Tortúra 65 - 2015.12.19; szintem: 1990 m; szintidő: 18 ó
A Vizi fivérek jóvoltából hajnali 3-kor indulunk a pesti Városliget mellől, hogy egy (inkvizíció nélküli) tortúra élményében részesítsük magunkat, alátámasztva azt a szólást, hogy: "A teljesítménytúra a rendezőség szempontjából nézve szadizmus, a résztvevőkéből pedig mazochizmus". Meglepő, hogy ezen az éjszakai hajnalon viszonylag milyen nagy a forgalom az M3-ason. Először csak az előttünk haladó járművek által felvert apró, szennyes vízcseppeket törlik le időnként az ablaktörlők a szélvédőről, de aztán Eger magasságába érve egyre nagyobbak lesznek a cseppek, és a törlést is egyre gyakrabban kell bekapcsolni. Csak pár kilométer, és már szakad az eső, a törlők folyamatosan dolgoznak. Szavakat öltenek az ilyenkor felmerülő gondolatok, úgymint: "Biztos, hogy hiányzott nekünk ez a túra?" - meg hogy: "Pont mindig a hétvégén kell esnie ennek a rohadt esőnek?!" A magam részéről megint a meteorológusokat szapulom, akik csak különböző állagú szitálást jeleztek előre mára az Északi-középhegység keleti térségére. Akárhogy is, a matrica meg van véve, az autó fel van tankolva, hajnalok hajnalán keltünk, most már nem futamodhatunk meg, csak várhatjuk az eső elálltát és a megfelelő lehajtót.
Miskolcot elérve viszonylag könnyen találunk rá a Miskolctapolcai útra, amelynek a végén lelassítva keresünk egy iskolának látszó objektumot. Az egyik gyanús épület, kivilágított előcsarnokában klott gatyás figurákat látunk mozogni, amiből arra következtetünk, hogy ezek a tornateremben megszállt, ébredező túrázók, tehát valószínűleg jó helyen járunk. Jó korán érkeztünk, de azért bemegyünk. A folyósón már néhány rendező rendezgeti a papírokat. Eredetileg az volt az elképzelés, hogy Tamás a bonyás logisztika miatt a kedvünkért önfeláldozó módon csak a 34-en indul, majd az ómassai célból tömeg- azaz közösségi közlekedve visszabumlizik Miskolctapolcára a kocsihoz, és áthajt Egerbe, a mi célunkba. Most azonban az ablakon kinézve, az utcai lámpák pocsolyákból visszatükröződő képeit szakadatlanul kicsiny, gyűrűző hullámok remegtetik. Nem szólok semmit, most a hallgatást tartom bölcsebbnek. Ha az esős idő miatt Tibi is a 34-re akar menni, akkor én biztos nem fogom erőltetni a 65-öt. Hirtelen egy kazalnyi ember zuhan be az ajtón. - Szia Andi!... Muszáj elhatározni magunkat, ha nem akarunk napestig sorban állni a nevezésnél. Döntünk. Nem nagy lelkesedéssel, de maradunk az eredeti tervnél. Nevezés után nem sokat vacakolunk; volt elég időnk készülődni. Kifelé menet van egy kis torlódás a rajtbélyegzésnél, de ügyet sem vetünk rá, mert sejtjük, hogy nem ez lesz ma a legnagyobb kellemetlenség. 06:02-kor már ki is penderülünk az iskola elé. Az eső közben szemerkélősre csillapodott. Gondolkodjunk pozitívan, hisz ez a tény a körülmények jelentős javulását jelenti. Jó, hogy mennek előttünk néhányan, mert így nem kell sötétben, esőben itinersilabizálással kezdeni. Műúton kaptatunk a [Z4] jelzés mentén. Máris oldottabb a hangulat; túlvagyunk a távválasztó dilemmán, és a rajtot megelőző hercehurcán. Valami csilli-villi, feldíszített rönkházakból álló mini Las Vegas mellett megyünk el; a biztonsági őr a park bejárata előtt levegőzik mélyeket szippantva a frissen meggyújtott cigarettájából. Nem várt módon előre köszön, mi pedig illendően fogadjuk az üdvözlését. Nemsokára tovább engedjük a műutat, és jobbra betérünk az erdőbe. Kezdődik sikamlós történetünk. Ez megint lehangoló, mindenki abban reménykedik, hogy hamarosan kövesebb szakaszhoz érünk. Még sötét van, koncentrálni kell a pocsolyákra, hígabb trutyikra. Az út egyik oldaláról átmegyünk a másikra, és vissza, ahogyan a kedves erdei kocsikázó csalinkázott előttünk teljesen felgyúrva az utat. Csak egy pillanatra nézek fel egy jelzésre, ami az út különösebb irányváltása nélkül változott [Z-]-re, és máris fűzőig lépek egy híg sáros pocsolyába. (Hogy az a...!) Moiwa előz, akinek csak annyit tudok mondani, hogy helló Máté Expressz, és már fel is szívódik a következő bukkanónál. Lassan világosodik, és csodák csodája: úgy tűnik, hogy az eső is elállt, vagy legalábbis alig érzékelhető szitálásra váltott. Egy jobbos derékszögű kanyarral a [P-] jelzést vesszük fel, miközben a helyi Vörös-kő felé tartunk. Rövid pihentető szintbeli haladás után egy réti pihenőnél kiérünk egy sárrázóra, amiről élesen balra kell kanyarodni. Még jó, hogy elállt az eső, mert már nagyon lekívánkozik rólam az esőkabát. Ahogy azt az itiner javasolja, a Sűrű-bércet követő durvuló emelkedőn félreállok, hogy a kabátomat a hátizsákba gyűrjem. Azt, hogy nem is volt olyan borzasztó nehéz feljutni a Nagy-Som-hegy csúcsa alatt vezető turistaútra annak tudjuk be, hogy még nagyon az elején járunk a feladatunknak. Egy műútra érünk, és nemsokára megpillantjuk a falut. Az otthoni térkép-tanulmányozás közben elsiklottam afelett, hogy Bükkszentkereszt egy gigantikus lavórban fekszik. Meredeken megyünk lefelé a [S+] jelzésű főútján. Ahogy egyre lejjebb érünk, mindjobban érezni, hogy itt sokan szénnel fűtenek. Megül a füst a mélyebben fekvő területeken. Tibi és Tamás már tudják, hogy "füstnyelő pestiként" én ilyenkor mindig megdicsérem a friss, harapni való vidéki (sőt hegyi) levegőt. A templom utáni jobbos utcában van az első teáztatás.
1. EP, Bükkszentkereszt, óvoda. Jólesik a meleg tea, bár egyáltalán nem fázok. Tamás elrakja az eddig súlyba' vitt esőköpenyét. - Violinkulcs, de inkább BASSZUS! - mondja. - A pulóverem ott maradt a rajtban. Mit fogok én hallgatni otthon az asszonytól?! - Csak semmi pánik! - mondok én. - Itt a főrendező úr telefonszáma; hívd fel, és meglásd, minden el lesz rendezve... Az iskolából kilépve visszatérünk a falu főútjára, ami innentől [S-] jelzésű. Két kislány egy kerítés kőpárkányáról töri a vékony jégréteget, ami valszeg ónos eső formájában hullott rá az éjjel. Szélcsend van, különösebben nem érzékeljük a hideget. A falu végétől pár száz méteren elkísér a [K-] jelzés. Miután feljöttünk Bükkszentkereszt mélyéről, most alig észrevehetően lefelé megyünk. Később, amikor fenyőfák közelében vezet az ösvényünk, felhívom a többiek figyelmét arra, hogy milyen jólesik a járás a tűlevélszőnyegen, ami a nedvességet is jól elvezeti, nem alakul ki rajta sár; persze ide nem furakodtak be a nehézgépek. A Hollós-tetőre menő műút előtt bejön a [P-], de ezzel nem sokat törődünk, csak a [S-] jelzést kell figyelnünk, ami a műúton, majd a műút mellett, aztán a műút kígyózó testét át- meg átvágva halad. Egy erdei kereszteződésben ketten itinert böngésznek; Tamás rögtön vágja, hogy ez a Szarvas-kút elágazása, és derékszögben jobbra kell ráfordulni a [S+]-ra. Mászni kezdünk a Sugaró felé, sőt még annál is magasabbra. Nem az emelkedő a gond, hanem egy igen zavaró jelenség az, ami idegesít. Az apró jégcsapok képében a fák ágaira fagyott ónos eső olvadásnak indult, és ezek az aranyos kis jégcsapocskák zuhognak jó esetben az avarra, kevésbé szerencsés esetben nagy koppanással a fejünkre, vagy lágyan a nyakunkba. Hiába állt el órák óta az eső, mégis olyan, mintha még mindig csöpögne. Alig várjuk, hogy olyan szakaszhoz érjünk, ahol nem hajolnak az út fölé faágak. A fennsíkon ez végre bekövetkezik; csak az avarra hulló jégdarabok zizegését lehet hallani az erdő felől. - Szia Anita!... Jóval később, a Kecskeláb-rét utáni kereszteződésben vége van a hosszú, [S+] jelezte útnak. Elővesszük az itinert, és mivel nem találjuk az előírt [Z-] jelzést, ráfogjuk egy útra, hogy ezt aposztrofálja a leírás makadám útnak, és rajta haladunk tovább. Nemsokára, egy hegyesszögű jobbos letérő egyik fáján [Z-] jelzést látok. - Be kell menni az erdőbe? - kérdezem kétkedéssel a hangomban. - Nem kell bemenni - válaszolja egy minket éppen előző túratárs. Nagyon jó, akkor a [Koo] kanyarait levágó [Z-] jelzésen megyünk tovább, amíg az derékszögben el nem hagy minket jobbra. A megmaradt [Koo]-n megyünk tovább a következő ellenőrzőponthoz vezető jobbos kiágazásig.
2. EP, Vörös Meteor sí ház. A kis házba csak pecsételtetni megyünk be, mert ha egy ember bemegy, akkor kettőnek ki kell jönnie. Itt éppen nincs jégcsöpögés, ezért az udvaron is el lehet fogyasztani az ellátmányt. Nagyon kellemes, hogy a túra több ellenőrzőpontján teával kínálnak. A folyadék a legfontosabb, de épp az előbb éheztem meg, ezért ez a karéj zsíros kenyér is pont jól jön. A házikóból kijövő Átol Csaba (akivel a még a Vörös-kő után váltottunk néhány szót, és hagyott le minket) csodálkozását fejezi ki, hogy már itt vagyunk. Tény, hogy nem száguldunk, mint az orkán, de szintúgy tény az is, hogy jóformán csak az anyagcserék okán állunk meg. Most például tágabb értelemben ide sorolható a cipőmbe férkőzött hulladéknak a kidobása is. Amint ezzel végzek, már mehetünk is tovább. Visszatérünk a [Koo] útra, és párszáz méter múlva, a Nagy-mező kereszteződése után együtt kanyarodunk vele egy elnyújtott jobbos íven. A nem messze lévő, következő útcsomópontban térünk csak át balra a [Z+]-ra. Egy futó tovább fut a [Koo] flaszterén, ami egy darabon utunkkal párhuzamos. Pár méter után az agyagos sárban rájövünk, hogy miért maradt a szilárd burkolaton a sporttárs. Alig valamicskét emelkedik az út, de ezt mégis észrevesszük a visszacsúszó lépések miatt. Később egy kereszteződésben táblakarácsonyfa áll. Sok táblája van, és mindegyiken valamilyen kékszínű, idétlen piktogram. Ezek a jelek köszönő viszonyban sincsenek a szabványos turistajelzésekkel. Még jó, hogy szöveg is van mellettük, így ki tudjuk választani a helyes irányt, bár CSALÁNOS feliratot nem látunk egyiken sem. Kisvágtatva a csalánosi elágban megállunk, mert itt válnak el útjaink; Tamás megy Ómassára, mi pedig tovább Egerbe. Tamás néhány deci kóláról lemond bátyja javára, és rövid fejszámolás után közli velünk, hogy legkésőbb 9-re (21:00) ott kell lennünk a célban. (Nota bene, nekünk csak 00:02-kor esik le a zászló.) Hűha! Félig komolyan, félig pedig ugratva azt mondjuk neki, hogy olyan 11 és féltizenkettő körül várjon minket Egerben, mert ki tudja, milyen útviszonyok és megpróbáltatások várnak még ránk az éjjel. - Legalább lesz egy kis időd körülnézni, akár Miskolcon, akár Egerben - mondom neki. - Nyugodtan elmehetsz az állatkertbe megnézni, hogy nem fagyott-e meg éjjel a jegesmedve, vagy elrepültek-e már a pingvinek északra, de akár moziba is mehetsz, hátha játsszák a StarWars legújabb epizódját, na, és a tavas barlangot is melegen ajánlom szíves figyelmedbe. Miattunk pedig igazán nem kell aggódnod, mert úgy éjfél körül mindenképpen bent leszünk!... Már élesen kanyarodunk balra a [K-] jelzésen, amikor Tamás utánunk kiabálja a következőt: - Mindenki »tüskés gömbfejű nyeles kézifegyver becézve«, aki 9 után ér be a célba. (Természetesen a hosszú meghatározás helyett a közszájon forgó négybetűs szót használta, de a mai viszonyok között nem tanácsos nevükön nevezni a dolgokat, főleg leírva nem.) - Na, ezzel jól feladta a leckét - mondom Tibinek. - Szerintem nem fogunk 9-ig beérni. Vesszen inkább a régi identitásom, de a Nagy-Eged gurulóköves lejtőin nem akarok loholás miatt pofára esni, vagy kitörni az akármimet. Valamit azért mégis ki kéne fundálni! - Tudod mit? Ha 9 után érünk be, akkor kéz a kézben, szökdécselve tegyük meg az utolsó métereket, mint akik boldogok, és nem törődnek azzal, hogy mit fecsegnek a népek - javaslom Tibinek. - AKKOR INKÁBB FUTOK! - válaszolja Ő az ötletemre. Á! Már látom, hogy nem mer kamingautolni a fiú, pedig ma már nem szégyen a másság, hanem inkább cuki. Oldalt beázik az egyik bakkere, és ilyen sáros útviszonyok mellett futni?!... Nehéz dolga lesz. Egyelőre azonban semmi futás, egy viszonylag kellemes talajú és viszonylag szintben haladó úton egyenletesen toljuk magunkat előre, aminek következtében hipp és hopp ott vagyunk a zsírkrétás pontnál.
3. EP, Faktor-réti Madonna. Kis csoport időzik a kegyhelynél. Kódot keresek, de azt mondják, hogy nincs ilyen, ezért az időpontot írom be a barnás zsírkrétával, ami kereken 12:20. Balra kanyarodunk, és tovább megyünk a jó minőségű dózer úton. Egy helyütt jobbra látom letérni róla a [K-] jelzést, de mindenki megy tovább egyenesen a legnagyobb lelkinyugalommal. Bevárok egy társaságot, és ezzel kapcsolatban érdeklődök náluk. Elmondják, hogy a jelzett út a hivatalos, de azért nem mennek arra, mert az egy minimális szintveszteséggel jár, amit pótolni kellene a dózer útra való visszatéréskor. Mi inkább visszamegyünk a leágazáshoz, mert először vagyunk ezen a túrán, és ki tudja, hogy jövünk-e még egyszer, tehát akkor már járjuk végig böcsületesen a kijelölt útvonalat. Hát nem? De! A kevésbé járt lenti párhuzamos út avarszőnyegén baktatva az itt-ott felbukkanó borókákról Tibi elmondja, hogy ezek őshonosak. Na, már ezért az infóért megérte lejönni. Éljenek a tüzes vizet adó borókák és a tüzes vizet ivó Borókák is! Miután visszakötünk a dózerre, kisvártatva megint jön egy ilyen letérés, amire kérdezés nélkül lekanyarodunk. Úgy látszik működik a csordaszellem, mert ezúttal követőink akadnak. Az újabb visszakötés után különböző völgyekben és réteken kanyarog utunk. Hol az újfajta táblakarácsonyfákat tanulmányozzuk, hol pedig a rétek köveire festett [K-] jelzéseket figyeljük. (Még jó, hogy nincs hó.) Egy erdőrészletbe érünk, amit a völgyek-rétek után sötétnek látok. Egyezik a véleményünk abban, hogy túlontúl hosszú etapja ez a túrának két ellenőrzőpont között. Felérve egy hegygerincre a kiálló sziklakövek és gyökerek direkt úgy vannak elrendezve az ösvényen, hogy én minden harmadik lépésnél megbotoljak, bár már olyan magasra emelem a lábomat, mintha díszlépésben masíroznék. Vigasztalásul nemsokára meglátjuk a Tar-kő csúcskövét; mögötte faoszlop a névtáblájával és egy kiálló fém OKT bélyegzővel. Ez még nem a miénk, tudjuk, hogy ki kell menni a szakadék szélére.
4. EP, Tar-kő. Nem tudom úgy forgatni az itinert, hogy ne szúróbélyegezzem át a címlapját is, de hát kicsire nem adunk. Klikk! Tejfehér köd a van a mélyben, ezért gyatra szójátékkal élve, elég tar innen a kilátás; gyerünk tovább! Visszafelé megyünk az elhagyott [K-]-hoz. A csúcskőnél levő OKT bélyegzővel Renáta próbál lenyomatot lehelni az itinerébe, de az is lehet, hogy a kékező füzetébe. Ereszkedni kezdünk túránk legmagasabb pontjáról, méghozzá igen nagyon meredeken. Néhány túrázó érkezik nekünk balról. Megtudjuk, hogy nem kellett volna visszamennünk a csúcskőhöz, folytatólag is vissza lehetett volna térni a [K-]-ra. Most már mindegy, ezen a pár többletméteren nem fog múlni semmi... Itt is kövek, gyökerek állnak ki a földből, és mindegyik nyálkás, csúszós, úgyhogy a legnagyobb koncentráció mellett süllyedünk. Tibinek beesik egy hívás, a telefonjával bíbelődik, de én nem állok meg, a végére akarok járni ennek a lejtőnek. Folyamatos és erős fékezést követően egy kereszteződéshez érek, ahol élesen balra, a [Z-] jelzésre kell áttérni. Felnézek a hegyoldalba; Tibi még mindig a telójával szuttyog. Nem tudom, hogyan akar ilyen "sebességgel" 9-ig beérni, vagyis megőrizni a jóhírét. Én mindenesetre továbbmegyek egy, az előzőnél még meredekebb lejtőn. Több ágú, síkos, kidőlt fán kell átkecmeregni, aztán "ahol a part szakad" jellegű helyeken lekászálódni. Ez a lejtő is egy kereszteződésben ér véget. Még a Tar-kőnél elolvastam az itiner ide passzoló szövegét, ezért tudom, hogy itt nem szabad jobbra lemenni a [K+]-on, hanem balra kell fordulni a [Z-] / [K+] jelpáron. Vége a gyötrelmes lejtőnek, itt lenne egy jó kis szintbeli havajozás, ehelyett kapunk egy fakitermeléses sártengert. A turistaútjelző-tábla kidöntve hever az út szélén. Valaki fektében próbálja megfejteni a sárral szennyezett feliratot. Üsd, vágd, nem apád! Úgyse' lehetett már látni a rengeteg fától az erdőt. Nemsokára jobb meredeken elhagy a [Z-]. Erre azt írja az itiner, hogy: "... tudod mennyien mentek már itt le Felsőtárkányba? ..." Éppen csak, hogy nem írta utána a szerző, hogy: Hahaha!... Részemről akkor lássam Felsőtárkányt, amikor a hátam közepét! Inkább caflatok tovább a sárbő [K+]-on. A letermelt erdő miatt akadálytalanul lelátni a mélyebben fekvő területekre, pontosabban egy bizonyos magasságnál lejjebb már csak az alsóbb régiókban megülő, átláthatatlan ködtenger figyelhető meg. Az időközben hallótávolságba érő Tibinek hátraszólok, hogy a köd miatt meg fogjuk szívni, amikor lejjebb érünk. Egy éppen engem előző túratárs reagál a megállapításomra; azt mondja, hogy: "Úgy, mint két éve." Ezek szerint ez a tejfölköd nem ritkaság errefelé ilyentájt. Szegény Tibi a léket kapott bakancsában közvetlenebb kapcsolatba kerül a sárral, mint a legtöbbünk. Egy újabb kereszteződésben jobbra letörik a [K+]. Mintha ez a nyominger birodalmi lépegető tudta volna, hogy merre fogunk jönni, kiszúrásból nem ment tovább egyenesen, hanem dagasztotta tovább a sarat előttünk a lefelé menő turistaúton is. A kanyarban egyszerűen kikerülhetetlen a sár, csak azon lehet filózni, hogy vajon melyik keréknyomban a sekélyebb. És megint lejtő, és megint meredek. Megállapítjuk, hogy ezen a túrán egyáltalán nem az emelkedők viseltek meg minket, hanem a lejtők, és hol van még az agyhalál Nagy-Eged? Hála az útvonal megalkotójának, leérünk a lájtosabb Hereg-rétre. Ez végre nem annyira sáros, mint inkább füves. Később lelátunk egy műútra, aminek a szélén egy autó áll, körülötte kisebb csoport. - Nem, ez nem ellenőrzőpont - mondom Tibinek -, ezt a sárga Suzukit ma már láttam valahol; biztosan depóznak. Leérve a műútra jobbra fordulunk rajta. Lassan utolér az iménti társaság, és az egyik hölgytag kedvesen megjegyzi, hogy a mai nap folyamán már több ízben elmentünk egymás mellett. Valóban. Megtudjuk, hogy Ő először van a 65-ön, de a 34-et már csinálta, és most izgatottan várja az éjszakai utazást. Bevalljuk, hogy mi most vagyunk először a TORTÚRÁN, és, hogy mi is izgulunk. (Azt már nem áruljuk el neki, hogy minket a Tamás által meghatározott szigorú szintidő és a kapcsolt feltétel aggaszt a leginkább.) Viszonylag rövid műutas sárrázás után érjük el a következő pontunkat.
5. EP, Tamás-kúti ház. A ház bejárata előtt, egy kőmellvéden folyik a pecsételés; egy kicsit csodálkozunk azon, hogy a rajtszámon kívül feljegyzik a nevet is, de hát ahány (turista)ház, annyi szokás. A teamelegítés miatt folyamatosan zuhognak a fákról leolvadó jégdarabok a teraszt fedő műanyag hullámlemezre. Rossz érzés hallgatni az éles dobolást; mintha folyamatosan szakadna a jeges eső. A teához megeszek egy müzliszeletet, meg egy hagyományos Sportszeletet, aztán ISZKIRI innen. (Nem tévesztendő össze az azonos nevű túrával.) Kijőve a házból balra indulunk, és a telek kerítésének végénél megint balra fordulunk. Ki van szalagozva, de a meredeken feltáruló, nyiladék egyértelműen kínálja magát a fenti gerincútig. Szép lassan felgimnasztikázunk; gyorsabban úgyse tudnánk. Odafent jobbra fordulunk a [Z-] jelzést követve. Megnyugtató, hogy még bőven világosban értük el a Török-utat; túlvagyunk a töménytelen mennyiségű jelzésváltáson. Kényelmes az avaros erdei út; a Kolosi-tető melletti lejtőn még bele is húzunk. Megy ez mint a karikacsapás. Megjelenik a [Z-] alatt a [S-] felfestés. Az otthoni térképnézés alapján úgy emlékeztem, hogy ez hamar el fog hagyni, de makacsul velünk tart. Körülbelül azon a tájon, ahol végül mégis leválik, világot kell gyújtanunk, de az egyre sűrűsödő köd miatt még így is alig látunk távolabbra, mint 5 méter. Aztán később megjön a hab a tortára, megint visszatalál az útra a birodalmi lépegető, és innentől hosszú kilométereken át csak a lábunk előtti fénykört figyeljük, hogy el ne süllyedjünk a dágványban; igaz, messzebbre nem is nagyon látnánk a köd miatt. Gyakrabban emlegetjük Tamást, nem éppen hízelgő szövegkörnyezetben. Elképzeljük, hogy milyen jó dolga lehet, miközben mi itt senyvedünk, és összetörjük kezünket, lábunkat, csak hogy neki ne kelljen sokáig várnia ránk... Felüdülés, amikor felérünk egy műútra, és vele kanyarodunk. Itt még a köd is mintha ritkásabb lenne. Dienes Áronékkal üdvözöljük egymást, miközben elzakatolnak mellettünk. A "lazítás" után elérjük a Völgyfő házat, ahol bejön a [P-] és a [Zoo] jelzés, és visszatér a sár meg a sűrű köd. Lassan már úgy érzem, hogy nem látok az orromnál tovább. Pár kilométer után az töri meg a monotóniát, hogy Tibinek húznia kell egyet a fejlámpája meglazult pántján, ezért félreállunk, hogy a műveletet a lámpám fényénél végrehajthassa. Közben nagyobb mennyiségű emberanyag megy el mellettünk, de nem látom, hogy kik ők, mert a Tibinek világítok. Egyszer csak Nagy Kriszta és Szemán Zoli hangján hallom a nevemet, de alig viszonozom az üdvözlésüket, már kívül is vannak a szpotomon, ami ilyen látási viszonyok mellett természetes. Húzzunk csak mi is tovább, mert kezd tele lenni a puttonyom. Tényleg, valami oldalról nagyon szúrja a bokám, de én hozzá nem nyúlok ahhoz a sáros röghöz, ami a cipőm. Annyira a lábam előtti talajra fókuszálom a fénykévémet, hogy egy enyhébb lejtőn majdnem fellököm Nagy Janit, aki az út közepén állva, feltehetően a telefonját birizgálja. Őt is csak a hangjáról tudom beazonosítani. A Vasbánya-nyeregnél rápillantok egy nyilazott turistajelzésre, aminek a deszkája árnyalatához hasonló színű feliratából azt betűzöm ki, hogy Eger 11 km. (A feltüntetett távolságra szerintem még csak Eger széle van.) Egy zsebkendőnyi réten kell keresztülvágni a tábla által mutatott irányba, de olyan hihetetlenül sűrű a köd, hogy ilyen kis távon is egy jelzetlen útra tévedünk, ami mellett egy kis esőház áll; szakasztott olyan, mint amilyen a Vár-kúti th. előtt van, csak ez éppen jobbkézre esik. Ez teljesen összezavar. Vissza akarok lépni a jelzőtáblához, hogy pontosabban belőjem a direkciót, de közbe' utánunk jött egy csapat, amely ott időzött a kis réten, amikor mi odaértünk. Az egyik tag rövid keresgélés után megtalálja a frankót. (Csupán három méterre fekszik egymástól a két kiágazás.) Az egész kavargás nem tartott öt percig, de Tibit láthatóan megviselte. Gondolom tűzön, vízen keresztül célba akar érni 9 óra előtt. Emelkedőn megyünk. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy ez most jólesik. Tibi felhívja a figyelmemet a Kövesdi kilátóra, amit már láthattunk a NU PAGAGYI-n. Nem tudom, hol lát itt kilátót, mert én csak ködöt látok; igaz, hogy egyelőre még nem vöröset. Az emelkedőn átbukva lassan ereszkedünk, és meglátjuk balkéz felől a várt esőházat. A rét másik oldalán a Vár-kúti th. teljesen sötét, csak egy gyenge kékeslila fényt látok a homályon keresztül. Nem itt lesz az ellenőrzőpont; tovább megyünk, most már a szingli [P-] jelzésen, ami majdnem a célig ki fog tartani mellettünk. Egy nagy trafó előtt lóg egy piros-fehér bója, jobbra egy kis dombon van egy pici, kivilágított kalyiba, ahova felmegyünk.
6. EP. Várkút. Odabent csodálkozásomra Krisztáék ejtőznek, kedélyesen cseverésznek, eszegetnek, teázgatnak. - Mi ez a lazaság? - mondom a cukkot. (- ..., ...) - Jól van, nehogy már megmagyarázd, csak viccelek, na! Hehehe. Krisztáék még így is bőven 9 előtt benn lesznek. De mi???... Már említettem, hogy milyen nagyra értékelem a sűrű teaellátást. Ez nincs másképpen most sem, de most egy kicsit erősebb doppingra van szükségem, mint a tea, ezért felbontok egy dobozos energiaitalt, és kibontok egy zsebkávét. Amíg Tibi teázik és zsíros deszkázik, addig én komótosan benyelem az említett szereket, aztán akár mehetünk is. Egy lendületet adó lejtő után még meg kell másznunk a Bikk-bércet és egy kisebb horpadás után egy, a Bikkhez hasonló másik felgyűrődést is. Ez azért idegesítő, mert azt az érzést kelti, hogy egyre magasabbról kell majd levergődni Egerbe. Elmegy mellettünk a már megszokott kis csoport, és az egyik tag csak annyit mond: "Kilenc". Először ledöbbenek azon, hogy honnan tudhat arról a projektről, amely szerint nekünk kilencig célba kéne érnünk, de aztán kiderül, hogy számolta, hányszor mentünk el már egymás mellett a mai napon. Minden esetre kísérteties ez a véletlen egybeesés. Nem hiszek a számmisztikában, és semmiféle egyéb misztikában, de tény, hogy a Csalánostól kezdve a 9-es szám lebeg a szemünk előtt, és most külső személy által is kimondatott. E pillanatban hatásosabb lenne az a vijjogás, amit órákkal ezelőtt hallottunk, és amit mobil zoológusom egy macskabagolyénak tulajdonított... Távolabb egy másik csoport áll, lámpáikkal tágabb fénykört alkotva. Egy hölgynek adnak fájdalomcsillapító gélt, hogy kenegethesse vele a megfájdult térdét. Szegénynek keserves lesz az erős lejtmenet... Tibi közli, hogy GPS-e szerint bőven több lesz az összes szintemelkedésünk, mint 2100 m. Kb. háromszáz lépés múlva, egyszer csak elkezdünk lefelé menni, és a lejtő egyre meredekebb lesz. Alig hiszem el, hogy már a Nagy-Egedről ereszkedünk, ugyanis látni még mindig nem látunk semmit. Egy kerítés melletti úton megyünk erőteljesen fékezve. Az utat olyan kanyargósra mosta ki az eső, hogy kb. négy méterenként át kell ugrani a víz által kivájt árok másik oldalára. Ezután következik az igazán meredek, kőgörgeteges, kanyargós ösvény. Nem egyszer mély beszakadásokba kell leóvakodnunk, ilyenkor megállunk, hogy megtaláljuk a legbiztonságosabb megoldást, és baj nélkül vehessük ezeket az akadályokat is. Kész felüdülés, amikor egy jobb kanyarral szintben haladó útra térhetünk. Amikor Tamás telefonon érdeklődik, hogy merre járunk, Tibi pikírten megjegyzi, hogy nem kéne ilyen gyakran felhívnia Őt, mert ezzel is csak hátráltat bennünket. Rá akarom venni Tibit, mondja azt Tamásnak, hogy éppen most hagytuk el Várkutat, de nem áll kötélnek. Elárulja, hogy már lejöttünk a Nagy-Egedről, de még csak Eger vörösen derengő fényszennyeződését látjuk, mert egy nagy szőlősdomb takarásában vagyunk. Jé! Most veszem észre, hogy itt már nincs köd. Hallelúja. Földek mellett megyünk el, majd nagy piros nyilak útmutatását követve kezdünk bele az előbb említett domb megmászásába. Korai volt a hallelújázás, mert ezen az emelkedőn olyan ragadós az agyag, hogy az erősen befűzött cipőmet is képes lenne lecuppantani, ha nem tartanék ellent a lábfejemmel. Amikor sikerül leragadás nélkül felmászni a dombra, egy nem kevésbé sáros lejtőn mehetünk lefelé. Valamilyen cefreszagú telep mellé érünk, aminek az aszfaltját az előttünk járó túrázók sárrázónak használták. Mi is. Balra megpillantjuk az "Eger vége" táblát, és boldogan fordulunk jobbra az aszfaltúton. Már van közvilágítás, de a lámpáinkat még nem oltjuk el, mert a lakóházas, járdás szakasz még csak ezután következik. A házakra aggatott fényfüzéreket hivalkodónak és giccsesnek találjuk, akárcsak november elején az amerikai divatot majmolva a házak ajtaja elé kirakott töklámpásokat. Maradtak volna ezek inkább tengerentúlon. Lassan a vasúti átjáróhoz érünk. Errefelé nem látunk járdát, zebrát meg pláne nem, ezért úgy csinálunk, mint az autók, csak egy kicsit lassabban, és berregés nélkül. Az átkelő után rögtön kezdődik a Vécsey utca, aminek a vonalvezetését követjük. Az Egri vár sötét tömbje mellett Tibi észreveszi a minaret csúcsát. Tudom, hogy a cél nincs messze a minarettől, felcsillan a remény, hogy még 9 előtt beérhetünk. A gyors haladást szalagok segítik. Elmegyünk egy díszes szállodabejárat előtt, majd egy gyengén megvilágított sikátorba irányítjuk lépteinket. Mennénk tovább, de egy sötét alak tapssal, ovációval fogad és az iskola bejáratához kísér. Az órámra pillantok; tíz perc van még kilencig. Igeeen!!! Magasan íveltünk át a léc fölött. - Na, ki a bu2i, fiacskám? - teszem fel a költői kérdést Tamásnak, majd felszabadultan bemegyünk az iskolába kicsekkolni és lazulni. A célhelyiséget a már beérkezett túratársak vidám csacsogása teszi madárkereskedéshez hasonlatossá. Mindenkinek halaszthatatlan közlendője van. Nagy valószínűséggel ez a túra a legtöbb résztvevő számára nyújtott valami érdekességet, kalandos epizódot. Mi sem vagyunk ezzel másképpen.
Az igazi hősök itt töltik az éjszakát, és a holnapi napon, egy másik túra keretében visszamásznak abba a rohadt, mocskos, ki- és elbaltázott sártengerbe, hogy újabb felejthetetlen élményekkel hódoljanak a mazochizmusnak. Mi azonban egy csipetnyi irigységgel a szívünkben, de mint, akik piszkosul jól végezték dolgukat, intünk búcsút a rendezőknek, a túratársaknak és Eger városának.
Ottorino
Epilógus: Akik 9 után értek célba, rájuk természetesen nem vonatkozik, de nem is vonatkozhat a Tamás által definiált feltétel. Különben is, a fenti beszámoló teljes egészében a képzelet szüleménye. Bármilyen hasonlóság valós személyekkel, állatokkal, helyszínekkel és eseményekkel csupán a puszta véletlen műve. Ja, és hála a gondos rendezőségnek meglett Tamás pulcsija.
|