Túrabeszámolók


Rákóczi erdeje

kekdroidTúra éve: 20172017.06.29 20:17:58

Rákóczi Erdeje 50


Rendezők készülődnek fehér pavilonok alatt, túrázók foglalatoskodnak a nevezéssel a korai órán, én pedig némi rosszallással veszem észre, hogy a táskámba nem raktam be a gondosan előkészített sapkámat. Május vége van lassan és lesz némi nyílt terep a túrán, mi baj lehet ebből? - kérdezem magamtól. Belsőmántelekre érkeztem, pontosabban még azon is túlra, ahogy délkelet felé követtem a Dabastól idáig kihelyezett fatáblákat. Körülöttem masszív erdőség, a talp alatt csikordul a homok, ehhez a két természeti jelenséghez a tűző napsütés társul és meg is kapjuk a mai túra lényegét. Benevezek, kapok egy szelet müzlit, egy almát és ami a legfontosabb: igényes, színes térképet és útleírást. Ma a gyalogos turizmus fősodrától ismét távolra sodródunk, mivel a túra jelentős része máskor lezárt honvédségi területen vezet. A térképen szerepelnek olyan, a laikus számára nehezen megfogaható fogalmak, mint a gyalogsági elektromosított lőtér, meg néhány megfogható, mint a tüzérségi célterület. Az útvonal érdekessége, hogy egyáltalán nem érint települést, tanyát is csupán egy helyen. Ennyi bevezető után lássuk végre a túrát.


A belsőmántelki (mánteleki?) erdészháztól északnyugat felé indulok el, széles, homokborította utat rugdalok, nyílegyenesen vágok át széles erdősávon. A környéken a dabasi turjános terül el, akármi is legyen az. (Csak az érdekesség kedvéért láperdő: turjánosok a Duna egykori öntésterületeinek a legmélyebb részein alakultak ki, egykor az egész síkságon Mohácstól Pestig. A folyószabályozás után elszigetelt kis foltokban maradtak fent, szigorú védelem alatt vannak.) Rönkgázlón keresztezem a XX. csatorna gyéren csordogáló vizét, a turjános mentén délkelet felé kanyarít az út. Tőlem balra Dabas terül el valahol; nem nagyon látni, inkább hallani az emberi tevékenységet a reggeli, még enyhén párás levegőben. Néha elsétálok egy, a honvédségi területre figyelmeztető tábla mellett, tudomásul véve a megnyugtató „Éleslövészet NINCS” feliratot. Az erdőtől biztonságos távolságot tartva érem el az első és egyben ötödik ellenőrzőpontot, magányos pontőr kínál vízzel, amit egyelőre köszönettel nem fogadok el, a bélyegzés begyűjtése után elsietek utamra.


Megint Dabas felé térek, északkeletre, fel a terepen nehezen érezhető magasságú Halász-dombra. Kicsit kitekintek a katonai területről, feltűnik egy szűken egyszemélyes őrbódé, kistermetű őrökre méretezték. A szalagozás hamarosan letérít a dabasi irányról, tankönyvbe illő füves pusztán vágok keresztül, virágos, árvalányhajas, tágas téren. Egy-egy magassági pont, amely alig pár méterrel emelkedik a környezet fölé, valóságos kilátóként szolgál. Az itinerből megtudom, hogy a gyóni viperás gyepen járok, az annak idején rákosítlanított vipera élőhelyén. A kisméretű, 40-50 cm hosszú, emberre ártalmatlan kígyók valószínűleg nem foglalkoztak a nevük körüli bonyodalmakkal, lekötötte őket a feladat, hogy ne haljanak ki. Az egyik hupli után zsombékos, nehezen járható szakasz következik: a pocsolya formában összegyűlt vizet a nyomok között ide-oda cikázva ki tudom kerülni, a magas füvön ülő harmat azonban kitartó munkával átáztatja nem csupán a nadrágomat, hanem a bakancsomat is, meg a zoknimat is. Ebből később még érni fog némi kellemetlenség. Kanyargok tovább, újabb hupli, újabb erdőfolt, újabb tábla, miszerint az átjárás és az áthaladás is tilos. Az egyik ilyen tábla után madárijesztőként működő, óriási pufajka mutatja a szalagozás mellett a helyes irányt, ezen elmosolygok egy ideig. Odébb villanypásztor őriz tehéncsordát, az itiner tanácsát az állatokkal való érintkezésről bölcsnek látszik megfogadni. A kérődző társaság megértően nézi végig, ahogy megpróbálok áramütés nélkül átvergődni a dróton és nem sikerül, ráadásul meglehetősen érzékeny ponton kap el a villany. (Hello, I'm Kékdroid, and this is Jackass.) Továbbvergődök a szalagozás mentén, lassan újra érzékelem a külvilágot. Kiballagok a második ellenőrzőpontra. Bélyegzés, indulás, átkelek a tatárszentgyörgyi műúton.


A túloldalon nemrég vágott erdőfolt maradványait hordják össze, bizalmatlanul mér végig egy férfi, de végül ártalmatlannak ítél és lassú kézmozdulattal visszaint. Drótkötélből képzett sorompónál ismét betérek az erdőbe, irány a Kis-erdő-hegy, amely a maga 127 méteres magasságával a környéken komoly csúcsnak számít. Nyílt terepre érve sétálok fel a tetőre, jólesik a friss szellő, végignézek a tőlem nyugatra és délnyugatra elterülő tájon. Erdők, mezők, amíg a szem ellát, és a bevezetőben említett elektromosított lőtér. A csúcskő előtt betonbódéhoz érkezem, önkiszolgáló ellenőrzőpont működik itt. Felírom, remélem, hogy nem hadititok. Lesétálok a dombról, erdők következnek, ültetett soron visz keresztül az út, a mély homokban meg-megbicsaklik a bokám. A fiatal nyárfás után elszórtan fenyők, borókacsoportok jelennek meg, ahogy lassan haladok tovább délkelet felé. Egyre ritkásabbá válnak a facsoportok, egyre távolabb kerülök az erdőtől. Kereszteződésnél tábla mutatja a legtávolabbi hurok végét, rövid oda-vissza szakasz következik, aztán kinyílik ez a kör is. Egyre hosszabbak a nyílt szakaszok, éget a napsütés, és a cipőmbeli mikroklíma kezd nehezen elviselhetővé válni. Felsétálok a következő kiemelkedésre, amelyhez nincs magassági mérőszám rendelve, a meredeksége viszont a helyhez képest meglepő. A tetőn álló fán feljegyzési pontot hirdet papírlap, a fa tövében, fémlapocskán kell keresni a felírandó jelszót. Kilátás innen is nyílik a környező erdőkre, rétekre. Csudamód tetszik. Leereszkedek a dombról, hosszan ívelő kanyart ír le velem az út, ahogy eleinte fenyvesben, majd újra tágas mezőkön trappolok keresztül. Az útvonal legdélebbi pontját egy homokbucka hátára sétálva érem el, felírandó kód itt is akad. Előttem, alig két kilométerre Tatárszentgyörgy házai látszanak a vibráló levegőn keresztül, mögöttük adótorony magasodik. Az előző rétnek megnézem a keleti oldalát is, majd jobbos kanyart véve, újabb réten végigsétálva jutok el a túra délkeleti visszafordítójához. Vidám pontőr fogad, tőle már elfogadom a vizet, megpihenek pár percre az árnyékban. Megkérdezem végre, amin útközben gondolkodtam, mi köze volt az általában a Zemplénnel társított Rákóczinak ehhez a környékhez? A válasz nem szabadna, hogy meglepjen: egyrészt ez a vidék is az ő birtokának számított, másrészt a kollektív emlékezet szerint errefelé volt egy nagyobb kuruc gyülekezőhely. Az akkori vadabb, lecsapolatlan, szabályozatlan óriási, mocsaras erdők bújtatták a felkelőket (és nyilván a vesztükre voltak az óvatlanoknak, oldaltól függetlenül).


Hosszú, nyílt szakasz következik, amit homokrugdalással és a lábam állapotán való szörnyülködéssel töltök, amíg visszaérek az elsőnek bezárt kiskör végére, az oda-vissza szakaszra. Először két futóval találkozom szembe, odébb a magában ballagó Lükepékkel és máris a következő útbaigazító táblánál járok, füves úton térek be az erdőbe. Újabb hurok zárulhat be. Valamivel följebb a szalagozás magassági pont felé térít le az útról és ki a lépteim vízhólyagkímélő ritmusából. Letérek, vagyis fel, a ponton csúcskő áll és fenyőfa, kérgén újabb felírandó kód. Visszaevickélek az útra, lassan delel a Nap. A madarak, rovarok jórészt elültek a melegben, csak mi bóklászunk itt az erdőben, a hosszú táv mezőnyének kint lévő tagjai. Magaslessel kiegészített vadföldet kerülök, később – érzésre sokkal, a fényképek időadatai szerint nem olyan sokkal – a korábban meglátogatott Kis-erdő-hegy északi oldalához érkezem. Valahonnan füstszagot érzek, de nem látom, honnan eredhet. Elkerített területet közelítek meg, lassan bezárom a mai második kis kört, ahogy a tatárszentgyörgyi úti ellenőrzőpont előtti rövid oda-vissza részre térek rá. Újra keresztezem a drótkötél-sorompót és kiérek az imént összehordott, most ellenőrzötten lángoló fahulladék mezejére. Messzire érződött a füst. A műútnál az árnyékban türelmesen ácsorgó pontőrtől elfogadok néhány pohár vizet és megpihenek pár percre.


Tatárszentgyörgy felé indulok tovább a műúton, fel egy rövidke emelkedőn, majd újra be a honvédségi területre. Lebensgefahr, mondja a tábla. Csak villanypásztor ne legyen több, gondolja Kékdroid. Bent beton figyelőállásról őrizhető a körülöttünk elterülő lapály, lent a lapályon újra megfigyelhetem a reggel óta elvándorolt csordát. Terepjáró érkezik szemből, kitérünk egymás elől, majd a jármű vezetője a pusztába kiált szót, talán a csordát őrző pásztornak. Vagy a váltás érkezett, vagy az ebéd. Kezd fájni a fejem a napsütésben, közben az immár nem csak vizes, de homokkal is bőségesen telített zokniban szépen pácolódik a lábam. Széles, egyenes, homokos utak váltogatják egymást és végre megérkezem az ötödik ellenőrzőpontra, amely egyben az első is volt. Nem szégyellem elfogadni a második és a harmadik pohár vizet sem. A helyszínt a XX. csatorna keresztezésével hagyom el, ide is építettek egy rönkhidat, vélhetően csak a túra kedvéért.


Újabb hosszú, egyenesnek tetsző szakasz következik, amelyen néhol vetül árnyék az útra, de jellemzőbb, hogy nem. Spontán pihenőhelynél – erdészeké vagy katonáké, mindegy – leülök, magamba diktálok pár falatot, hogy ne a sóhiány vágjon földhöz, van bajom anélkül is. A maradék langyos vizemből pár kortynyival átitatom a fejkendőmet, a hűtő hatás talán tizenöt percig tart. Battyogok tovább, a korábbi feszes tempóból jócskán visszavéve. Újabb tiltó táblánál fordulok be a még szigorúbban tilos területre, ez a térképen jelzett nagy robbantótér széle. Külsőleg ugyanolyan rét, magas fűvel és néhány fával, bokorral, mint a korábbiak. Távolról mozgolódást látok az út mentén és autók körvonalait, egyből arra gondolok, hogy az lesz a hatodik ellenőrzőpont. Nos, nem az: idős néni ül hokedlin egy csenevész fa árnyékában, közben idős bácsi nyakig mélyed egy, vélhetően többször is célpontnak használt egykori személyautó maradványaiba. Tájékoztatnak, hogy a többiek már rég elmentek, aztán eszembe jut, hogy a rövidebb távok is elkanyarodnak erre. Továbbsétálok a robbantótér sarkára, ott vár az önkiszolgáló pont.


A tér déli végébe érek, itt kibelezett, de egyelőre célpontnak nem használt katonai teherautó ácsorog az erdő szélén, majd a robbantótérre figyelő betonépítmény mellett sétálok el. Látni néhány további roncsot, sikeres gyakorlatok eredményeit. A területet magam mögött hagyva besétálok a túrának nevet adó Rákóczi erdejébe, ami tényleg a nap fénypontja, szép, hangulatos alföldi erdőség, hullámzó homokdombokkal, változatos növényvilággal. A mai utolsó ellenőrzőpontot egy alacsony domb tetején találom, megállok a pontőrnél az árnyékban, pár perc pihenőre. Lovas társaság érkezik közben és eligazodnak a túrával kapcsolatban. Utánuk nem sokkal én is továbbállok, le a dombról, tovább az erdőben északnyugat felé. Kiérkezem a kunpeszéri földútra, amelyen északra fordulva néhány száz métert megtéve el is jutnék a célba. Ehelyett dél felé kanyarodok a széles, homokborította, döngölt úton, mert van itt még egy plusz kurfli, amit meg kell tenni. Lesétálok, majd egy táblánál elhagyom a kunpeszéri irányt és a lőtér biztonsági zónája mentén kanyarodok északra. Lucernásnál egymással versenyt kaszáló traktorokhoz érkezem, őket magam mögött hagyva végül felballagok a célba. Itt lelkes fogadtatásban részesülök, a díjazás mellett kapok príma szendvicset és korlátlan mennyiségű vizet. Ezúton is köszönöm a szervezést! Csupa jót tudok mondani a túráról: érdekes útvonal, felkészült rendezők, nagyon jó térkép és kiváló jelzettség. Elpakolom a díjazást, átveszem az utcai cipőmet és beülök az autóba, a kuplung óvatos kezelésével vezetek haza.


-Kékdroid-


képek