Mátrabérc 2007
Elõzmények
Tulajdonképpen nem is az én ötletem volt. Apám találta ki, hogy milyen jó lenne végigmenni a Mátrabérc túrán. Sajnos ettõl az év elején még nagyon messze voltam, mert erõnléti problémák miatt (is) fel kellett adnom a BHTCS túrát, de a cél tetszett, és ez egyfajta küldetésemmé vált. :)
Szép lassan elkezdtem a felkészülést, elõször 20 km-es túrákkal, aztán fokozatosan egyre nagyobb távok, és egyre nehezebb túrák jöttek, szép lassan megismerkedtem a 40-es távokkal is, majd a felkészülés végét a Bakony 50 jelentette.
Elõkészületek
A túra elõtti héten már csak a szellemi felkészülés volt hátra. Minden nap lefekvés elõtt térkép és szintrajz tanulmányozása, beszámolók olvasása volt mûsoron. Elõre elgondoltam, hogy mi lehet nagyon nehéz, hol tudok majd pihenni, hol lesznek gondjaim, és fejben már kb 20-szoros teljesítõ voltam. :D
1.: Sirok - Oroszlánvár (6:00 - 8:16) - "Nyugi, 2 perc után úgyis izzadni fogtok..."
És végre eljött a nap, amikor kb 5:40-kor már a Siroki rajtban álltunk Apámmal teljes felszerelésben. Ugyan elég hideg volt, és fáztunk is, de az egyik rendezõ nyugtatgatott, hogy nem lesz ez sokáig így. Persze ezt magunktól is sejtettük.
6:00-kor megindult a mezõny és a rövid aszfaltos szakaszt egybõl érdekessé tette, hogy egy arra haladó autós úgy gondolta, hogy neki feltétlenül keresztül kell hajtania szinte a teljes Mátrabérces mezõnyön, és nem tudja kivárni azt az 5 percet, ami után már gond nélkül el tudott volna menni.
Az aszfaltot gyorsan elhagytuk, és tömött sorokban haladt a nép az egyenlõre még diszkrét emelkedõkön. Néha szó szerint egymás sarkát tapostuk, amikor feltorlódott a sor egy-egy szûkebb helyen, vagy vadkerítésnél.
Ekkor még könnyedén haladtunk, nem erõltettünk semmit; meg is jegyeztem, hogy bíztatóan érzem magam. Persze jött a válasz, hogy ez 2-3 km után nem olyan nagy szám. :)
A kilátás hamar szenzációssá vált, a Kalapos tetõ környékén már a terep is nagyon tetszett a szûk sziklás ösvényekkel, kiugró szirtekkel, mély szakadékokkal. Jobbra tõlünk pedig a Magas Tátra pöffeszkedett.
A lejtõkön rendre kocogtunk, ami ugyan nem volt könnyõ, mert folyamatosan elõzgetni kellett a szûk ösvényeken, és minket is folyamatosan elõzgettek, de úgy gondolkodtunk hogy ez feltélenül szükséges, hogy kompenzáljuk a lassabb hegymeneteket, amikbõl azért volt bõven. Az idõ gyorsan kezdett meleg lenni, így még oroszlánvár elõtt rövidnadrágra váltottunk.
A Jagus-nál ugrottunk neki az elsõ komolyabb meredeknek, és itt néhol nagyon lassan haladt fölfelé a sor, próbáltunk kicsit elõzgetni, de azért nem nagyon erõlködtünk.
Elértünk az Oroszlán-várhoz. Csúnyán nézett ki, de nem ijedtem meg tõle, mert a térképrõl már jó elõre tudtam, hogy ilyen lesz. Az alján mondtam Apámnak, hogy "Oké, majd a tetején találkozunk". Erre õ, hogy "nem, nem, majd a te tempódban megyünk". Aha, egy perc múlva már 10 méterrel volt elõttem, ami azon a meredek falon azért nem kevés. Mire legközelebb felnéztem már nem is láttam. :)
2.: Oroszlánvár - Kékes (8:19 - 10:09) - "Eddig még jó..."
A csúcson egy-két perc pihi, majd zúztunk tovább. Továbbra is jól haladtunk, a kékesi torony egyre közelebb jött, aminek örültem, aztán Apám megmutatta a Galyatetõt. Na, azt nem kellett volna. :)
A Markazi kapunál már tudtam, hogy Kékes lassan-lassan kézzelfogható közelségbe kerül. Szenzációs útvonalon oldalaztunk fel a gerincre, és az utolsó emelkedõk leküzdése után megérkeztünk a kékesi EP-re. Pecsét, forró leves, és itt már várt minket a lelkes kísérõ csapatunk, hogy végrhajtsunk egy nagyszervízt.
Kicsit több mint negyed óra elõnyünk volt ekkor a szintidõhöz képest, és egészen hosszú pihenõt iktattunk be. Gyönyörû kilátás, gyönyörû idõ, mindenhol túrázók és kirándulók, kaja-pia, kellemes fáradtság, vidámság, szóval igazi csúcspontja volt ez a túrának. :)
3.: Kékes - Csór hegy (10:35 - ??:??)
A nagy "sunshine - happiness" kombónak kb azzal lett vége, hogy 10 perces késésben vagyunk, szóval nem ártana elindulni.
Volt egy buta meredek, ahol csak lassan tudtunk haladni, de amúgy semmi érdekes nem történt. Viszont kezdett nagyon meleg lenni, és a korábbi tömeg is eltûnt, mostmár nem kellett sorban egymás után haladni, de azért mindig volt akit láttunk elõttünk, vagy mögöttünk.
A Csór hegy elég meredek volt, de itt még ment fölfelé is a dolog.
4.: Csór hegy - Galyatetõ (??:?? - 12:30)
Mentünk tovább a pont után megállás nélkül. A táj persze szép volt, de én egyre kevesebbet érzékeltem belõle - köszönhetõen a nagy melegnek.
A Rudolf-tanyai elágazónál szerencsére volt egy frissítõpont, ahol ittunk egy picit, majd irány Galyatetõ.
5.: Galyatetõ - Vörös-kõ (12:40 - 13:32)
20 perces elõnnyel érkeztünk Galyatetõre, ahol viszont már kezdtem érezni a fáradtságot. Kb 10 percet pihiztünk, frissítettünk, aztán elindultunk az elõzetesen legkönnyebnek ítélt szakaszra.
Eddig minden terv szerint is haladt, de valahogy ezen a részen elkezdtek halmozódni a problémáim. A szint kétharmadát már teljesítettük, de még csak 30 km-nél jártunk. Ugyan viccesen bejelentettem, hogy innen már csak egy laza Muzsla-túra van vissza, de ezt leginkább a saját nyugtatgatásomra szántam.
Mátraszentlászóra lefelé volt az egyetlen olyan szakasz, amit ismertem már régebbrõl, de nem volt benne sok köszönet, mert az út itt nyílt terepen vezetett, tûzött a nap, és az enyhe lankák megfutása sem esett túl jól.
A teapontot kihagytuk, mentünk tovább a kilátóhoz, ahol gyors pecsét után szintén indultunk.
6.: Vörös-kõ - Ágasvár (13:32 - 14:31)
Az Ágasvár elõtti hegyre fölfelé menet, amikor hirtelen elrobogott mellettem egy csiga, már éreztem, hogy kezd nagy lenni a baj. A csúcson mégse törtem össze, amikor megláttam Ágasvárat, mert olvastam már korábban, hogy csak a második csúcs az Ágasvár.
Oda viszont már alig-alig tudtam felvonszolni magam, pedig annyira nem volt veszélyes.
4 perc elõnyünk volt ekkor, viszont én teljesen kész voltam. Lerogytam a földre, magamba tuszkoltam egy csokit, és a 4 perc elõny lejártakor megindultunk lefelé.
7.: Ágasvár - Mátrakeresztes (14:35 - 15:16) - "Én idáig jöttem, mostmár dolgozzon a lelkem..."
A lejtõ az szörnyû volt. Rosszabb mint fölfelé. Az irgalmatlanul meredek ereszkedés teljesen szétszaggatta a combizmaimat. Amikor leértünk a patak völgyébe már örülni se tudtam, és a lábaim is csak kalimpáltak össze-vissza. Csúnya gondolatok kezdtek ekkor gyülekezni a fejemben.
Mátrakeresztesre borzalmas állapotban érkeztem meg. 14 perc elõnyünk volt, de nálam se "kép se hang". Muszáj volt pihennem, így próbáltam frissíteni, és olyan állapotba hozni magam, hogy képes legyek a folytatásra.
Fogalmam se volt, hogy hogyan megyek majd fel a Muzslára, de idõ volt, szóval gondoltam megpróbálom, legfeljebb ha nagyon rosszul megy az elsõ egy-két emelkedõ, akkor visszafordulok.
8.: Mátrakeresztes - Muzsla-csúcs (15:30 - 16:52) - "Ne haragudj, ez itt már a Muzsla??"
A 14 perc lejártakor Apám megkérdezte: "Feladjuk?". Felpattantam, és elindultunk. 3 óra maradt 14 km-re és, vagy 600m szintre. Elvileg elégnek kell lennie, gondoltam.
Az elsõ pár emelkedõ pedig ment, ha lassan is, de haladtam, és éreztem, hogy azért nincs ez még lejátszva.
Szerencsére árnyékosabb részeken haladt az út a Nyikom-nyereg felé, és amikor odaértünk már nem volt olyan szörnyû a dolog, talán vége a holtpontnak, reménykedtem.
A Muzsla csúcs viszont csak nem akart jönni, pedig volt olyan ember, aki már az elsõ púpra, azt mondta, hogy "persze, ez a Muzsla, és ott van a tetején a pont". Hát majdnem. Onnan már kb csak 3 ilyen kisebb csúcsot kellett megmászni, mire végre tényleg megérkeztünk a Muzslára.
Kicsit több mint fél órás volt az elõnyünk ekkor a szintidõhöz képest, és 2 óránk volt még kb 7 km, és 110 m szint megtételéhez.
9.: Muzsla-csúcs - Szurdokpüspöki (17:00 - 18:26) - "Nyertünk"
Ekkor már tudtuk, innen már nem lehet baj, meglesz ez, így meg is jutalmaztam magam egy kis pihenõvel, plusz egy csúcsnaranccsal.
Elöször még vízszintes szakaszok, és kisebb emelekedõk is voltak, de többet mentünk lefelé. Itt összejött egy kisebb társaság, együtt vonatoztunk a szûk ösvényen, szerencsére itt árnyék is volt elég. Az idõ viszont száraz, látom ahogy az elõttem lévõ veri fel a port, és szabályos porfelhõben halad a csapat lefelé.
Lassan elfogy az árnyék, sziklásabb, meredekebb részekre érkezünk. Nem esik jól, de már semmi nem számít csak az, hogy érezzük, tudjuk: innen már nem lehet feladni.
Nagy a kontraszt a túra elejével. Akkor még vidám beszélgetések, fürge lábú emberek, elõzgetések voltak mindenfelé. Most jórészt csend, összeszorított fogakkal menetelõ, egy-egy sziklára lerogyott, pihenõ emberek tarkítják a nem éppen kies tájat, de a háttérben lassan feltûnik Szurdokpüspöki.
Végre leértünk a patakmederhez, és végtelennek tûnõ kb 20 méter hosszú kaptató vár a túloldalán. Csigalassúsággal küzdöm magam ki a mederbõl, és még a vízszintesen is kell vagy 30 méter, mire fel tudom venni a normális utazósebességemet.
A faluban Apám meglát egy csapot, és nekiáll "fürdeni". A közelben lévõ öregúr érdeklõdik: "Honnan indultak?". Megmondjuk. "És megéri ez?" - kérdi. Jó kérdés. Biztos, különben miért csinálnánk?
Még kb 300 méter, és ott a cél. Pecsét, célidõ, gratuláció, szörp. A katarzis viszont elmarad, ahhoz túl fáradt vagyok. Egy vigyor azért miégis ott van az arcomon: sikerült.
Ejtõzünk mi is egy kicsit, nézzük a beérkezõket, jó most arra gondolni, hogy mi már megvagyunk.
Aztán a helyi kocsmában még egy bõséges vacsora vár ránk, és megyünk is hazafelé.
Végszó
Megnyugodtam a túra után, hogy mégiscsak elég volt az edzés, és sikerült nem is olyan rosz idõvel teljesítnei ezt az igen nehéz túrát.
Aztán, hogy mi lesz jövõre? Nem tudom. :) Ha megint sikerül januárig nullára írnom a kondimat, akkor nem vállalom a felkészülést, az elég valószínû. Viszont ha jó erõben leszek... :)
Jandi |
