Mátrabérc akkor és most.
Az idén hivatalosan 6. alkalommal vágtam neki ennek a túrának. Ha a nem hivatalos tényeket is nézzük akkor hetedszer. Viszont ha még azt is belevesszük, hogy baráti társaságban egyszer lejátszottuk a Crébartám verziót (ehhez Szurdokpüspökibõl kell indulni) akkor bizony nyolcadszor, de hiába is körítem a témát, ezzel még nem döntök csúcsokat. De ha már megadatik az élmények felidézésének a lehetõsége, elõször hadd meséljem el röviden milyen is volt az elsõ Mátrai túrám.
Akkor
A történet 1992-ben játszódott nem éppen történelmi távlat habár… Én már bõven hegyikerékpáros korszakomat éltem és több versennyel a hátam mögött már viszonylag rutinos sportembernek képzelhettem magam. Akkoriban tombolt a montis szenvedély. Újabb és újabb srácok kerítettek maguk alá hegyi-drótszamarat, hogy élvezhessék az általa nyújtott kellemetességeket. Ezek közé tartozott Józsi barátunk is, kiváló fizikumú atom-sportember aki miután beújított egy gyönyörûséges Heavy Tools-t javasolta, hogy egy jó kis túrán avassuk fel a gépet. Úgyis lesz egy itt a közelben úgy hívják, hogy Mátrabérc, Õ korábban teljesítette is. Jómagam ezelõtt nem hallottam a rendezvényrõl, nem is voltam egy túrázós alkat, de majd csak elmojókázunk valahogy, és hogy legyen valami kis mozgás is a laza 56 km után, majd hazapörgetünk a célból Egerbe. Megkérdeztem akkor 19 éves Bugi öcsémet van-e kedve velünk tartani és nem kellett sokáig unszolni hajlott a jóra. Igaz ebben az is benne volt, hogy az elõzetes saccolásaink szerint, kb. délután 4 körül már haza is érkeztünk volna. „Alaposan” felkészültünk a túrára 1-1 kulacs vizet vittünk magunkkal meg néhány csokit és egy szép szombat reggel ½7-kor neki is vágtunk a napnak. Mármint Egerbõl, a Sirokig tartó szakaszt bemelegítésnek szántuk, ami azon a 20 km-en sikerült is. Igaz a dombtetõkön néha kicsit várnunk kellett Bugicsekre, de vigasztaltuk magunkat majd megtáltosodik a srác, ha megcsapja az erdõ illata. A kései indulásnak az a haszna mindenképpen meglett, hogy a nevezésnél nem kellett sorba állnunk, mert aki akart az már régen nekivághatott a távnak. A szedelõdzködõ rendezõk meghallva, hogy mire készülünk le akartak minket beszélni az indulásról, de mi nem értettük, hogy miért is ne érhetnénk be szintidõn belül. Végül utunkra bocsátottak minket mi pedig felpörgettük e tempót. Talán kicsit túlságosan is, mert odább néhány kilcsivel aztán rájöttünk, hogy nem lett volna rossz az itinerre is odakukkantani. Akkor talán tudtuk volna, hogy a kék jelzést is illik keresnünk. Jobb késõn, mint soha, amikor viszont tényleg rábukkantunk az öcskös tényleg megtáltosodott. Leküzdve a szinteket, minden lehetséges terepakadályon áttriálozta magát, Józsi amatõrként csak bámult mire képes ma már a technika. Egészen jó tempót mehettünk, szépen értük is utol a gyalogosokat. Legalábbis azokon a helyeken, ahol az ösvények nem voltak túl meredekek, túl szûkek, túl sziklásak, túl bozótosak és ilyen bizony akad egy-kettõ. Arra is rájöttünk, hogy nem csak mi vágtunk neki nyeregben a távnak. Az Oroszlánvár környékén pesti bringásokkal találkoztunk. Õk akkor már eléggé készen voltak, kaját kunyeráltak az arra járóktól, tõlünk is lenyúltak egy kockasajtot. Korábban még sosem láttam, hogy három ember megosztozik egy ekkora falaton, de hát a szükség olyan, mint Darth Vader, vagy a szomszédom (Nagy úr). Róttuk a kilométereket egyre bizonyosabbak lettünk abban, hogy a bringa jó dolog a lejtõkön, de az emelkedõkön bizony sokszor csak tizenegynehány kiló vas az ember hátán. Lankásabb részeken óriási segítség, de az ilyesmi a Kékes tetejéig nem tipikus a Mátrában. No de majd utána – vigasztaltuk magunkat. Utána viszont arra kellett rájönnünk, hogy a lejtõk nem mindig gyorsítják meg a tempót, még ha egyébként növelik is a sebességet. Kalandjain persze bõven akadtak. Józsi defektet kapott, de a nálunk lévõ pumpa beadta a kulcsot, az úton stoppoltunk le egy kocsit és kértük kölcsön az õ szerszámát. Késõbb Bugi úgy gondolta, hogy neki ez már sok volt és Galyatetõrõl visszafordul, de némi ráhatással és egy hamburgerrel sikerült maradásra bírni. Napokkal késõbb Józsi bevallotta, hogy Õ már jóval korábban visszafordult volna, de, mint értelmi szerzõ ezt mégsem tehette. Gyûrtünk tovább, eltévedtünk Mátraszentlászlón, felhágtunk az Ágasvár csúcsára, ahol éppen egy lányosztály kirándult, amitõl persze nagyon lazákká váltunk (persze nyuszi, hogyne tekertünk volna fel azokon a sziklákon…). Hogy onnan lefelé miként sikerült lejutnunk a mai napig rejtély számomra, de szinte végig pedálban maradtunk, kivéve Józsit, aki féltette az új gépet. Mátrakeresztestõl a Nyikom-nyeregig aztán lohadt a lelkesedés. Az útradõlt fákon hosszú percekig üldögéltünk átkelés címszóval, minden mozdulatunk a gépiesen energiatakarékosra váltott. A Múzslától lefelé viszont miénk volt a világ. Szlalomoztunk a tekervényes ösvényen, kiélveztük a gravitáció minden áldását, olyannyira, hogy mire beértünk a célba már egészen embernek éreztük magunkat. Itt kb. 10 órával az indulásunk után, evés-ivás következett, dõlt belénk a beérkezõket váró gyümölcslé. Viszont mivel hosszú sorban álltak a bélyegzésre várók nem álltunk be a tömegbe. Ezt a mai napig bánom, de akkor elég volt a tudat, hogy teljesítettük a távot és egyébként is még hátra volt az út haza, Egerbe. Kb. fél hétkor „lõttük ki magunkat”, igyekeznünk kellett, hiszen ekkor már biztosak lehettünk abban, hogy több órát fogunk még tekerni a sötétben. Világításunk persze nem volt, hiszen számításaink szerint már régen otthon kellett volna lennünk. Utunk dióhéjban: Gyöngyösrõl telefon haza (igen, persze jól vagyunk, hogy is ne volna lámpánk, minden OK). Abasáron Józsi kijelenti, hogy már biztos, hogy nem megy bulizni. Kisnánán öt percre leülünk, de csak én maradtam ébren a többiek a hideg dacára elaludtak a fûben. Verpeléten Bugi stabilan teker a baloldali sávban, amikor megkérdezem, miért teszi, zavartan felriad. Onnan próbálok vele folyamatosan beszélgetni, mert egyébként tekerés közben elalszik. Végül ½ 12-re megérkezünk Egerbe, az elõzõekbõl ki lehet találni milyen állapotban.
Szép volt, jó volt (így utólag), örök emlék, de sajnos olyan egyben, amit megismételni nem tudunk, mert Józsi barátunk azóta más dimenziókban rója a kilométereket. Bugival azonban a mai napig felemlegetjük életünk elsõ teljesítménytúráját.
Most
Végre elõször sikerült kiérnem elég korán ahhoz, hogy a reggel 6-kor elhangzó „Jó túrázást” vezényszó elhangzása után a tömeggel nekivághassak a 2007-es Mátrabércnek. A kezdõ boly elég gyorsan szétvált és ki-ki felvehette a magának megfelelõ tempót. A reggel hûvösben jól esett kilépni és kisvártatva már csak Mécs Laci kocogott elõttem, a sarkamban pedig két miskolci fenegyerek Németh Csaba és Atosz, akik nem sokkal késõbb megunták a szélárnyékomat és beálltak Mécs Laci nyomába. Ebben a sorban haladtunk egészen a Szederjes-tetõ oldaláig. Itt úgy tûnt õk antigravitációs cipõt hordhatnak, mert valami módon az emelkedéssel arányosan sikerült növelniük a tempót. Utoljára az Oroszlánvárra kocogva láttam õket. A szemben lévõ domboldalról figyeltem, ahogy összeállnak, mint a tejbegríz, jó lett volna csatlakozni, de tudtam, hogy az nem az én tempóm. Az Oroszlánvár elõtti Domoszlói-kapunál gyorsan átvedlettem. A felsõ pólóm a kukába került, a fejkendõm pedig a karomra törölközõnek, így az 1. Ponthoz már nyári viseletben érkeztem meg a rajt után 1 óra 12 perccel. Itt egy srác utolért, Tóth János. Úgy gondoltam, hogy együtt nyomulhatunk tovább, de egy idõ után már nem láttam magam mögött A túra viszont fantasztikus volt, a hõmérséklet nyárias, a kilátás a gerincrõl pedig szavakkal leírhatatlan, még a Tátrát is lehetett látni, nem beszélve a hegység két oldalában lévõ helységekrõl. De azért haladni sem árt, beálltam a 40 percenként frissítésre és a Sas-kõ oldalában elfogyasztottam az elsõ sonkás szendvicsemet. Kívülrõl nézve talán kicsit korán, de jó lesz még a kalória 1-2 óra múlva is. A Kékesen lévõ ponthoz 2 óra 13 percnél sikerült beérnem. Itt éppen fõtt a leves, amibõl nem kértem, vizet viszont igen. Érdekes, hogy ezen a második szakaszon növelni tudtam a tempót, de a körülmények ideálisak is voltak ehhez. A Kékes után azonban jöttek az emlegetõs részek, a Somhegy környékén könnyen rájön az ember, hogy nemcsak a szintkülönbség gyorsítja-lassítja az embert, hanem az út minõsége is. Feltéve, hogy azon a környéken ilyesmirõl egyáltalán beszélhetünk. Kicsit sajnálom, hogy azokon a jó kis sziklás lejtõkön nem feszítenek ki kapaszkodókat, mert így mindenki megy, ahogy tud (fától fáig) és az egyre szélesebb talajpusztuláshoz így éppen a természetkedvelõk járulnak hozzá. A Kékestõl a Csór-hegyig 27 perc alatt kocorásztam, ezen a részen már elég sok Hanák Kolos-os túrázott, legalább nem éreztem egyedül magam, mint addig. Legkiemelkedõbb két démon volt, akikkel éppen a görgeteges részen akadtam össze. Hatalmas szõke fürtök + fekete sztreccs, nekem meg reccs. Illetve majdnem dobtam egy hátast, ahogy az attraktivitás lesújtott rám. A Csór-hegytõl Galyatetõig kellemes futható volt az út, és a Rudolf-tanyai elágazónál szokás szerint ott volt a rendezõk jótéteménye a szörpös sátor. Galyatetõn a Téli-Mátráról már ismert Gertrúd presszóban kaptuk meg a pecsétet, illetve kinek mire volt még szüksége, én a rajt után 3 óra 15 perccel már léptem is tovább a kilátóhoz vezetõ lépcsõsoron. Lelkiismeretesen megkerültem a kilátót és gyerünk tovább. Az út ezen a részen kifejezetten futáshoz van komponálva, így a terepakadályok nélküli, jórészt lejtõs úton 25 perc alatt elértem a következõ pontot. A Vörös-kõ elõtt még táblákkal is segítették a tájékozódást, ami a magamfajta bóklászó számára igazi áldás. A következõ pont azonban már nem ment ennyire pöccenésre. Az Ágasvár elõtti szakaszok jól futhatóak voltak, annyira, hogy itt költöttem el a második szendvicsem felét. Terv szerint az egészet kellett volna, de ennyi esett jól. Bõségesen öblögettem Gatorade-el a kulacsomból, ami eddigre ki is apadt. Egy ponton már megijedtem, hogy a tápolás közben esetleg letértem a helyes útról, amikor egy kanyar után feltûntek a jól ismert sziklák. Eddig a pontig minden emelkedõt kikocogtam, de úgy gondoltam, hogy ezt jobb nem erõltetnem. A csúcsra 10 óra 13-kor értem fel, közel 40 kilométer volt már a hátam mögött és az átlagsebességemmel meg voltam elégedve. Magamban persze már számolgattam hogy alakulhat a menetidõm a túra végére, de nem lehettem túl optimista. A hátralévõ 16 km egyéb körülmények között egy laza óra, de ezek ugye nem egyéb körülmények. A leereszkedésemet Ágasvárról pl. aligha lehet futásnak nevezni, de a további lejtõk sem tipikusan gyorsító szakaszok, bár a Csörgõ-patak völgyében már jól lehetett haladni. Érdemes volt a patakot is megfigyelni, a kimosott sziklák impozáns látványt nyújtottak. 10 óra 33-kor érkeztem meg Mátrakeresztesre. Itt remélem jövõre is azok a lányok lesznek a személyzet, mint az idén. Legurítottam néhány piros szörpit, feltöltöttem a kulacsomat és belekezdtem az itt a piros, hol a piros játékba. A piros jelzést könnyû volt megtalálni, csak éppen át kellett volna hozzá kelni a patakon, amihez viszont le kellett volna tipornom a frissen telepített gyepet. Kicsit lentebb találtam egy átkelõt, ahol simán és szárazon megúsztam az átkelést. Mátrakeresztest egyébként nagyon szépen helyre hozták. Emlékezhetünk rá, hogy két évvel ezelõtt a túra után 1-2 héttel a falu egy részét romba döntötte az ár. De maradjunk a tényeknél. A Múzsla leküzdése viszonylag simán ment a „csak bele ne gyalogoljak” jegyében. A piros jelzésen haladva az árnyat adó fák között ismét megnézhettem a heverõt, amit valaki évekkel ezelõtt rakott ki az ösvény mellé (ki tudja miért). Mára már csak a rugók látszanak ki az öreg jószágból, amin ezelõtt kb. 5 évvel egyszer még üldögéltem is, kár hogy nem a Tatuinon vagyunk, mert ott a fémeknek is megvannak a dögevõi. Persze a fás szakasz sem tartott örökké, a Nyikom-nyereg elõtt a letarolt részen volt alkalom a napfürdõzésre. Ezen a szakaszon találkoztam néhány sráccal, akik a rövidebb távokon indultak. Egyikük, aki a Múzsla túrát nyomta, próbált is velem beszélgetni, de nem voltam túl kommunikatív. Sõt a helyzetfelismerõ képességemmel is gond lehetett. Erre akkor jöttem rá, amikor átmásztam egy dupla törzsû útra dõlt fán. Az egyik törzset felülrõl, a másikat alulról hagytam el, kicsit késõbb visszanéztem, és láttam, hogy a két fazon szépen megkerüli a fát azon az ösvényen, amit én nem vettem észre. Sebaj. A Múzsla csúcsán viszont azt vettem észre, hogy nincs senki a pont helyénél. Sebaj, majd csak elhiszik a célban, hogy ott is jártam, a bélyegzõ füzetet elraktam (tasak, övtáska) és gyerünk. A játék innentõl kezdett érdekes lenni az idõ függvényében, ugyanis volt 38 percem, hogy leérjek a célba. Ha sikerül 6 órán belül teljesítek, amivel egy eléggé szûk körbe sikerül beverekednek magam, ha nem akkor is javultam tavaly óta, és az én koromban már ez sem megvetendõ. Népiesen szólva: uccu neki fuss. Persze azt már tudtam, hogy ez nem egyszerû feladat akár, lejtõ akár nem. Az ösvény köves, tekervényes, az ágak pedig szépen tetoválják az embert. Egyszercsak piros sapkára leszek figyelme, amilyet a rendezõk korábban is viseltek. Biztos a múzslai pontõrök – gondoltam. Elõ a füzetet (övtáska, tasak), de rájöttem, hogy a kislányok nem azok, aminek látszanak. Füzet elrakódik (tasak, övtáska), egy pillantás az órára és gyerünk. Néhány kanyarral arrébb turisták jönnek velem szembe. Már majdnem elmentem mellettük, amikor szólnak, hogy bizony õk az én embereim. Elõ a füzettel (övtáska, tasak), sandítás az órára, de hol a bélyegzõ? Rövid motoszkálás után az is megkerül, de nekem nagyon mehetnékem van. Bélyegzés, ami elõszörre nem sikerül, mert a szerszám leesik a földre, szerencsére nem gurul messze, nyújtom a lapomat, de a rendezõ már unja a kapkodásomat.
– Ne siessünk, ne siessünk. – csillapít. De nekem már lõttek, úgy érzem minden másodperc számít. Végül csak megkapom a stemplimet, füzet elrakódik (tasak, övtáska), már a cipzár húzogatásai is idegõrlõ idõpocsékolásnak tûnik. Futás tovább, utolérek néhány rövidtávos srácot, akik korábban az emelkedõn megelõztek, szerencsére félreállnak, bár a szûken benõtt ösvényen én erre nem kértem volna õket. Egy–két kinyomható emelkedõ után kibukkanok a fák közül és a távolba mér látszik Szurdokpüspöki. De az idõ is múlik, saccolgatok mikor kell leérnek a lejtõ aljába, hogy meglegyen a 6 órán belüli idõ. Magamban úgy döntök, hogy ha 50-kor kimászok a Diós-patak medrébõl még van esélyem. A lejtõn utolérem Farkasdi Edinát a nõi csúcs tartóját. Õ ezek szerint a rövidebb távon indult. Csörtetésemet hallva, elõzékenyen félre áll, én pedig bukást kockáztatva pattogok le a patak irányába. Korábban, esõs idõben óriásit tanyáztam erre, azóta is fóbiás félelmem van ettõl a résztõl. A tervem felborult, mert 50-kor még csak a patak medrében vagyok, ami szerencsére száraz. Feltotyogok az útra és tovább. Közben az utolsó csepp innivalót is magamba préselem a kulacsból, inkább bent vigyem, mint kint. Az idõ múlik, én pedig úgy érzem, hogy nem haladok. Egyszerre egy táblára leszek figyelmes a falu határában. Abonyiak szurkolnak a cimborájuknak, de engem a tábla alján lévõ szöveg fog meg: CSAK 800 MÉTER. Csak ennyi, vagy még ennyi. Pesszimistán nézek az órámra, ez nem lesz meg, ráadásul a jelzést sem látom. Korábban itt valahol balra bementem a faluba, de most nem vettem észre a letérést. Nem baj ott a templom, az iskola pedig azzal szemben, hajrá. Ekkor sikerült rálépnem egy göröngyre és a bal bokám szépen magam alá fordult. Félhangosan méltatlankodok, sziszegek, majd a bal-partfalon kocogok, hogy a sérült futómû helyre állhasson. Így bicegek a templom mellé, ahol becélzom a suli kaput, és kezemben a füzetkémmel megyek az utolsó ponthoz, a rajt után 5 óra 57 perccel. A rendezõk kedvesen gratulálnak, megkapom az oklevelet és a jelvényt is, valamint egy pohárkát a frissítéshez. A csomagjaimmal a fürdõ felé veszem az irányt, Németh Csabi itt már a hátán fekve számol be mobilon a történtekrõl. Amikor végzett tõle tudom meg, hogy a túrán másodikként érkeztem be. Egészen eddig azt hittem, hogy negyedik vagyom a sorban, de mint kiderült a másik miskolci sporttárs betegsége miatt kiállt, Mécs Lacit pedig még a Galya környékén elõztem meg csak nem vettem észre. Kellemes meglepetés.
A Mátrabérc ismét jó móka volt, köszönet érte mindenkinek, aki idõt, energiát áldoz a túra kivitelezésébe.
|
