokkal kevesebbet veszített. Mind erõt, mind pedig idõt. Együtt megtaláljuk az elágazást, majd kegyetlen hosszú, kegyetlen nehéz mászás kezdõdik, egy szûk szekérúton, ami nem a legjobb minõségû.

Megint Tés. Végre fennt vagyok. De megvan az ára: az idõtervnek lõttek. Lehet, hogy nekem is. Van viszont kicsi tisztás, bámészkodás, szép kilátás, tápolás. Még van vissza bõven. Laza murvás emelkedõn folytatjuk, immár napsütéstben. Vagy legalábbis az esõ nem esik. Gyönyörû lankák balról, leágazás jobbról. Füves, pusztás, nagyon rosszul jelzett, de szalagozott út. A végén be az erdõbe, és már ott is vagyok az utolsó elõtti ponton. Ez Kis-Futóné. Az úr szerint van kilátó, de köszönjük nem kérjük. Állítólag még egy kicsit fölfelé kellene menni odáig. Hehe. Én már korábban megegyeztem hû társammal, a biciklimmel, hogy innen már csak lefelé megyünk. Sajnos ezt a megállapodásunkat azonban nem sokkal késõbb fel kellett rugnunk.

Pedig minden olyan jól indult. Gurultunk egy jó tempósat, amit mindketten szeretünk...aztán egyszercsak elfogyott a jel. De volt szalag. (Bár ne lett volna!) Elindultunk hát, egy egészen érdekes irányba. De hát a szalag arra van. Kis táp egy fatörzsön, majd irány tovább. Nagy lejtõ...és megint jönnek szembe!!! Ezúttal viszont fordult a kocka: felemelem a fejem, kinyitom a szemem és meglátom magam elõtt Tést. És ez bizony nem délibáb!!! Majdnem visszagurultam. A szalagok bizony nem nekem szóltak. Ezt megint benéztem. A kollégák invitálnak, hogy az a biztos, ha innen már velük megyek. Viszont az is biztos volt, hogy még egyszer nem mászom meg a Kis-futónét. Ismét tovább hát egyedül. Illetve végig hû társammal: szegény kétkerekûmmel. (Lehet, hogy még így is neki van több kereke???)

Hosszú gondolkodás, 25-ös gyalogosokkal való egyeztetés után végre megvan a hiba. Rálelek a jelre. És végre megint megyünk be az erdõbe. Jó kis szûk utak, bozót jobbról, bozót balról, kanyarog rendesen, de tekerni nem kell. Ez már a jutalomjáték... De mégis találok új kihívásokat. Egyszercsak kiérek valami pusztaságra. Hol vagyok? Az itiner szerint "végig erdõben megyünk". De itt nincs erdõ... Körülnézek. egészen sokfelé elmegyek. Lassan azt sem tudom, hogy honnan jöttem. A hitem mostmár lassan teljesen elhagy. Már nem is érdekel az egész. Fáradt sem vagyok már. Csak röhögni tudok magamon. Tökéletesen tanácstalanul állok egyhelyben...amikor egyszercsak felbukkan két gyalogos. Közlöm: rössze felé jönnek. De együttes erõvel (na jó, ehhez nekem nem sok közöm volt) megtaláljuk az elveszett jelet. Elköszönök. Újra sínen vagyok. De mi ez már megint? Hiszen itt nincs is út kérem. De legalább jel van. Az ösvény (?) viszont kegyetlen: méterneként kidõlt fák. A szerepek most felcserélõdnek: én cipelem a jó öreg "gépágyút".

Végre megint lehet tekerni. De nem kell, csak hagyni kell, hadd dolgozzon a gravitáció. Én már amúgy is dolgoztam eleget. Itt jöttem felfelé reggel. Legalábbs részben. Végre megvan az utolsó pont is a Bátorkõnél. Megyek tovább gyorsan az enyhe lejtõn. Itt már tekerni is kell, de mostmár pszichikai fölényben vagyok. Szívesen tekerek. Rendezek egy kis ámokfutást, kihasználva hogy nagyon kicsit szárazabb a helyzet mint reggel, meg hogy lefelé kell menni, egy jó széles úton. Igaz kövek vannak, de hát ez mégse országúti verseny, és ha már egyzer terepre hoztam a vasat, hadd örüljön õ is...

Kiértem. Látszik Várpalota. Már csak egy rövid városi szakasz...ahol persze eltévedek, de ez már nem számít.

CÉL. Szánalmas kis 7:20-as idõ. Egy jó futó ennyi idõ alatt lefutja a Mátrabércet! Zsíroskenyér, ivólé, lecuccolás, felpakolás, mosdás, átöltözés, irány haza. A nap is végleg kisüt.

...és otthon a már egy fél órája mosásra beáztatott hátizsákomból veszem ki a véletlenül benntfelejtett kitûzõt, ami kis idõ múlva egy impresszionista festményhez kezd hasonlítani, mintegy a túra jellegét szimbolizálva. Pedig eredetileg szép volt. A túra is.

Jandi