Túrabeszámolók


Pálos 70 túra és zarándoklat

stabatTúra éve: 20162016.10.15 16:39:40

Pálos 70


Nem először kelek 4-kor szombaton, hogy túrázni induljak, de ezzel biztos nem vagyok egyedül. Viszont először indulok a Pálos túrára, talán ezzel sem vagyok egyedül. Ez minimum adósságtörlesztés, a számtalan szentléleki és egyéb pálos vonatkozású kirándulás után. Meg összefoglalás. Már előre hangsúlyozom, ha ez a túra nem lenne, ki kellene találni.


Szóval 4 óra. Akármennyire erőlködöm, a bögrém csak otthon felejtem. Amit hozok, az majdnem mind kacat, abból kiindulva, hogy mi lesz, ha. Ráadásul utaztatom. Mi lesz, ha nem bírom, ha csak későn érek célba, ha nem érem el a buszt…


A Kálvinról gyalog érkezem a rajtba, a hídon északi szél lengeti a zászlókat és libabőröz. Aztán egy villamos dönög el mellettem. A Duna baljóslatúan hömpölyög, most nem szívesen ugranék fejest (igazából máskor sem). Átöltözöm, de jöhettem volna eleve a túrázó ruhámban. Esetleg fázom egy kicsit. Túlbiztosítva: egy lámpával, egy telefonnal és két ezressel, meg némi papírral indulok útnak (ja, és a vezetőfüzettel). A lámpát feltekerem a kezemre, a telefont, 30 km zsebben himbálás után, amikor már kezdett idegesíteni, rakom be a kezemre kötözött fejlámpa alá, mintha öröktől rendelt helye lenne. Az ezresek mellé útközben gyűjtök némi szemetet, amit aztán a pontokon rendszeresen elfelejtek kidobni. Harmadikra sikerül. Sem a pénzt, sem a lámpát nem kellett használnom, illetve a lámpát használtam a telefonom szállítására. A telefon egyszer csipogott, az út vége felé, azt hittem lemerült, na, érdemes volt hozni. De a célban meglepetésemre csörgött.


A budai szakasztól egy kicsit tartottam, de Tomi megnyugtat a rajtban, minden ki van szalagozva, nem lehet eltévedni. Így is van, amúgy a zöld szinte szalag nélkül is követhető lenne, de így biztosabb. A Víztoronynál már kel a Nap. Mit viszek a hátizsákban? Nincs is zsákom, csak zsebem. Végigböngészem a kínálatot és csak egyet választok. A szomorúság azonban nem fér el a zsebemben. A választás után aztán nagyon szomorú is leszek. Egészen a parkig, ahol szomorún bólogat az eperfa lombja.


A Városmajori templom mellett elmegyek. Látok valakit rendezői pólóban, ő is engem, egyedül van, nem hív, nem megyek oda hozzá, utólag jövök rá, hogy innen kellett volna terhet szerezni, most mondhatnám, hogy képletesen volt elég, amúgy meg én indultam neki vélhetőleg a legkisebb csomaggal az útnak. Lassan kinyitom a vezetőfüzetet: anyám méhében szőttél engem; mit keresek én itt; Abba, mit tegyek, hogy üdvözüljek? Ezekkel el is leszek egy darabig. Aztán a Kútvölgyi kápolna, Regőczi, Mindszenty, a rózsafüzér kizökkentenek, de nem bánom, úgyis átmentem már önemésztésbe. Aztán megszólít egy apuka, 70 km-en megy 10 éves forma Marci fiával, hajrá. Egyre fokozódó feszültségben haladok (most testi okokból ki nem folyólag), választhatok: kutyákkal, rendőrökkel szigorúan őrzött terület vs. magánterület, mivel utóbbit nem három méter magas kőfal, csak egy sorompó zárja, emellett döntök (erdő és komposzt vár, nem a lépcsőt és a bejárati ajtót öntözöm meg). A Szent Anna kápolnánál aztán begyűjtöm az utánpótlást teából, pogácsából. Terhet lerakni, megbocsátani kellene, olvasom a hosszú listát, feleség vezet, vagy inkább fej-fej mellett a szülőkkel. Valaki beírta, hogy mindenki. Igen, átvillannak életem súlyos csalódásai és (itt megnevezett) szereplői. Szüleim 32 évvel ezelőtti válása, amit azóta is próbálok feldolgozni, kevés sikerrel, hogy a többit ne is emlegessem. Továbbállok anélkül, hogy felírnám önmagamat. Önmagamnak megbocsátani lenne igazán szükséges, de ez a legnehezebb. Mondjuk a hiúságot, hogy sokkal többre vagyok hivatott. És mi van, ha mégis? És azt, amikor szóltam, pedig nem kellett volna, no meg azt, amikor nem szóltam és kellett volna. Szerencsére nemsokára összefutok Lajosékkal, és más témák kerülnek elő, pl. ki hánykor kel és mikor megy wc-re (utóbbit persze én hoztam szóba, Szépjuhásznénál le is csatlakozom, a magammal hozott papírt spórolandó). Futok utánuk, újra elenged egy pár. Budaszentlőrincen a csend mellé kapunk egy almát. Szokás szerint a héja beragad a fogam közé, hogy legyen mivel kínlódnom egy darabig. Lajoséktól elköszönök, Remetén motorosok, keresztelő, az almából nem tanulván egy újabbat fogyasztok, újabb kínlódás (mit ízlelek), és megyek tovább a lila M-en a kék helyett. A Jegenye-völgyben végig kocogok. Kiérve a harmatos fűben még kikericsek hajladoznak. A Solymári várban egy víz, egy csoki, egy kérdés: melyik kompot tervezed? Eddig nem terveztem. Ezután folyton átlagokat számolok. Már a vár alatt a wc-ben is a hasmenéssel küszködve. Hogy 6-os átlaggal a 17:50-kor, 7-es átlaggal a 16:50-kor induló kompot érem el. A vasútállomáson az ellenőrzőpont felől érdeklődőket felirányítom a várba. Magam meg csak megyek tovább a már egyszer bejárt útvonalon (Pilis barlangjai). Poimént oktatni kellene politikusoknak, de nem abban a korban élünk, ahol a szélnek ellen lehetne állni. A Solymári völgyben kimegy a bokám, nem rémlik, hogy csúnyát mondtam volna, annyira fájt. Az előzés miatti elégedettség miatt lehetett, meg hogy nem figyeltem eléggé. A futás enyhíti a fájdalmat, de érzem, hogy beszűkült a bokám mozgástere. Jön az útelágasodás és a dél. Szentkútnál aztán minden földi jóval várnak. Ez sajnos arra ösztönöz, hogy magát a forrást fel se keressem. Csak akarni kellett volna. Eszem Ani kencéjéből (a 7 összetevőt nem jegyeztem meg), ami kicsit csípős, éppen ezért nagyon finom, ám mivel még van 40 km, csak keveset, mert nem akarom, hogy állandóan ez köszönjön vissza (aztán mégis így lett, de nem volt vészes). Pusztítom a teát, a kenyeret, a csokit. Látom Marika nénit, hideg teát kér, nekem jó lesz a meleg is. Félúton – a bajaimat leszámítva – jól vagyok. Egy fiú vízhólyaggal küzd, de megy tovább, nekem nincs, és ennek nagyon örülök (csak dupla bokám, ez persze túlzás, már nem is emlékszem rá). A Hosszú(kás)-hegyen a vezetőfüzetnek engedve rászánok a kilátásra fél percet. A Szántói-nyeregben újra almával kínálnak, most erős leszek, a fogközeimre és az előző két adagra hivatkozva nem kérek. Akkor jön az indoklás, kihagynád a helyi, pilisi termést, amire meg kellett volna lágyulnom, de érthetetlenül kemény maradtam és rendületlenül futottam tovább (lőttek a 26. helyemnek, kiált utánam egy túratárs). Klastrompusztán méltatlanul keveset időzöm, egy pezsgőtablettával állok odébb. Jön egy kis felfelé, itt érem utol a zarándokokat, nem nagyon köszöngetek, de ők figyelmeztetik egymást, és elengednek. Örvendve látom a fehér barátokat a csapat elején és végén. Tartom a 7,5-es átlagot. A füzetet már nem nagyon olvasom, így meglepve látom a szentléleki templomnál a vendégvárást. Nem túl forró a leves, eszem egy tányérral, találkozom egy diákunkkal is, már ezért megérte megállni egy kicsit. Közben elmúlik három óra, amikor a romoknál kellett volna lennem. Negyed négy felé érek oda, pecsételés közben veszek a sütiből, van bő másfél órám a 13,6 km-re, ami majdnem 9-es átlagot igényel. Futok, de közben lemondok a 16:50-es kompról. Futnék, ha nem emelkedne. Szidom magam. Hol ezért, hol azért. Újraszámolnám az átlagot, ha lenne valami támpontom, de hosszú ideig semmi. Valakit megijesztek. Én már hozzászoktam. Futok, de minek. Enyedi halála. Már jártam itt. Őrlődés. Hány km lehet még, hátha más jobban tudja. Sok. Tíz vagy inkább nyolc. Egyik se bíztató. Aztán egy tábla: 2 óra 50 perc. Ettől sem lettem okosabb. Majd jönnek a papírok, Istentelenül nehéz az út. Ez jó, bár nem nehéz, csak ha nehézzé teszem. Istentelenül persze az lenne. Aztán inkább nem olvasgatok futás közben. A tisztáson Jakab zarándokok várnak. Megállsz egy kicsit? A komp 4,8 km-re van. És 33 percre. Inkább megyek tovább. Miért nem mondták, hogy már úgysem fogom elérni a kompot, maradjak nyugodtan. Vagy: hova rohansz? (Bár ezt valahol olvastam.) Tényleg: hova rohanok? Befogok pár kocogót, regulat az egyik, akivel együtt regisztráltunk. Tegnap még készülés gyanánt elolvastam a beszámolóját a tavalyi túráról. Ő egyenletesebben haladt. Mondom, bár nem hiszem, hogy még elérhető a komp. Nem is gondolkodott rajta. Hajrá. Mikor az utat látom, elhiszem. Találok egy nagyítót, felkínálom a kompra várakozó közönségnek, de nem jelentkezik senki. Aztán a kompon mégis meglesz a gazdája. Pár pohár teát legurítok. És az egyik legnagyobb élmény: vegyítik a teát (gondolom a forrót, a kevésbé forróval, hogy ne égessük meg a nyelvünket). Köszönjük! A maradék kilométereken már nem szakadunk meg. A Sukola-keresztnél két öregdiák is fogad, nagyon örvendek. A lejtőn még van egy kis kocogás. Jó a levezetés. A templomban éppen mise van, oldalkápolnában kapjuk meg az oklevelet, kitűzőt. Teára még jut idő. Szürkül, mikor felszállunk a buszra.


Kellemesen elfáradtam, jólesett az út, főleg az, hogy jól bírtam és 12 órán belül beértem. Bár elbizakodni nem szabad, mert a hosszához képest nem sok szint volt az útban.


Nem lehet szó nélkül hagyni a vezetőfüzetet. A negatívumokkal kezdem, de nem ezeket tartom fontosabbaknak: vannak benne bosszantó vesszőhibák, egy-két elgépelés, de a legjobbak is tévedhetnek, az elválasztójelek is zavaróak, amelyek talán a sor végéről csúsztak be. A túrák táblázatba szedve jól mutatják a különböző távok km-eit, bár a túra nevét és a km-t megfordítva még jobb lehetne. Az irgalmassággal már meghirdetése óta voltak gondjaim (nyilván, velem is baj van), kissé féloldalasnak találom. Persze, ki lehet belőle bontani az igazságot is, de azt nem tartom valószínűnek, hogy a közeljövőben meghirdetné az Egyház az igazság évét. Legfeljebb a Mi az igazság? évét. Aztán mindenki azt válaszol, amit akar. Ennek ellenére az út egészen jól reflektált az irgalomra a megbocsátáson keresztül, enélkül tényleg nem lehet élni. (Bár az, hogy az idegenekkel szemben kell-e irgalmasnak lennem, vagy inkább azokkal, akikkel nap mint nap találkozom, számomra nem kérdés.) Egészében is látható a szerkesztettség, az egymásra épülés és ez nagyon jó. Adja magát pár téma: az indulás (az út előttem) és a megérkezés (visszatekintés), az élet (születés) és a halál, a város és a városból való kivonulás (remeték), a kereszt, a Magyarok Nagyasszonya. Az egyes állomások hármas tagolása is értékes. (Az útvonal vastaggal szedett első sora is segítség, bár nem mindenhol vastag.) A térkép ugyan nem túl nagy, de bőven elég. A régi pálos imádság a nosztrai oltárképpel a füzet hátoldalán többet mond, mint a keresztény hit alapjai, persze, ez olvasófüggő.


Többet adott ez az út az átlagos teljesítménytúrákhoz képest, de ez a többlet továbbvihető pár egyszerű kérdésben, amiről úgy néz ki, hajlamos vagyok olykor megfeledkezni. Vagy azt hittem, hogy tudom a válaszokat. És részben így is van. Tudom, hogy jó a természetet járni, a friss levegőn lenni, mozogni, új helyeken, régieken egyaránt. Már úgyis sokat írtam, most az illatokról és a hangokról nem elmélkedem. De az utóbbi időben egyre inkább számít a gyorsaság, ami nem biztos, hogy mindenestül jó. Viszont ez lehetővé teszi, egy ilyen túra egynapos, sima teljesítését. A sima teljesítés ugyan kevésbé katartikus, de attól még lehetek nagyon is hálás, ahogy vagyok is.