Alex sprintelget az udvaron, szólok neki, hogy szombaton teljesítménytúra, ő nem jön. 30 km. Akkor jön. Így együtt kezdünk neki a Budai Tájaknak. Ahol egyik kollégám vagy tíz éve túrázott, hátán a gyermekével. Mellesleg az előttem nevező hölgyet pont ugyanúgy hívták, mint őt, és ő is a hátán vitte gyermekét. Alex csomagmegőrzőbe adja a kulacsát, mikor látja, hogy csak egy bögrével indulok neki a távnak. Ő semmivel. A séta nem tart sokáig, futni kell. A hegynek felfelé azért nem. És Bátori Lászlóról is sikerül megemlékezni a barlangnál, de aztán jön a lefelé. Jól haladunk, túl jól. A Nagykovácsi felé jobbra kanyarodó pirosat nem vesszük észre, de gyorsan korrigálunk (mások korrigálnak). A faluban útba ejtjük az utcai ejektoros közkifolyót, a pihenés közben minden nagyon világos lesz, alig látok valamit, a térképet egyáltalán nem, pedig napszemüveg van rajtam. Amúgy jól vagyok. Mikor ismét megkapom a terhelést, elmúlik a világosság. A Zsíros-hegyen falom a dinnyét, Alex nem eszik, de megvár. Lányok érnek utol, na, azt már nem. (Én már megszoktam, Alex diktálja a tempót.) Solymáron már lemaradok. Azért csak felnézünk a várba. Újra rámtör a világosság, nem látok semmit. Szép a vár. Van víz. Nyomni kell tovább. Fáj a lábam, izomláz is kinéz, jövő héten a Tátrába mennék, nem ártana, ha ott is legalább lépni tudnék. Nem erőltetem a futást. A Virágos-nyereg után Alex ellép. Szomjazik, szerencsére az Újlaki-hegyen van víz. Meg ugráló emberek. Húzom-vonom magam. 4.32-vel érek a célba. Eszegetünk, bár nem esik valami jól, a limonádé annál inkább. |