A TAVALYI ISZINIK ÓTA KÉSZÜLTEM ARRA, HOGY A 2016. NOVEMBER 12-ei SZOMBATON AZ ÖTÖDIK TELJESÍTÉS UTÁN JÁRÓ ÉREMÉRT RAGADJAK VÁNDORBOTOT
Már hajnalok hajnalán fenn voltam, hogy időben kimehessek a Délibe, a 06:20-as vonathoz. A párkányon eső dobolt. A négy órai hírek országos esőt, magasabb helyekre havas esőt, havazást, erős szelet, széllökéseket mondott. Az egész ország területére figyelmeztetést adtak ki a várható nagy mennyiségű, különböző halmazállapotú csapadékot hozó mediterrán front érkezése miatt. Szomorúan dőltem vissza a vackomra. Mondják inkább azt, hogy papírkutya vagyok, de nem fogom szarrá ázatni magam, és nem fogom hagyni, hogy keresztülfújjon rajtam a szél, miközben a sarat dagasztom!
Egész álló nap szakadt az eső. Már-már a NIK 40 éjszakairól is lemondtam, ám este 8 felé, Pest fölött hirtelen elzárták az égi csapokat. Nyomban felhívtam Asciimo-t, hogy elfogadják-e a nevezésem, ha 22 óra után pár perccel érkezek meg Dorogra. Igenlő válaszára menten beleugrottam a cipőmbe, és az Árpád-hídi parasztelosztóhoz siettem, ahonnan 21:00-kor indult a non túrázókkal és személyemmel zsúfolásig megtelt busz. (Nem hittem volna, hogy szombaton késő este ilyen sokan közlekednek távolsági buszilag.) Annyian szálltak le, s fel az egyes megállókban, hogy több, mint 10 perc késéssel és tövig rágott körmökkel érkeztem Dorogra. A tranzit- és rajtoltató kocsmában minden túrázó, aki ismert, azzal cikizett, hogy csak a 40-et csinálom, ugyanakkor elárulták, hogy Mogyorósbányán söpörni lehetett a buliból kiszálló agyagkatonákat.
Az esővel szerencsém volt, mert már mind lent volt a földön, az esőkabátom a túra közben végig benn lapulhatott a hátizsákomban.
Kesztölcön csupán kétszer tévedtem el az ugatástól hangos házak között. A Kétágú-hegyre való felmászás közben találtam egy hátizsákvédőt. Felkiabáltam az előttem járónak, hogy leesett az óvszere, de ő visszakiabált, hogy nem az övé, ezért összetekertem, és elraktam. (Célban leadva.) Utána, a fennsíkon, amikor végre lélegzethez jutottam, mobilom SMS érkezését jelezte. Egy szolgáltató cég üdvözölt a hálózatán. Miközben néztem, hogy ki az, és mit akar, belegangoltam egy bokáig érő sármedencébe, ami azon a tájon nem volt ritkaság. Erre heves anyázással reagáltam, elátkoztam a Teleicuka cég összes munkatársát, valamint a le- és felmenőiket hetedíziglen. Ettől azonban a diszkomfort érzésem nem szűnt meg. Hihetetlen, de a Pilis-nyereg felé tartva azt tapasztaltam, hogy a tavasszal még gondot okozó öklömnyi kövekből álló szórat már besüppedt a sárba. Félő, hogy jövő tavasszal ismét szórni fognak. A nyeregből való kikászálódás után is, több helyen, alig kikerülhető, traktor által felgyúrt híg sarak lassították a haladást. A Pilis oldalában hullámzó, hosszadalmas úton már apró pelyhekben szállingózott a hó. Kidőlt fatörzseken, ágakon szépen meg is maradt. A sűrű ködfelhőben nehéz volt kicselezni a több, mint gyakran elém kerülő dágványokat. A szerpentinen ködnek már nyoma sem volt, a metsző, hideg szél mindet elfújta, és ha nem kapaszkodok erősen a botjaimba, akkor vitt volna engem is. A Szántói nyereg etetőpontján nem volt emelkedett a hangulat; a pontőrök tűz mellett, csendben fagytak megfele a pavilonjukban. Egy körözöttes kenyér és egy pohár tea után dideregve indultam neki a maradék távnak, amire a ponton időző Nagy Jani azt mondta, hogy 18 km, pedig ezt igazán nem kellett volna számszerűsítenie. A Hosszú-hegy lankáját hamar kipipáltam, különösebb történés nem volt a Kevély-nyeregbe vezető agyagos emelkedőig, ott is csak annyi, hogy felfújtam a pofazacskómat, és a lehető legkevesebb csúszkálással próbáltam feltolni magam a pontra. A Nagy-Kevélyre fölfelé menet a sziklalépcsők jól jöttek, lefelé viszont óvatoskodtam a csúszós köveken. Lassan kivilágosodott. A békási flaszterlejtő után szégyenletesen frissen, fiatalosan, nulla zombizással értem be a célba. Az ott pihenő tagokhoz képest úgy éreztem magam, mintha öltöny, fehér ing, nyakkendő lenne az öltözékem, pedig én is ott voltam a szeren, még ha 60 kilométerrel rövidebben is. A zsűri asztalán ki volt terítve az ötödik ISZINIK 100-ért járó érmek sorozata, de természetesen én "csak" a NIK 40 első teljesítéséért kapott kitűzőt és oklevelet tehettem el. A sok feladó miatt megmaradt több kilométernyi virsli rövidítése után még elidőztem kicsit az iskolában, hogy gratulálhassak az érkező nap- és tegnap hőseinek, akik a barátságtalan körülmények ellenére is könyörtelenül végignyomatták az ISZINIKET. Megköszönve a rendezést, a HÉV-pótló buszhoz már ragyogó napsütésben mentünk ki.
Ottorino
|
