Régi templomok nyomában 27 – söprés
Bávatag macska ül a forgalmi iroda ablakpárkányán, mellette a T/26. számú térképtábla ajánl útvonalakat Aszófő és Tihany környékének jelzett turistaútjain, utóbbit különírva. A túra nagyobbik körének rajtja bezárt, én pedig visszalépek még rajtidőért és -bélyegzésért, hogy ezeket begyűjtve, egyik kezemben rongyosra hajtott itinerrel, másikban lila reklámszatyorral elinduljak szalagot összeszedni. Az idő borús, szeles, a hajnali esőnek azonban már nyoma sem sok maradt. Kisétálok a hetvenegyes útig, elbúcsúzom a tihanyi körre épp induló Pinkert Laciéktól. Emlékműnél hagyom el a főutat, odébb tábla tájékoztat, hogy a testvértelepülés Mörlenbach már csak 985 kilométerre található. Kisétálok a pincesorra, földdel takart pincékben folytatódó nádtetős épületek sorakoznak a földút mentén. Szőlők tihanyi panorámával, lehetne címkézni, a félszigeten az Apáti-hegy – Nyereg-hegy – Csúcs-hegy hármasa uralja a képet. A pincék után a kiserdőben ellenőrzőpontra vezet az ösvény, ez a Korpádi-kút, lassan szivárog a víz a csoffadt foglalatból. Távvezeték környékén bóklászok tovább, gyér bozótos, majd szántó széle következik, és hamarosan a következő ellenőrzőhelyre, az alaposan elrejtett, sitthalommal álcázott Szent László-forráshoz érkezem. Az a csoda, hogy nem dózerolták be. További, egyébként takaros pincék mellett (ha az autógumi a telken kívüli bozótban hever, akkor szinte nincs is ott) ballagok fel a Balatonfüred – Aszófő közötti hátsó útra, lassan elbúcsúzva a Balaton keleti medencéjére néző kilátástól.
A keskeny országutat követve horgásztóhoz érkezem, ez a Dobogó-tó. Látva, hogy megállok fényképezni egyet, a tóparti fabódéban ücsörgő ember kijön és lelkesen a kezembe nyom egy pofás szórólapot. A horgászat iránt az eredmény ehető formátumán kívül nincs sok érdeklődésem, de legalább tudom kinek ajánlani a helyet. Szőlősorok között térek aszfaltútról aszfaltútra, egy teleknél méretes kutyák ugatnak meg. Jólneveltek, nem jönnek ki, bár a kerítés helyén csak némi dudva maradt. Szalagok irányítanak egy erdészeti út felé, odébb sorompó nyománál tiltja tábla a fejjel lefelé autózást és lovaglást. A Szőlősi-séd erdős völgyében sétálok fel a Noszlopy-forrásig. Iszom egy pohárral a vízből, megpihenek egy percre, majd lebontom az ellenőrzőpontot. Nem hagyok nyomokat. Piros sávot követek kifelé a patak völgyéből, sűrű, zúgó erdőben kanyargok ki Balatonszőlős határába. Az utoljára Aszófőn látott zöld jelzés itt csatlakozik dél felől, az elágazásban viszketeg hernyókkal ijesztget egy tábla. Elengedem a jelzett utakat a Zádorvár és Nagyvázsony, valamint Balatonfüred felé, a túra szalagozása erdőszélen vezet tovább, dombra fel, dombról le. Állandó szembeszélben, de micsoda kilátással! A következő patak az Aszófői-séd, ezt nem kell követni, csak átkelni rajta, trükkösen két helyen is kiszalagozták a gázlót. Áttocsogok és bontom a jelölést. További dombokra sétálok fel, körülöttem hasonló, még magasabb dombok zárják a közeli láthatárt. Szőlők között sétálok tovább, sárga sávról ír az itiner, amelytől végül Pécsely szélén veszek búcsút. A falu előtt felsétálok egy homokdombra, nem mintha a kilátás önmagában nem lenne elég jó, hanem mert a kedvem tartja így. Előttem, mintegy öt percnyi járásra túrázónak tűnő alakok sétálnak be a faluba, lassan megyek utánuk. Főrendezőék a pécselyi játszóteret választották ki ellenőrzőpontnak, pontosan záráskor teszem el a tartozékait a szépen dagadó szatyorba.
Amikor elindulnék, az egyik háztól középkorú férfi jön ki: gondolta, mégis megkérdezi, mi ez a rengeteg sok ember itt. Sose jobbkor a kérdést, mert utánam vélhetően senki nem érkezik a túrán. A válaszommal elégedettnek tűnik, jó utat kíván. Ezen elmeditálva majdnem rosszfelől kerülöm meg a református templomot, mehetek vissza a gyalogútra. Nagypécselyről átérek Nemespécselyre, itt sincs nyitva tartó kocsma. Ennek részben örülök, mert nem kell benézni ottfelejtődő turistákért, részben szomorkodom, mert egy kávénak nagyon örülnék. Rét mellett, majd borókásban sétálok ki Pécselyről, jólesnek a szalaglekötözős alibi-megállók az emelkedőn. A Bagó-hegy lapos nyergére érek fel, oldalt fedett, napelemmel tuningolt (van itt pénz) pótkocsit használ valaki melegedőnek ezen a szeles őszi délutánon. Szép lassan elérem Vászoly szélét. Tóparton, a Szent Jakab-forrás közelében vár a következő ellenőrzőpont, a nagyobbik körön az egyetlen, ahol élő pontőrrel találkozik a túrázó. Leülök a ponton, néhány kockányi sajt és jelentős mennyiségű kiváló csipkebogyólekvár (bicske, hogy a készítőt idézzem) elfogyasztásával ütöm el az időt a papír szerinti zárásig. Egy óra előtt öt perccel indulok tovább, kényelmesen.
Vászolyt keletről súrolja az útvonal, a forrás után a szélső utcákon sétálok tovább, a helyi régi templomot csak távolról tekintem meg. A temetőnél érem el a Pécsely felé vezető országutat, a hátam mögül autó közelít, egészen pontosan kettő, az egyik pont mellettem előzi a másikat. Sürgős dolga adódhatott. Nincs időm sokáig töprengeni az eseten, elkanyarodok a vászolyi templomrom helyén emelt emlékkereszt felé. Fent tábla, emlékkereszt és ellenőrzőpont fogad, utóbbit a szatyorba helyezem és elsétálok a helyszínről. Országút és erdő következik, szépen rendben tartott ház sarkánál térek lejtőre és enyhe bozótosba. A lejtő alján alaposan elkerített szálláshelyet, majd a fémbögrével ellátott Vászolyi-forrást találom. Arrébb újra jelzett turistaútra érkezem és újra emelkedőn kell túrázni a tengerszint feletti háromszázötven méteres magasságot ostromló napi lokális maximum, a Keresztfa-tető felé. Felbotorkálok a domb hátára, itt néhol újra kilátok a Balaton felé. Szép. Újabb ellenőrzőpont következik, újra megtorpanok leszedni. A felhők aktuális adagja lassan elvonul, kapok fél óra őszi, délutáni napsütést.
Félig-meddig elhagyottnak látszó telkek közé érkezem a dombról, követem a jelzést és a szalagokat és néha beleolvasok a leírásba, hogy ellenőrizzem magam. Nagy nyüzsgés nincs, az előttem látótávolságra haladó két túrázócsoporton kívül csak egy-két autót látok eldöcögni a hegyen. Néhány kanyarral odébb keskeny országútra érkezem, Balatonudvari felé fordulok rajta. Lesétálok, elöl egyenfehér, katolikus és református templomok állnak egymás közelében, háttérben a tóval. Később elsétálok mellettük, majd focipályát követ temető. Egy kevésbé szerencsés kapuralövés jó eséllyel valamelyik sírkőről pattan le (feltéve, hogy meccs idejére hoznak hálót). Az ellenőrzőhelyet a temető szélén álló információs tábláról távolítom el. Kerékpárút vezet tovább, elhagyom Balatonudvarit a nyári nyüzsgéshez képest szinte néptelen 71-es főút mellett. A közelben a hazai vasúti személyszállítás legperspektivikusabb járműve ((C) index fórumok), egy motor+mellék+mellék összeállítású Bz-motorvonat zakatol el Székesfehérvár felé.
Örvényesre érkezem, a szalagok bevisznek a főút felől a vízimalom felé és megismétlődik a pécselyi eset, vagyis megint a túra, pontosabban az áthaladó párszáz túrázó felől érdeklődnek. Remélem, megnyugtató választ adok. A vízimalom után – ahol is a vízfejhez felmenni tilos – találom az örvényesi templomromot, amely a temető kápolnájaként működik, egyáltalán nem romos állapotban. Átkelek a főúton, tovább koptatom a kerékpárutat, de szinte csak az első, dél felé kanyarodó földútig. Itt az itiner olyanokat csábít letérésre, akik nem félnek egy kis bújócskától az ártéri erdőben. Én bevallom, hogy a hátam közepére kívánok mindenféle bújócskát, de muszáj erre mennem, mert ugye söprés, meg túraszakmai kihívás. Az út szerencsére kényelmesebbnek bizonyul a vártnál, a szalagok mennyiségét azonban talán jól érzékelteti, hogy a vasúti átjárótól kétszáz méterre – a susnyásban kanyarogva sem több, mint kétszázötven – lévő jelző közelébe tizenöt perc alatt jutok el. A bozótból kiszabadulva kényelmes földúton, kiváló délutáni fényeknél sétálok fel a Kövesdi-templomromhoz. A forrásnál iszom egy korty vizet, ezzel a hellyel befejezem a szalagszedő tevékenységet és a sorompó felé kerülve visszasétálok a célba. Ezúton is köszönöm a részvételt mindenkinek és persze a lehetőséget a rendezőségnek. Némi célbeli sertepertélés és beszélgetés után hazautazom.
-Kékdroid-
Képek |
