Gerecse 50 2007.
Jubiláltunk, minden itt kezdõdött egy évvel ezelõtt. Kriszti (a pimaszul fiatal) tavaly ilyenkor kérdezte meg, hogy nincs-e kedvünk 50 km-t sétálni? (Mert kinézte belõlünk, hogy esetleg igen).„Meg vagy õrülve?! Gyalog? A mi korunkban?!” Elmeséltem Z-nek, a fekete lovagnak. „Hát ez nagyon jó! Mikor lesz? Menjünk!” Mentünk. A sikeres, szintidõn belüli teljesítés okozta öröm és büszkeség kezdetben álnokul lappangó, mára nyíltan tüneteket produkáló fertõzéssé terebélyesedett. Az idei Gerecse 50 a tizedik teljesítménytúránk volt, az idén pedig a nyolcadik.
Z. (a fekete lovag) nevéhez méltóan felajánlotta és teljesítette is lovagi szolgálatait. Összeszedtük az indulókat, Gabit, Krisztit és az új áldozatot, Cilit. Kicsit úgy kezdõdött az út, mint a Margita 40, ahol apró tévelygések miatt indulás elõtt egy rövid hajnali városnézést iktattunk be a szépséges Angyalföldön, és a székesfõváros egyéb kies kerületeiben, majd egy remek, jó hangulatú túrát tettünk. Most is sajátosan kezdtünk, szóval már elõre tudtuk, hogy jól fogjuk magunkat érezni.
Hét óra elõtt pár perccel meglepett bennünket a tömött sorokban kígyózó tömeg, de a jól szervezett rajtból pillanatokon belül elindulhattunk. Igen, sokan voltak, igen, néha kerülgetni kellett az embereket, máshol meg a szûk ösvények miatt nem lehetett, de hát ez mégiscsak örömteli. Különösen, hogy rengeteg fiatal induló volt, vagy családok, egészen pici gyerekekkel is. Bár 30 km után már ritkult a tömeg, de az egész út során érzõdött a vidám, szeretem a természetet, jól érzem magam, örülök, hogy itt lehetek hangulat.
A János-forráshoz olyan gyorsan megérkeztünk, hogy csak azt érzékeltem, hogy itt a nyár. Eltûntek a kora tavaszi hagymások, gumósok, egy-két elkésett kankalin virított még, és néhány keltike levél látszott. Az erdõ kizöldült, teljes lombozatban álltak a gyertyánok, juharok, pillás levelû bükkök, virágzó kõrisek. És mindenütt õzsaláta, mintha a levelek közepén nõne át a szára. Soha nem láttam még ennyit. Virágzik a hagymás fogasír és mindenféle kutyatej is. Szépséges gyászcincér baktat az úton, Z. fényképez, Gabi megmenti az életét, odébb teszi. Z. a Baji – erdészházig jött velünk, eredetileg is így tervezte. Achillesét kímélendõ visszafordult, fényképezett, és szükség esetén útbaigazította a szembejövõket. Nekünk, pedig egész további utunkon hiányzott. Cilinek elkezdett fájni a lába, vigyáznunk kell, nem szeretnénk elvenni a kedvét.
Tardos mindig a napsütötte templomtoronnyal jelenik meg a lelki szemeim elõtt és most a valóságban is. Érzékelem a balra mutató süttõi útjelzõ táblát, pár kilométeren belül valóság lesz a süttõi márvány. Gyönyörûséges bükkösön vezet az ösvény, kibukkanó sziklákkal, köveken ugrálunk át. Némelyik sokat taposott fényesre, pirosra csiszolódott, igazi márványon járunk. És végre a medvehagymák. Elõször csak elszórtan, aztán Pusztamarót felé szõnyegként borítja az erdõ alját. Gyakorlatilag nincs is más lágyszárú, az egyvirágú gyöngyperjét leszámítva. Hagymaillat, megéhezünk, megesszük a szendvicseinket, haladunk tovább. Félve kémleljük Cili arcát, tarja magát, és a tempót is. Fejben, lélekben készülünk a Bánya-hegyre, kicsi, de erõs, emlékszünk tavalyról. Kriszti meg-meglódul, de visszafogja magát. Elhatározta, hogy ma az „öregekkel” ér célba. Jobbra mesebeli sziklák, vastag mohaszõnyeggel, göcsörtös törzsû óriás bonsaiok. Balra egy-egy hasadékban kibukkanó szántóföldek, zöldessárga repcemezõk. Melegkedvelõ tölgyes, eltéveszthetetlen illatokkal. Napsütötte domboldalak, tavaly itt nyíltak a héricsek, de most már szinte nyár van, veronikák és ínfüvek pompáznak, érzem a kakukkfüvet is. Héreg elõtt begörcsöl Cili lába, úgy dönt, hogy nem erõlteti tovább. Állítása szerint egyébként jól érzi magát, azért van egy kis lelki ismeretfurdalásunk. Hát itt a Bánya-hegy. Néhány szõlõcukor tabletta, neki indulunk. Sokan kaptatnak felfelé, hogy van ez? Mások megállnak, pihegnek, bevárják egymást, mi pedig egy iramban fölmegyünk? Még én is? Bezsebeljük az elismerõ pillantásokat és megjegyzéseket, megkapjuk a pecsétet is. Csak addig állunk meg, amíg megesszük a narancsgerezdeket és már indulunk is tovább. Hosszú kilométerek következnek Koldusszállásig. Tavaly itt volt a mélypontunk, most, amikor már tudjuk, hogy a táv teljesíthetõ feldobódottak vagyunk, élvezzük a tájat, beszélgetünk. Megcsodálunk egy kosbort és a réti boglárkák fényes sárga szirmait. A vértestolnai elágazónál iszunk egy frissítõt, most is kedvesek és elõzékenyek az állomáson, jókedvûek vagyunk. A hetedik-kilencedik állomás közötti szakaszról nincs emlékünk tavalyról, emlékszem ekkor kezdtünk sietni, mert hihetõvé vált, hogy idõn belül legyalogolunk 50 km-t. Most is tempósan haladunk, új élmény, hogy mi elõzünk és nem fordítva, barátságos lejtõkön futunk is egy kicsit, de az emelkedõket is jól bírjuk. Kriszti tapintatos, ha elõre megy is, mindig látótávolságon belül marad. A végére is marad örömködni való: erdei gyöngyköles összetéveszthetetlen színû szirmokkal, mindenféle sások és réti ecsetpázsit lengedezõ virágzata és megint az olocsán csillaghúr. Megszólalnak a cinkék is, egész nap olyan nagy volt a sokadalom, zavarhattuk õket. Már fönt vagyunk a panoráma úton, vigyorgok az aszfaltfestésen: ne add fel, már csak 800 méter! Megelõzünk egy tini csoportot, pár barátságos szót váltunk, és mielõtt a Turul-t meglátnám, az út tetején feltûnik Z. Elénk jött, gratulál, hiába, egy igazi lovag. A lépcsõkön végre én vagyok nyeregben, a többiek térde kényesebb, de most ezzel sincs különösebb gondunk. Négy órakor már a célban vagyunk, pontosan kilenc óra telt el, két és fél órát javítottunk a tavalyi idõnkön. Cili is elõkerül, tényleg jól van, mikor túrázunk legközelebb? Jönne velünk.
Az itiner, ami egy színes térkép egyértelmû, a jelzések is jók és persze ennyi ember között egyébként is nehéz lenne eltévedni. A pontõrök kedvesek, a szolgáltatások kiválóak a melegben hasznosak az egyéb vízvételi lehetõségek. A rendezõk jól kezelték a sokadalmat, kellemes hangulatú túra volt, köszönet érte. tilton
képek: http://www.flickr.com/photos/7752560@N08/sets/
|