Túrabeszámolók


Kitörés

OttorinoTúra éve: 20172017.02.13 10:23:07

KEDVES KITÖRÉS 60-at TELJESÍTŐ TÚRATÁRSAIM!

Ti milyen kűrt adtatok elő 2017.02.11-ről 12-re virradó éjszaka?

A Nagy Budapesti Aszfalt Country lakói el se hiszik, hogy milyen zord arcát mutatja napjainkban a közkedvelt kirándulóparadicsom, a Budai-hegyek. Korcsolyapálya? Az smafu. De lejtős korcsolyapálya, na, az már igen mókás tud lenni, de menjünk csak sorjában.

A várbéli rajtba - ahogy szoktam - a Bécsi Kapun keresztül mentem fel. A kapu tetején levő mellvédről fiatalok ordítottak bele egy bömbibe. Különösen egy kislány vékony hangja volt igen seggbosszantó, aki azt skandálta a kapun át érkező túrázóknak, hogy: "Nácik haza!", "Náci bohócok." Első gondolatom az volt, hogy a bohócok szakszervezetének (ha létezik ilyen) kéne protestálni a felszólalás ellen, de aztán arra jutottam, hogy inkább az ordítozók történelemtanárának kellene bevésni egy nagy 1-est. Végül rájöttem, hogy erre nincs jó válasz, ez a "Maaargit! Nóóórmális?" kategóriájába tartozik. Szép dolog a szólásszabadság, de azért az arcpirító, hogy egyik oldalról büntetlenül lehet égbekiáltó faszságokat kiabálni, a másik oldalon egy nyelvbotlásért rásütik a megszólalóra, hogy nem polkorrekt.

Hagyjuk is ezeket a hülyeségeket, és menjünk fel a Budai-hegyekbe. Az első mozzanatként a várból lementünk a (csak azért is) Moszkva tér szélére, majd a Városmajoron- és a Diós-árokon keresztül feltolózkodtunk a Sváb-hegyre, onnan pedig a Széchenyi gloriett érintésével a Széchenyi-hegyre. Idáig tiszta sor; villanegyed utcáin haladtunk csontszáraz aszfalton. A Normafától a Csacsi-rétre még le lehetett menni a letaposott hó mellett haladva, irinyó-pirinyó megcsúszásokkal. Innen azonban már egyre gyakrabban ültek seggre előttem azok, akik nem vették észre az alattomos, sötét színű felfagyásokat. Na jó, hát nem fogom súlyban hozni a csúszásgátlóimat, félreállok, és cipőimre húzom őket. Az igazi buli ("ahogy az má szok lenni") a János-hegyről lefelé tört ki. Ahogy az elején említettem, lejtős tükörjég. Az előrelátók megadóan fenékre ereszkedtek, és gatyaféken csúsztak le a műút szerpentinjére. (Szerencsére nem volt forgalom.) Nagyképűségnek tűnhetett, amint biztos léptekkel csattogtam el mellettük. A Szépjuhásznétól a Nagy-Hárs-hegyre felmenet az hagyján. Megint csak a lejövetel szolgált hasonló (el)eseményekkel, mint az imént. Ilyen sok németet még nem láttam Kitörés túrán, pedig ez volt nekem a hatodik. Csoportosan haladtak, folyamatosan beszéltek, amikor elestek, ordítoztak. Mondjuk ez nem meglepő. Legtöbbjük nagyon szépen fel volt öltözve; egyenruha, rohambili, mindenféle katonai aszeszoár, egyvalami nem volt rajtuk: csúszásgátló. Sokuknak több Kitöréses felvarró, kitűző volt elhelyezve a felszerelésén, úgyhogy tudniuk kellett volna, hogy a Budai-hegyek ilyentájt nem viccel. A Virágos-nyeregben felállított fasírtos-teás etetőpont utáni, a Kötők padja felé tartó szakasz felülmúlt minden eddigit. Aki járt már arra, az tudja, hogy keskeny, egyemberes ösvényen kell haladni, ami oldalra lejtős. Nyáron ez kellemetlen, mert hosszan, nagyon hosszan kell egy irányba hajlított bokával menni rajta. Most azonban, letaposott havas, aláfagyásos állapotában, mit mondjak, több, mint kellemetlen. Az "pöti malőr"-nek számított, ha valaki leseggelt; sokszor csak a szegélyező fák, vagy a régi, rozsdás kerítés fogta meg a hegyoldalon lecsúszó embereket. Itt aztán csigalassúsággal lehetett haladni, csak akkor nyílt alkalom az előrejutásra, ha valaki kidőlt előled. (Kihalásos alapon.) Ekkor azt hittem, hogy ennél rosszabb már nem lehet. Pedig DE! Valahogy levergődtünk (vergődtek) az Alsó-Jegenye-völgyi ellenőrzőpontra, majd megindultunk a solymári benzinkút irányába, a kanyargós Paprikás-patak mentén. Ez egy párás, naptól takart terület, azaz tükörjég. A gátlótalan emberek fele egyből a patakmederbe csúszott, szerencsésebbek lábukkal, vagy kezükkel el tudtak kapni egy-egy fát. A fifikásabbak a hegyoldalban próbálták kikerülni a jegesebb részeket, ezek onnan csúsztak le, és a jégről képtelenek voltak két lábra kecmeregni segítség nélkül. ("Vergődünk, mint néger a jégen. Adj egy téglát! [Voga-Turnovszky]) Magam egy németet vonszoltam el egy fához, ahol éppen ideje volt, hogy a saját lábára álljon. A benzinkút előtti buszmegállóban szép számmal álltak azok a túrázók, akiknek tele lett az összes hócipője. Az előzőekhez képest tényleg nem volt nagy vasziszdasz felmászni a Zsíros-hegyi Muflon itatóhoz, onnan pedig a Nagyszénásra. A Fehér útig foltokban volt még hó, de azt csúszásgátló nélkül meg lehetett oldani. Hihetetlen, de a Malom-földeken már nyoma sem volt jégnek, hónak. A perbáli teázás után a Nyakas-tetőt kellett meghódítani, amit a kőkeményre fagyott, az út teljes szélességét elfoglaló, bokaficamító traktornyomok akadályoztak. A Kakukk-hegy felé már az egyre nagyobbra fúvódó Hold alatt, a felkelő Nap vörös sugaraival simogatott úton mentünk. Meglepetésemre a Kakukk-hegy sem rejtett csúszós ösvényeket, tehát szó szerint le lehetett sétálni Szomorra, a sportcsarnokba. A jutalomfalat elfogyasztása után irány a buszmegálló. Nem sejtettük, hogy itt következik a szívatások betetőzése. A túra itinerében feltüntetett kettő darab mentesítő járat légiesült. Több, mint két és fél órán át fagytunk megfele a megálló várójában, amit néhányan találóan szopóbódénak neveztek. Nem mertünk elmozdulni a megállóból, mert hátha éppen akkor jön egy busz. Végül megjött a menetrend szerinti járat, de a felgyülemlett tömeg nem fért föl rá. A sofőr telefonált egyet és tíz percen belül jött egy busz Zsámbékról. Sok dolog van nálunk, ami nem pénz kérdése, hanem a határtalan nemtörődömségé. Mindegy, nem hagytuk csorbítani afeletti örömünket, hogy sikeresen KITÖRTÜNK, ugyanakkor nem tört ki semmink. A buszon a Moszkva tér felé utazva a kimerült srácok jámboran bólingattak.

Ottorino