Túrabeszámolók


Tortúra 65 téli napforduló/Ómassa/Bükkszentkereszt

getheTúra éve: 20162016.12.19 14:36:31
Tortúra Maraton 2016




"Na szedem a sátorfámat és indulok

Eleget áztattam a lábam

A központba indulnak vissza az utolsó buszok

Megtalálsz majd lenn a Captain bárban

 

Nekem végtére igazán egyre megy

Hogy melyik pontján szippant fel a város

Ott hagytam azt az üzenet nélküli palackot

Ahol a part a tengerrel határos"

 

(Quimby - Nincs üzenet)

 

Épp hogy nem ropog a talpunk alatt a lefagyott köd, amikor Egerben, az egyik, buszpályaudvar melletti utcában hamar találunk parkolót szombat hajnali negyed hét körül. A lehelletünk majdnem a szánkba fagy, amikor kiszállunk, beindítom a mobilparkolást (felesleges szivatásnak tűnik decemberi szombatokon pénzt kérni a parkolásért, bár azért egyszerűbb a helyzetünk, mint ahogy fríjúzer valahány sporttárs járt múltkor Dömösön.) Keresünk a buszpályaudvaron melegedési lehetőséget, én a vécére szavazok, jó meleg is van benn, de hát azért mégiscsak. Mire kijövök, a többiek fentről, a váróteremből integetnek. 

 

Ott is meleg van, a társaság kétes, de legalább egy automatás kávéra jó vagyok, és látszik az egyes kocsiállás is, ahonnan a miskolci busz indul majd. Amikor megkezdődik a boarding, akkor kisuhanunk mi is, a Credo gyártmányú buszon a lábtér negatív méretű, az első ülés, ahol próbálkozom, a keréken van, a második támlája hátranyaklik, amint leülök, a harmadiknak a karfája használhatatlan, de innen már nem próbálkozom tovább. Nem mondom, hogy gyorsan elrepül a másfél óra Miskolcig, de lehet közben reggelizni meg beszélgetni, meg nézni a kifagyott ködöt a fákon. Menetrend szerint landolunk Miskolcon a Búza téren, innen már csak egy óra helyijáratozás vár ránk. Sikerül jegyet is szereznünk elvételben, majd a vásárcsarnok feketesugárzója alatt héderelünk pár percet, amíg megjön az egyes busz, amivel Felső-Majláthig suhanunk, itt a meglepően kulturált váróteremben melegszünk pár percet, mire indul a tizenötös Ómassa felé. Ahogy hagyjuk el a várost, nem sokkal Lillafüred után, már kisüt a nap - szép túrának ígérkezik.

 

Ómassán a kocsmában nagyon gyorsan megy az indítás, köszönhetően a kis létszámnak (három különböző helyen kértem a szervezőket, hogy ne csak a fészbukkon hirdessék a maraton távot, hanem küldjék be a TTT-be is, hiába, pedig meg is ígérték) és az előnevezésnek. Amíg a papírmunka elkészül, iszom két deci almás dinnyelét, majd indulás fel a vadonba, háromnegyed tízkor.

 

Tetszik ez a túra, civilizációt nem sokat látunk most már, a rajt után pár lépést kell csak megtenni, és az erdőben is vagyunk, Andrew-val és Kékessel - Dinnye már az elején előrerobogott. A sárga keresztekkel jól jelzett völgyben kényelmes tempóban indulunk felfelé. A kidőlt fák tengerét, amire két évvel ezelőttről emlékeztem, valahova eltűntek, gondolom az Északerdőnek köszönhetően. Így viszonylag eseménytelen a felvezető út, és könnyen félre tudunk állni a szembejövő harmincötös futók elől. Nemsokára felérünk Bánkútra, ahol ezúttal a barátságos, meleg síházban van az ellenőrzőpont. Pecsét után jól esik két pohár tea, meg két szelet hagymás-sós zsíros kenyér - hiába még csak öt kilométernél járunk, a rendezvény valószínűleg a reggeli utazásról kaphatta a nevét.

 

Itt az eddigi magányos séta hirtelen tömegtúra hangulatba csap át, mert rengeteg hosszútávos résztvevő érkezik és jön szembe Bánkút után, itt csatlakoztunk bele a 65-ös útvonalába. A Faktor-réti Madonnánál adventre tekintettel igazolunk magunknak a zsírkrétával, aztán szép lassan újra eloszlik a nép. A Keskeny-rét előtt kis dilemma, az itiner szerint a kéken kell menni, a track szerint a kék kereszt a.k.a régi kék a helyes út, plusz még egy szalag és egy szmerovnik is erre terel, úgyhogy a hagyományos utat választjuk. Nemsokára megindul az emelkedés a Tar-kőre, ahol felérve nem az eddigi legszebb, de azért elég látványos panoráma vár - új, szimpatikus fejlesztés legutóbbi ittjártamhoz képest a kihelyezett szúróbélyegző. Rövid nézelődés és gyors frissítés után elindulunk a Toldi-kapu felé, kivételesen egész kellemes a terep, egy picit se csúszik az ösvény. Lekanyargunk szép lassan a Transzbükki műútra, majd, szokatlan módon még világosban, megérkezünk a Tamás-kút melletti kunyhóhoz. Itt is kapunk teát, meg eszem egy szelet kenyeret, aztán, mivel szabadtéri a pont, hamar továbbállunk. A kút utáni emelkedőn Andrew előresiet, mert fázik, úgyhogy ketten maradunk Kékessel a Megyehatárhoz felérve.

 

Irány a Török-út. Az elején még viszonylag érdekes, szép, ahogy egyre sötétedő köd vesz körül minket, változatos árnyalatú szürkében játszik az erdő. Azért elég hosszú ez a tizenöt kilométeres etap, pont nélkül, azonosítási pont se sok van. Tempózunk rendesen, meg is lesz az eredménye, egyszer-kétszer megszédülök, úgyhogy kérek öt perc pihenőt az útba eső valamilyen forrás (majd Bubu biztos bekommenteli, hogy melyik) melletti rozoga padon. Szendvicsezés közben megnézzük a térképet, kábé a felét megtettük a Várkútig vezető szakasznak. Megyünk tovább, senkivel nem találkozunk órákon keresztül, jókat beszélgetünk meg vitatkozunk Kékessel, bár akkor megállok egy pillanatra és megkérdezem, hogy hallucinálok-e, amikor Kékes elkezdi hosszasan mesélni, hogy pontosan mi is a lényege a Bogyó és Babóca mesének. Nemsokára elővesszük a lámpákat, megemlékezünk a hosszú távos gyalogosokról, akiknek az egész Török-utat sötétben kell megtenniük, mormolunk értük egy rövid imát, és belevetjük magunkat a sötétbe. Az elkerülhetetlen monotónia-érzés kezd eluralkodni rajtam, és megfogalmazom, hogy lehet, hogy egyszerűbb lett volna egy fitnesszterem futópadján gyalogolni nyolc-tíz órát, az is van ilyen ingergazdag. Aztán a búsongásból a Kövesdi-kilátó emelkedője ráz fel, egészen furcsán néz ki a kilátó melletti síremléknél elhelyezett égő mécses a ködben, aztán legurulunk a furcsán sötét várkúti házhoz, majd az itiner segítségével az ellenőrzőpontnak helyet adó házikót is megleljük.

 

Itt megfogalmazom, hogy teljesen kandi-kamera érzésem van: két pont között órákon át nem látunk senkit, azután amikor megérkezünk a pontra, hirtelen megjelenik egy rakás ember a semmiből, mintha csak statiszták lennének és a bokorból ugrottak volna elő, hogy azt higgyük, egy valódi rendezvényen vagyunk - aztán megint senki órákon át. Másnak ilyenkor azt szokták mondani, hogy ne igyon annyit, nekem azt kéne, hogy ne túrázzak annyit sötétben, ködben. Teázás után belevetjük magunkat a sötétbe, majdnem rossz irányba indulunk, de időben észrevesszük a nyilas jelzést. Sose akar eljönni a Nagy-Eged nyerge, a köd meg egyre sűrűbb lesz, 4-5 méternél nem lehet több a látótávolság. Aztán csak odaérünk, megkezdjük az ereszkedést, ami jelentős változatosságot hoz az elmúlt pár órához képest. Szerencsére a szervezők itt már készültek szalagokkal, meg fényvisszaverős nyilakkal, úgyhogy nem lehetett eltévedni a kanyargós, bozótos szakaszon sem.

 

Nagyon jól esett, amikor elértük az édes anyabetont, és visszaértünk a civilizációba. A városi szakasz vidámparkhoz hasonló rövid sétának tűnt csupán, és már be is értünk pár kanyarral a célba. Gyorsan átvettük a díjazást, és egy pohár tea társaságában már indultunk is vissza az autóhoz, hogy Andrew nehogy lekésse a buszát. Dinnyével és Kékessel célba vettük Egerszalókot, ahol a Nosztalgia strandon fürödtünk a termálvízben egy jó órát, csak az öltözőig való eljutás volt borzongató élmény. A hazaút az M3-ason szerencsére eseménytelen volt, bár igyekeztem igen óvatosan vezetni - nem jártunk úgy pórul, mint időben és térben nem túl messze a felborult debreceni emeletes busz adventi vásárból hazatérő utasai.

 

A Hegy megint hazaengedett minket.