http://gaboruton.blogspot.hu/2017/03/bukki-kilatasok-hard.html
Amikor fél ötkor elindultam otthonról még vagy 8 fok volt, Felsőtárkányban meg jeget látok a pocsolyákon. Hideg van nagyon, hát nem erre számítottam. A széldzseki marad akkor felül, aztán ha délután melegebb lesz, majd leveszem. A készülődők között úgy látom, hogy fognak rövidben is indulni, de nem, nekem ez akkor is hideg.
A rajtceremónia nincs túllihegve, elindulunk, beállok hátra. Alig néhány száz méter után az egyik cipőm kikötődik, megállok bekötni, már utolsó is vagyok. Nem baj, nem szabad most a többiekkel foglalkoznom, erős a mezőny, valahol itt is van a helyem igazából. Így is elégedett vagyok a tempóval, és az első három kilométeren a pulzust is 160 körül tudom tartani. Közben elhagytuk az aszfaltot, és legnagyobb meglepetésemre az erdőben nem sár van, hanem épp tökéletes mértékben fagyott a talaj: nem csúszik, nem nyúlik. Ennek annyira megörülök, hogy amikor elkezd meredekebben emelkedni, csak nem bírok magammal, tartom az előttem lévők tempóját. Igazából egy darabig csak tartom, aztán elkezdek előzgetni is. Erősnek érzem magam, jó hogy nem siettem el annyira a legelején. Na majd most :) Felmegy a pulzus 170 környékére, melegem is lesz, ömlik rólam a víz. Már épp azon gondolkodom, hogy a ponton leveszem a széldzsekit, de ahogy közeledünk az első csúcshoz, elég hideg szél kezd fújni. A frissítésen gondolkodom, rajt előtt ettem egy zselét, szeretném, ha minnél üresebb lenne a hasam, úgyhogy azt találtam ki, hogy csak vizet iszok, és majd a ponton frissítek. Az Őr-kő házhoz 1:26 alatt érek, egy pohár izót iszok, és gyorsan tovább is megyek.
Épp kezdenék belelendülni a futásba, amikor elbizonytalanítanak a körülöttem futók, hogy merre kell menni. Én biztos vagyok benne, hogy egyenesen tovább, a tábla is úgy van kirakva, a másik ágon valószínűleg visszafele jövünk majd. Mondjuk nekem is zöld kereszt van felírva, és ilyen jelet nem látok, a másik ágon viszont kék kereszt van, sikerül elbizonytalanítaniuk. Pár perc tanakodás, és a szemből érkező túrázók kikérdezése után végül egyenesen indulunk tovább. Innen jön az én pályám: Szalajka-völgyig szinte végig lejt, sok meredek, köves résszel tarkítva, kezdődhet a csapatás. :) A pulzusom kicsit lejjebb megy, de még mindig 165 környékén van, viszont így magamhoz képest nagyon jó tempót tudok tartani. Több 5 percen belüli kilométerem is volt ezen a szakaszon, a futás végig jól esett. 43 perc alatt értem le, előztem is párat, és nagyon pozitív érzésekkel vágtam neki a következő, egyben a verseny legnehezebb szakaszának.
A Szalajka-völgyben elég sok embert látok, a szép kiránduló idő kicsalogatta őket. Valahogy most idegesít a karomon a telefontok, átszerelem az övre. Egy hosszabb, aszfaltos szakaszon vezet a pálya, kezdetben sík, majd enyhén emelkedik. A Piros 85-ön még nagyon szenvedtem az aszfaltos részeken, az utóbbi hónapban viszont szinte csak aszfalton edzettem a közelgő maratonra való felkészülés, és a rettenetes dagonya miatt. Sajnos viszont itt kezdem is érezni az utóbbi hetekben kínzó fájdalmat a jobb sarkamban. Nem tudom, hogy a sok aszfaltos futás, az öregedő cipők, vagy az elhasznált zoknik miatt alakult-e ki, mindenesetre a zoknikat lecseréltem, vettem új cipőt, masszírozgatom állandóan, így lassan múlni kezdett. Persze számítottam rá, hogy itt még visszaköszön... Próbálok inkább a gyönyörű tájra koncentrálni, a kristálytiszta patakra, tavakra, kis vízesésre. Ide még vissza kell térnem a családdal egy nézelődős sétálgatásra. Gyorsan jön az újabb csippantás, mivel itt kezdődik a brutál szakasz, ami különverseny tárgya. Persze nem nekem. :) Két és fél kilométeren kell felmásznunk a 958 méteres Istállóskőre, majd fél kilométernyi szintemelkedést leküzdve. Kb. 180 m+/km, ezt érdemes felírnom, hogy legközelebb fel tudjak készülni az ilyen mértékű durvulásra. Sejtettem persze a szintrajzból, hogy az egy nehéz szakasz lesz, de a valóság egy kicsit mellbevágott. Sosem voltam jó emelkedőkön, az utóbbi időben nem is volt célom edzeni rá, el is véreztem rendesen. 44:39 alatt szenvedtem fel magam, 20 perccel lassabban, mint a győztes. Mondjuk hozzátartozik, hogy a győztest Németh Csabának hívják, és a 24:28-as eredménye után a második legjobb 32:16 volt, azt hiszem erre mondhatjuk, hogy ő más dimenzióban fut.
A csúcshoz közeledve már a gyomrom is kezdett kilenni, a hangulatomnak meg az a kis jeges szakasz nem tett jót a végén, egy mögöttem érkező sporttársat majdnem le is rúgtam az egyik megcsúszásomkor. Na nem a rossz hangulatom miatt, és nem is így akartam magam mögött tartani, amit egy gyors elengedéssel próbáltam bizonyítani. :) Eléggé készen érkeztem meg a pontra, és nehezen tudtam felvenni a futás ritmusát. Igazából nem esett jól, és még csak 3 és fél óra telt el, vagy egy maratonnyi táv hátra van. Nem lesz ez így jó. Próbálok erőlködni, nagyjából fel tudom tornászni a pulzusom egy normális szintre, de a tempó már nem jön. Ismét Őr-kő házhoz közelítek, itt van egy kis oda-vissza szakasz, ahol látom, hogy nem is annyira szakadtam le az eddig előttem lévőkről, még értelmezhető távon belül vannak. Ennek megörülök, próbálok a ponton gyors frissítést beiktatni. A pontőrök nagyon készségesek, segítenek feltölteni a zsákom vízzel. Az egyik kis kulacsomba is keverek egy sűrű izót, pótlom az elfogyasztott 2 zselét. Bedobok egy pohár izót, néhány kis sajtdarabot sóba mártogatva megeszek, és lefojtom egy kólával. Hátha jót tesz a gyomromnak. Számolgatva az elfogyasztott dolgokat a majd' 4 óra alatt, a szénhidrátbevitel kevés, de folyadékkal még rosszabbul állok, a ponttal együtt alig lehet kicsit több, mint másfél liter.
Feltöltekezve elkocogok a pontról, hamar az elágazóhoz érek, ahol ismét tökéletes útmutatást kapok az ott álló segítőtől. A kis plusz kör megvan, a legnehezebb szakaszon is túl vagyunk, már csak be kell fejezni a nagy kört. A hasam még mindig eléggé fáj, és ahogy futok, egyre erősebb hányinger kerülget. Nem igazán megy még mindig, sőt, mintha egyre rosszabb lenne. A terep hullámzik, alapvetően lejt, de épp mire valami normális tempót látok az órámon, jön egy kis emelkedő és nagyon megfog. Minden egyes ilyen kis emelkedővel egyre mélyebb, és hosszabb lesz a holtpont, már csak azzal nyugtatom magam, hogy 40 km után mindig feltámadok. :) Aztán megint egy kis emelkedés kezdődik Tar-kőre, kicsit örülök neki, hogy lehet sétálgatni, de igazából futni szeretnék, egy szép, sík vidéken. Egy 6 órás aszfaltos versenyről fantáziálok, most nem is tűnik rossz ötletnek. Érdekes módon felfele még jobban visszaesik a pulzusom, nagyon úgy tűnik, hogy az Istállós-kőre kapaszkodva túltoltam, hiába volt lassú, még így is túl gyors volt. Közben kapom a jótanácsot, hogy Ódorvárra még tartalékoljak, hát most épp örülök, ha nem hányom el magam, ez is egyfajta tartalékolás, nem? :) Tar-követ nagyon vártam, több beszámolóban olvastam róla, és hát nem túloztak, tényleg pazar innen a kilátás. Sajnos a párás levegő, és a rossz helyen lévő Nap árnyalja a képet, de így legalább van okom visszatérni. Egy kis bambulást engedélyeztem magamnak, próbáltam lelkileg feltöltődni, és erőt gyűjteni a maradék táv legyűrésére. Elég jól sikerült.
Lejtmenet kezdődik, sikerül összeraknom magam, kezd visszatérni a tempó. Az erdei ösvényt felváltja egy kanyargós aszfaltút, száguldás azért már nincs a lejtőn, de legalább végre ismét rendesen futok. Lyukasztós pont, 14-es. Hogy mi? De hát a 12-es üres! Volt 12-es? Mi volt a 12-es? Kérdem kétségbeesve a körülöttem lévőket. A többiek lyukasztottak, de hol? Elárulják, hogy Tar-kő volt az, különben rá is van írva az itinerre... Hát ott én biztos nem láttam semmit, viszont annyira a kilátásban gyönyörködtem, meg fényképezgettem, hogy tulajdonképpen nem lehetetlen, hogy elsétáltam mellette. Na most mi lesz? Egy srác megnyugtat, hogy látott engem ott, és tanúsítja, hogy jártam arra. De hát dugókás 13-as pont sem volt még! Na, a többiek arcáról is sikerült lefagyasztanom a mosolyt, de aztán elolvassuk a ponton lévő szöveget, és itt visszafele kellett volna szúrni. Ugyan ki olvasgat ilyenkor, meglátjuk a pontjezést, szúrunk, nem gondolkodunk. :) Meglepően hamar lenyugszom, a sík aszfaltos részen pedig egész jó tempó veszek fel.
Megint oda-vissza szakasz, és a szembejövőktől szokásos "helló, szia, hajrá" monotóniáját egyszer csak egy "Na mi a picsa van már?" felkiáltás szakítja meg. Szerencsére nem nekem szólt, de még így is elszégyellem magam. A stílusa alapján hamar beazonosítom a srácot, őszintén szólva nem hittem, hogy a mezőnyben ilyen közel fogunk egymáshoz futni. A pontról még épp csak kifele jönnek, akik eddig közel előttem voltak, ismét megnyugszom, hiába gondoltam, hogy már órákkal előttem járnak, jobb azért a helyzet. Már jó ideje túlélő üzemmódra váltottam, de még bármi lehet, hosszú a verseny. Csak izó és kóla, most egész jó a gyomrom, nem akarom elrontani semmivel.
A műúton visszafutás után hosszú ereszkedés kezdődik, néha kis emelkedőkkel tarkítva. Majdnem hat órája futok, amikor elérem a maratoni távot, szóval egy 6 órás versenyen 42 km akkor is összejönne, ha egy (másfél) hegyet tolnak a pályára. :) A következő tíz kilométer eseménytelenül telik, leszámítva hogy az órám abbahagyta a kijelzést, csak egy szomorú "Battery low" felirat árválkodik rajta. A pulzusadatnak már úgysem vettem túl nagy hasznát, de még kilométerenként pittyegett egy darabig. Viszonylag jól érzem magam, gyomrom vállalható, a többnyire lejtős terepen a korábbi kilátástalansághoz képest egész jó tempóban futok, és próbálok lélekben felkészülni az utolsó mászásra. Előbb számítottam rá, ötven környékén már rá is kérdeztem egy kezdődő emelkedőnél, hogy ez már az? Nem, nem az, még odébb van. Aztán egy szúróbélyegzőnél meglátom a táblát: Ódovár 1,8 km. Csak? Az pazar. :)
Csak kicsit emelkedik, aztán már alig, még futok is egy kicsit, túrázókról meg is kérdem, hogy biztos Ódorvár felé tartunk-e? Aztán egy hajtűkanyar után feltárul a rettenet, hát nem nagyon túloztak, ez tényleg meredek. 55 kilométer után ez most nem esik annyira jól, csigatempóban haladok, többször meg is állok. Erre még nem vagyok kész... Meglepően kevésnek érzem az időt, ami alatt a legnehezebb részt abszolválom, nem erőltettem túl, nem szenvedtem annyira, így az idő sem állt meg teljesen. Hiába jelöltem be ezt a szakaszt felkiáltójellel a saját jegyzeteimben, 18 km vízvételi lehetőség nélkül, mégse töltöttem meg a zsákom a Síháznál, és itt ki is fogyok. Egy ideje már spórolgattam, a szám már ki is kiszáradt, nagyon elrontottam a folyadékutánpótlást. Síkra érve futni kezdek, de azonnal görcsbe rándul egy izom a jobb combomban. Pár másodpercnyi nyújtás után tovább erőltetem a futást, és bár kezdetben nagyon fájdalmas, de rövid idő múlva már nincs gond. Hamarosan megvan Ódorvár is, a kilátás innen is pazar.
Innen emlékeim szerint végig lejt a pálya, a már alig 9 kilométerre lévő célig. Természetesen rögtön egy emelkedő. Nem is kicsi. Áhh, biztos csak ez az egy, aztán szépen lefutok. De nem, kicsit lejt, kicsit emelkedik, aztán hirtelen az út is elfogy, amikor egy tarvágásra érkezem, ahol gallyak terítenek be mindent. Az úttal együtt. Futhatatlan. Már épp majdnem szomorú lettem a tarvágás méretei miatt, amikor egy tölgyes fiatalossá változik, szintén hatalmas kiterjedésben. Remek hely egy szelfihez. :)
A Völgyfő-háznál lévő pont életmentőnek bizonyul, végre tudok inni, már komolyan kezdtem aggódni a folyadékhiány miatt. A zsákba már csak fél liter kerül, 7 kilométer a célig, max. egy óra. A folytatódó hullámvasút a maradék erőimet is felőrli, itt most nem a határaimat feszegetem, rég átléptem rajta. A már alacsonyan járó Nap is pont szembe süt, egy-egy fa beégett képét még 5-10 perc után is látom. Végül szép lassan elmaradnak az emelkedők, és amikor már folyamatosan futok, a kedvem is egyre jobb lesz. A cél szagát megérezve még valami tartalékokat is elő tudok varázsolni, ki tudja honnan, de még a pulzusom is megemelkedik. A végén a cél mellett el kell futni, és megtenni még egy kört a tó körül, hát ez egy kicsit kegyetlen, de valahogy mégiscsak baromi jól esett. 9:11-es idővel érek célba, ahol egy jó kis gulyással tesznek pontot a kifogástalan szervezés végére. A pálya jelöléséről csak annyit, hogy bár szinte végig egyedül mentem, életemben először nem tévedtem el. Pedig 65 kilométer nem kevés, és ha valamiben, hát eltévedésben jó vagyok :) |
