Gerecse 50
Tatabánya. Rajtsátor, rajtvonalkód, rajtkapu, rajtminden. A magunk által nyomtatott itiner mellé a kezembe nyomnak egy térképet, szép színes. Előttem (majdnem) ötven kilométer, mögöttem két és félezer ember. Csak az ötvenes távon. Ijesztő. Kollégám a közelben, az ő ötlete volt az egész. Győri Péterrel összefutunk, rövidke beszélgetés után nyílik a képzetes sorompó és rázúdul a tömeg a hajnali Tatabányára.
János-forrás. Idáig tartott az emberfolyam látványos hömpölygéséből a látványos szakasz. Ki a városból, át az autópálya alatt és be az erdőbe. A forrásból közönyösen folydogál a víz, a mezőnyből sem kíváncsi senki rá. Fentebb a távok elágazásánál népes irányítócsapat vár feszülten, egyelőre feladat nélkül.
Baji-vadászház. A táj szép, az erdő nagy, a kilátás nincs, mert felnőtt az erdő. A templomromnál almát osztogatnak és készenlétben áll egy lajtoskocsi is. Innen enyhén bokatörős a terep, látszik, hogy melyik az a szakasz, ahol az évnek csak egy napján van forgalom.
Tardos. Előtte (időben) telefon haza, mögötte (térben) a Gerecse szépen kéklő tömbje a párás-fehér ég alatt. A faluban kirakodóvásár az étel-ital termékkörben, kereslet találkozik a kínálattal az alkalomnak megfelelően. Beruházok egy szétfolyós, inkább töltelék, mint tészta rétesbe. Finom. A pihenőpont látványosan tovább zilálja a mezőnyt, pedig még alig jöttünk valamennyit. Kezd kialakulni, hogy kikkel fogjuk kerülgetni egymást a végéig. Meglep, de eddig menet közben nem dohányzott senki és kihangosítva zenét hallgatóval is csak egy társasággal találkoztunk.
Pusztamarót melletti elágazás. A kedvenc szakaszom a hegységben talán a Sandl-hárs környéke a bükkerdővel és az alkalmi kilátópontokkal a Duna völgye felé. A Tardostól – először elgépeltem és Tardist írtam, úgy se lenne rossz – a vén fáig tartó hosszú kaptatóról sajnos nem mondhatom, hogy nem éreztem meg. A ponton lajtoskocsi és büfé és általános pihenő, amelyekből mi egyikkel sem foglalkozunk.
Héreg külső. A Piszke-Zirc piros sávot idáig vettük igénybe, kényelmes, eleinte enyhén emelkedő, majd végig lejtő út vezetett idáig. Meglepett az irtások mennyisége, viszont a Keleti-Gerecsére több helyről nyílt így kilátás. Párás, mert a Nagy-Gete jellegzetes tömbje is alig látszott. Méretes, de erejét vesztett, enyhén fűízű medvehagymaleveleket rágcsálva érkezünk a pontra. A medvehagymára nem a legjobb választás a kávé, ma is tanultam valamit.
Bányahegy. Vidám emelkedő, vidám, néha megtorpanó résztvevőkkel. Alibiből virágokat fotózgatok, hogy teljen az idő. Innentől hosszú, lejtős hullámvasút, van idő meditálni a továbbiakról.
Vértestolnai műút. Útitársam kérdőn néz, hogy mi miért verekedjük keresztül magunkat a jelzett, keskeny, és a távvezeték alatt törmelékes csapáson, amikor per pillanat mindenki kint megy a széles földúton. Nem merek belekezdeni a bővebb magyarázatba, úgyhogy: csak. A műútnál korlátlan a zsíroskenyér és a szódával sem spórolnak. Előbbiből három szelettel, utóbbiból fél liternyivel fogyasztok. Betérünk a Pes-kő alá, egyre szótlanabbul túrázunk a mészkőfal tövében. Nem csak mi, hanem általában a környezet.
Koldusszállás. Szponzori sátornál kis darab csokival kínálnak, innen lépünk tovább bélyegzésért. Elhagyjuk a Bányahegy óta követett Kéktúrát, mostantól besűrűsödnek a jelzésváltások és az ellenőrzőpontok is. A zúzottkővel felszórt utak vidéke ez, de az elhaladó munkagépek és teherautók alaposan bedolgozták az anyag nagyobb részét.
Kis-réti vadászház helye. A Koldusszállásnál induló sárga jelzés szép hosszú, egyenletes emelkedőn vezet föl az elágazáshoz. Ez pontosan olyan emelkedő, amilyet az ember a háta közepére kíván. Valahol befutnak a kék pöttyöt követő nemtudommelyik távosok, a pontig megnő a népsűrűség és minden, ami ezzel jár. Elsétálunk Melinda, az esőbeálló mellett. A háztól újra elválik a két táv. Mi, biztos ami biztos, lemegyünk egy kicsit, hogy fölfelé mehessünk a Turulhoz.
Panoráma út alja. Az M1 az azért is az autópályát jelöli és nem szegény pesti földalattit, és itt egészen közel zúg hozzánk a forgalom a szántóföld minőségű aszfalton. Többet erről a szakaszról nehéz lenne mesélni: főleg lefelé mentünk, szerencsére főleg erdőben.
Turul. Az előbb főleg lefelé, most főleg fölfelé, ráadásul egy korábbi eseményről itt maradt aszfaltfirkák szórakoztatnak közben. Pofás kis házak állnak errefelé, állapítom meg, miközben a gyalogos forgalommal mérsékelten foglalkozó autósok rombolnak el mellettünk. Fent méretes tumultus fogad, kiszaladok a szoborhoz, hogy megnézzem a kilátást. Tatabánya még megvan; az ég és a föld kusza, összemosódott határvonala azonban nem enged sokkal távolabb tekinteni.
Megint Tatabánya. A lépcsősor után a lejtő és az autópálya és az 1-es főúton a nyomógombos átkelés is éppen elég kényelmetlen. A házak között lesétálunk a reggeli útvonalig, a pöttyök alatt turistajelzés és külön nyíl mutat a cél felé. Eltrappolunk a város álmos főterén, be a célhoz, ahol tömeg van és zaj és általános népünnepély. Leolvassák a vonalkódot, utána felíratom a rajt és a célidőt is, hogy megmaradjon. Útitársammal gratulálunk egymásnak, majd ő hazasétál, én pedig kicsit lebzselek a célban és a környékén. Jó kis túra ez, gördülékeny indítással és érkeztetéssel, nagyon kedves pontőrökkel és valami különös, majálisszerű hangulattal. Végül veszek egy kávét a vasútállomási talponállóban, majd újra kiteszem a kocsit az autópálya jelentette többlet-igénybevételnek.
-Kékdroid-
Képek |