Majdnem lekésem a váci kompot, hogy aztán Szentendréig magam mögött tartsam a buszt. Éppen az elágazóban ért utol, de a lámpa miatt visszaelőztem és már kanyarodtam is Szentkereszt felé. Egy és háromnegyed óra alatt érek kerékpárral a tetthelyre, bemelegítésnek nem rossz, ha nem lenne már amúgy is meleg. Imre azzal fogad, hogy ebből már nem lesz 50, talán az arcom árulkodik egy kicsit, vagy már későinek tartja az időpontot, dehogynem sima ügy – felelem. A biciklit kikötöm a temetőben és nyolc előtt esek neki a távnak és Dobogókőnek egy kulaccsal. A Cser út végén cseresznyefa, pár földön heverő mag jelzi, az előttem járók is észrevették, köpök én is melléjük néhányat. Egy rövid ideig egészen kellemes a haladás, utána jön az izzadás, majd a vérszívó dögök, erre számítottam. Aztán mégis elmaradoznak. Imre mérgelődik a csak tízkor nyitó múzeum miatt, én a körútra vetem magam. Az óramutató járásával megegyezően teszem meg, a többséggel szembetalálom magam. Biztos én értettem félre valamit. (Jobbra, balra.) Király-kút után megfog a kaptató, szinte szédelgek Prédikálószék felé. Meleg van, persze, de 10 km után jobb állapotot reméltem. Az emléktábla kövén heverészek egy kicsit, még útba is igazítok, de nem lesz sokkal jobb. Prédikálószéken kilátó épül, szerényen az ország egyik legszebb kilátásaként reklámozzák a helyet, nyugodtan ki lehet mondani, hogy a legszebb. A Vadálló-köveken kisebb megpróbáltatás a lejtmenet, de én nem szólok semmit, Istvánt és kísérőjét itt előzöm le, ők tényleg küzdenek. Egy külföldi srác kalapban, magyar tudás nélkül keresi a pecsétet a Szentfa-kápolnánál, te is jó túrát választottál magadnak. Kicsit pánikolok, hogy nincs víz, de a Rám-szakadékban jó szolgálatot tesz a forrás, no meg a hűvös levegő, teljesen feléledek, persze, amint kiérek újra rám telepszik a meleg. Júlia is csak átmenetileg enyhít. Közben toronyiránt felvágok az Árpád-várra, jelzetlennek jelzetlen, idővel az ösvény is elenyészik. Aztán csak egy kódot találok, meg egy imát, csatlakozom, éppen dél van. Lefelé meglelem az utat, szép a zöld, eddig mindig a sárga felé vágtam. Felfelé leáll a gyomrom működése és azon kezdek gondolkodni, hogy nyolcig be tudok-e érni. Egyáltalán nem biztos. Még a 30 is megfordul a fejemben. Majd Dobogókőn meglátom. Bekínlódom magam a múzeumba egy pecsétért, nem nagyon nézelődöm. Eredetileg egy órára vártam magam, csak negyed órával vagyok elcsúszva, majd az ebéd jót fog tenni. Levesben gondolkodtam, mivel gyümölcs nem volt, gulyást kértem, de már az első falatoknál éreztem, hogy valami nincs rendben. Üldögéltem felette összesen fél órát, de nem bírtam megenni, fizetni indultam, de az első lépésnél átértékelődtek a dolgok, a legfontosabb kérdés az lett, hogy beérek-e a W. C.-re. Nos, a W. C.-re beértem, de a kagylóig nem jutottam el és a lábamtól a falig sugárban adtam ki magamból mindent, amit a nap folyamán, de leginkább az előző fél órában magamba tuszkoltam. A második löketet már jobban tudtam koncentrálni. Felcsaptam takarítónak, szabadkoztam egy kicsit, majd megkönnyebbülve továbbálltam. Innentől nem volt kérdés, hogy 30-ra váltok. Egykedvűen baktattam a Zsivány-sziklák felé, majd Döme halála felé tértem. Nem voltam annyira rosszul, bár a hátralévő kilométerek miatt egy kicsit berzenkedtem. A célban Imrének felidéztem a rajtot, lám, jobban ismersz engem, mint én magamat. Végül tényleg 30 lett. Kaptam oklevelet, most ráírom szépen a nevemet és a távot, meg is van. Az egyik legkeményebb túrám volt, ráadásul még nem ért véget, haza kellett tekerni. Ennek az útnak az eseményeivel viszont már senkit nem untatnék, elég az hozzá, hogy az induláshoz képest négy kilóval könnyebben értem haza. Remélem jövőre újra próbálkozhatok, nemcsak azért, mert így jártam, nagyon jó az útvonal. |
