Túrabeszámolók


Falasok(k)

vulpesTúra éve: 20042005.04.07 10:10:21
Falasok(k) 25

Mint az köztudott, Anikovacs és én mostanában nem tudtunk áldozatot bemutatni a Nagy Égi Túravezetõ oltárán, lévén a Nagy Földi Egyetemi Vezetõk elõtt kellett egy szeánszot prezentálnunk, vizuális segédeszközök és több adag nyugtató segédletével. A szeánsz és a teljesítéshez szükséges 5 éves elõkészítés sikeres teljesítését igazoló díjazás kézhezvétele után viszont már nem maradt akadály elõttünk!

Találkozó reggel 8-kor a Stadionnál. Az elõzetes megállapodásunk úgy szólt, hogy - lévén az idõjósok vasárnapra csapadékot helyeztek kilátásba - az indulást a reggeli idõjárási viszonyoktól tesszük függõvé. Éjjel 2-kor dörgés és villámlás ébresztett fel, nem a legjobb ómen. Reggel Gödöllõn borult volt az idõ, telefon megy, Budapesten is de ott derül kifelé, jobban megnézve Gödöllõn is. Na jó, akkor menjünk a buszhoz, és hajrá. Budapestre érve már ragyogó napsütés fogadott.

Metrópótló busz, metró, majd megint busz. A Deák téren a metrómegállóban összefutottunk Vadmalac sporttárssal, aki ugyan elõzõ nap teljesítette az Eötvös 50-es, de azért aznap futni akart. Elismerésre méltó! A 22-es busz vonalának pedig megvan az a rossz szokása, hogy a Szépjuhászné megálló nevet váltott Tündérkertre, így sikerül a kelleténél egyel késõbbi megállóban leszállnunk. Kis bemelegítés, séta a rajtba, nem árt. Többek között ott találtuk Mák Virágot, valamint Joey-t, aki éppen telefonon veszekedett egy pontõrrel, aki a hallottak szerint nem az elõírt helyen pecsételt. Mire befejezte és üdvözölni tudtuk, mi már el is készültünk a nevezéssel. Vadmalac még pakolászik, pár perccel utánunk fog indulni.

A rajt után alig pár perccel már meg is találjuk az elsõ pontot, ami felettébb gyanús. Igen, õ az az ominózus pontõr, akinek egy jó kilométerrel arrébb, egy elágazásnál kellene üldögélnie. Errõl a dologról az itiner is megemlékezik, így történik, hogy egy idõsebb pár jön szembe alig 100 méterrel a pont után, hogy õk bizony nem találják az említett leágazást. Közben Vadmalac is utolér, így tisztázódik a probléma, és mehetünk tovább. Vadmalac gyorsan otthagy minket, hiszen fut, az említett párral pedig hol együtt megyünk, hol oda-vissza kerülgetjük egymást. Az idõ meleg, és ami még rosszabb, borzasztóan magas a páratartalom, különösen a fák alatt, bokrok között. Az említett leágazást megtalálva mesélem Anikónak, hogy mostantól jó darabon a két évvel ezelõtti õszi topictúra útvonalán fogunk menni, csak éppen az ellenkezõ irányban. Mivel a fényképeket anno látta, így azonnal tudja, mirõl beszélek.

A Fekete-fejig nem történik említésre méltó esemény, viszont a csúcsról lefelé jövet az egyik nedves kövön megcsúszik a bakancsom, és térdre esem, négykézláb. A rossz dolog az, hogy térddel egy kõélre esem, a jó dolog viszont az, hogy a kõ sikeresen elhibázza a térdkalácsomat, kb. 2 cm-rel alatta zúzza meg a lábamat. Szerencsém van, pár perc múlva már nem is érzem, viszont a helye csak mostanában kezd nem fájni, ha megnyomom. Lehetett volna rosszabb is, megyünk tovább.

A Petneházy Lovasklub (remélem jól emlékszem a nevére) után az út elágazik, a piros jelzést pedig okosan a két ág közé festették. Fejvakarás, itiner annyit mond, kövessük a pirosat a szalagozásig. Jobban megnézve a jelzést mintha nyilazva lenne, tehát megyünk a bal oldali ágon. Rövidesen nyilvánvalóvá válik, hogy ez nem volt a legjobb döntés, lévén se jelzés, se szalag. Térkép elõ, a már említett pár is hasonló gondokkal küzd, elõttünk úgy 100 m-rel szintén a térképet bûvölik. Mi kiokoskodjuk, hogy ez az ösvény párhuzamosan fut a piros jelzéssel, tehát ha elérjuk a közeli keresztutat, azon jobbra fordulva meg fogjuk találni vagy a jelzést, vagy a szalagozást. Az elõttünk levõ pár nem így gondolkodik, õk - ki tudja, miért - balra mennek, ennek következtében már csak a célban látjuk õket viszont. Mi mindenesetre a keresztúton alig 50 m múlva már piros jelzést látunk, s a szalagozás is megvan, halad föl a domboldalra, ahonnét igen szép a kilátás, ha az ember veszi a fáradtságot, és fordul 180 fokot.

A nap rendületlenül tûz, de az igazi verítékezés akkor következik, amikor visszaérünk a sûrûbe. A bokrok leveleirõl csöpögött a víz, olyan pára volt. Itt találjuk a második pontot, ahol egy-egy csomag ropit kapunk. Hasznos, mert sópótló, csak inni is kell hozzá, lévén az ember fiziológiai okok miatt nem képes kristályos sót izzadni. Beérünk Remeteszõlõsre, az útvonal ezen szakasza a Meteorról ismerõs. A település szélén, közvetlenül a szurdok elõtt összefutunk egy idõsebbekbõl álló kiránduló csoporttal, egyszersmind egy nyomós kutat is találunk. Utóbbiból frissítünk, Anikó vizet is vételez, elõbbiek ezt jó ötletnek találják, mert visszafordulnak és ugyanezt teszik. A mosdás egyetlen hátránya, hogy a homlokomra kiült sót kissé belemossa a szemembe, amitõl egy darabig sûrûn kell pislognom.

A Remete-hegyre felvezetõ kék jelzés meredek és köves, viszont a kilátás, mint arra az itiner is felhívja a figyelmet, valóban pazar. Nyíltabb terepen, hegyoldalon nincs akkora gõzfürdõ, csak meleg van. A csúcs után találjuk a harmadik pontot, ahol kérés nélkül is útbaigazítottak a továbbiakat illetõen. A cseresznyefát kihagytuk, Budaligeten az aszfalt, fõleg az izmos lejtõ a százmilliós házak között kissé kellemetlen volt. A lekanyart jelzõ szalag mellett majdnem sikerül elmenni, pedig elég jól látszott. Nem sokkal késõbb már az õszi "Rétesestõl lángososig szemétszedõ és topictúra" útvonalát jártuk, végig az Alsó-Jegenye völgyön, amely végén, kb. a túra féltávjánál megleltük a túra egyik fénypontját, az etetõpontot. Apropos, Joey, Vlaszij vagy valaki a szervezõk közül aki olvassa ezt, ugyan kérdezze már meg az illetékestõl az ott adott zsíros kenyér receptjét, mert annál jobbat túrán ezeddig még nem ettem. ;-)

A kajapont után átmenetileg letértünk a "Rétesestõl lángososig szemétszedõ és topictúra" útvonaláról, s haladtunk a negyedik pont felé, ahol Vlaszij õrködött az esetlegesen eltévelyedõk fölött. Odafelé sikerült két megállapítást tenni:
- 1.: Azon a résztávon a szint nincs, vagy nem tûnik annyinak, mint amennyit az itiner megadott.
- 2.: Az égen feltûnt egy kis felhõsödés, amit némi vizsgálgatás után veszélytelennek minõsítettünk.
A ponton azután jó pár percig beszélgettünk Vlaszij-al, aki azzal a torokszorító tényközléssel bocsátott minket utunkra, hogy a következõ 400 m-en 150 m szintemelkedést kell leküzdenünk, ami a vége felé még meredekebb, mint az onnan a ponttól belátható szakasz. Nem túlzott... Mielõtt nekiindultunk még ismételten megállapítottuk (tudom-tudom, én megállapítottam, õ meg rámhagyta :-) ), hogy csapadékra az esély minimális.

Az emelkedõ végén visszajutottunk a "Rétesestõl lángososig szemétszedõ és topictúra" útvonalára, s mentünk tovább a Virágos-nyeregben a büfé felé. Közben megütötte a fülemet egy gyanús hang, amirõl határozottan mennydörgésre asszociáltam, de még reménykedem, hogy csak a fülem káprázik. Azért még tettem egy naiv megjegyzést, hogy egy kis esõ talán felfrissítené a környéket. Ó, ha az ember rendelkezne a jövõbe látás képességével... A büfé utáni sárga jelzés egy darabig viszonylag nyílt terepen halad, így volt mód az égiek álláspontját tanulmányozni, ami határozottan arra utalt, hogy iménti megjegyzésem odafent meghallgattatott. Az elsõ esõcseppek az Újlaki-hegyre fölfelé, a fák alatt értek. Itt értünk utol egy 4 fõs, középkorú társaságot, akikkel csaknem a célig együtt mentünk.

Az ötödik pont az Újlaki-hegy csúcsán volt, ahol a pontõr már esõcuccba öltözve fogadott, és a pecsét mellé még egy csokit is kaptunk. Lefelé az út meredek és köves volt, még szerencse hogy nem negyed órával késõbb jártunk arra, amikor már zuhogott az esõ. Errõl érdemes Vlaszij hétfõi hozzászólását elolvasni, õ ugyanis megcselekedte ezt, sõt! Részletek az említett hozzászólásban. Mindenesetre nem sokkal késõbb már áztunk, de nagyon. Az említett társaság még a hegyre felfelé menet, Anikó lefelé jövet vett esõcuccot, én viszont úgy gondolkodtam, hogy sokkal vizesebb így sem leszek, plusz a dzseki alá amúgy is befüllednék, valamint én kértem az esõt, így némileg vezekelnem kell a többiek miatt. Tehát hagytam a dzsekit ott ahol volt, összetekerve a hátizsákom tetején. Felemelõ érzés amikor az ember abban a tudatban (túr)ázik, hogy ez a saját döntése, hogy a cél egyre közelebb s a megtett táv egyre nõ, és bár a haja vizesen lóg az arcába, de büszkén tekint az esõházba kucorodókra, akik nem állják az égi áldást! Ez utóbbiak ráadásul még azt sem tudták, hogy a libanoni cédrus merre van...

A cédrusnál levõ utolsó pontot is zuhogó esõben értük el, Mák Virág nagyot nézett a kocsiból, ahol pecsételt. Ha eddig nem is, akkor és ott biztosan elkönyvelt magában félhülyének. A cédrus maga gyönyörû, erõt sugároz magából, de ahogyan a környéke kinéz, az valami gyalázatos. Megtekintettük, közben megettem a ponton kapott almát. Nem sokkal késõbb, pont mikor beértünk a Völgy-útra, elállt az esõ, s percek múlva már megint felragyogott a nap, és meleg lett. Ennek következtében a nedves aszfalt olyan mértékben párologtatott, hogy egy darabig szabályos ködöt képzett, abban mentünk. A Csibor utcát elfelejtettük észrevenni, így mikor kijutottunk a Hûvösvölgyi útra, megintcsak jött a fejvakarás, meg a térkép. Kiderült a turpiság, hogy maga az út jó, csak éppen pár száz méterrel balra kellett volna kilyukadni és átkelni rajta, vagyis tettünk egy felesleges hurkot. Mire azonban ez kiderült, addigra az említett társaság már elindult toronyiránt jelzést keresni. No sebaj, azért mi inkább megkerestük a helyes utat. A Schüller úton a fák alatt megint a korábbról ismert, a fél órával korábban elállt esõ által felfokozott gõzfürdõ effektus várt minket, már kezdtük megszokni. A célig már nem történt semmi említésre méltó, hacsak az nem, hogy a Hárs-hegyi körúton egy nyurga srác sábeszdeklit viselve elõzött meg minket. Ilyet túrán még nem láttam, de persze ki-ki úgy túrázik, ahogyan jólesik neki.

A célba már félig megszáradva értünk be, ahol megkaptuk a díjazást és a gratulációt. Elbeszélgettünk még Joey-val és néhány rendezõvel pár percig, majd irány haza a vacsi és a zuhany irányába. Busz, metró, metrópótló busz, megint metró, megint busz. Anikó családja kiröhögte az esõben megkonyult fejemet, de azért vacsorát még kaptam. Jó túra volt.

2004 Június 20.