-Esik! - mondja anyukám, ahogy kinyitja a bejárati ajtót a vaksötét téli hajnalba. Sebaj. A baki impregnálva. A terv annyiban változik, hogy a plusz egy aláöltözetfelsõt beteszem egy nejlonzacskóba, hátha esetleg mégis kitart az égi áldás a teljes 65-ös kiruccanásra.
Pár perc múlva már a start felé zötykölõdünk a miskolci utakon, immáron tizedjére. Az idõzítés nagyszerû. Amikor a kocsibol kiszállok, épp pirkadni kezd, és az esõ is elapad. Az elsõ lépésekre a jobb sarkam enyhe fájdalommal válaszol. Az Isziniken egy régi, kiújult vízhólyagnak köszönhetõen szinte a teljes bõrfelület eltûnt onnan. Egy hónapja volt a regenerálódásra. Lehet, hogy mégis csak le kellett volna ragasztani? Odabent gyorsan rendezem a nevezési díjamat, kis szerelékigazítás, órán magasságutánállítás, aztán hadd szóljon, mehet a startidõ a lapra.
A város végen a tavalyi évhez hasonlóan unott arcú munkások várják a reggeli 7-es mûszakkezdést. A 2014-es állapotokhoz képest annyi változott, hogy a faházak egy jó részét már befejezték. Ledes lámpák felvillanyozta hangulatos kis bitumencsík szalad a fû övezte építmények között a téli, nyirkos reggeli szürkeségben.
A bitumenen gyors a haladás, de a rét hamarosan megfog mindenkit. Dágvány, a csúnyábbik fajtából. Jól jönnek a botok. Átverekszem magam a lassan fiatalossá cseperedõ cserjéken. Végre az erdõben javul a helyzet: van friss avar az út mentén. Vörös-kõre a kikapaszkodás nem a könnyebbik fajtából való. Sokan - amíg lehet - az erdõben, az avar borította talajon próbálnak jobb fogást találni több-kevesebb sikerrel. Feljebb szépen mindenki visszaterelõdik a csúszós-taknyos dózerútra. A körülményeket elnézve hirtelen kételkedni kezdek benne, hogy a tavalyi 11:20-at megcsípem. Majd meglátjuk, hosszú még a nap. Végül is az Isziniken sem nagyon fogott minket vissza a sár egy hónappal ezelõtt.
Kék-mezõig jól lehet haladni, és a Som-hegy felszökéséig sem sok okunk lehet a panaszra. A felmászás viszont dágványosan kezd, de szerencsére a növekvõ magassággal beköszöntõ fagy a szövetségesünk lesz. Hirtelen javul a sárhelyzet. A kapaszkodó idén valahogy könnyebben megy, mint a korábbi évek bármelyikén. Összefutok a debreceni rendõri különítménnyel, de csak röviden köszöntjük egymást, aztán tolom tovább a meredélyt. A szürkeség a tetõn is kitart, bár sokat világosodik a reménytelen egyenszürke, majd hamarosan nyomokban itt-ott kék szín is felsejlik. Meg is jegyzem az egyik túratársnak, hogy a végén még napsütést is kapunk. Nem osztja optimizmusom.
A Som-hegyet elhagyva fagyott ónosesõ örvendeztet meg minket a dózerúton. Majdnem sikerül begyûjtenem az eslõ seggreesést, de megúszom. A falu határában esély sincs megpillantani Tar-követ a távoli szürkeségben. A fák koronájára fagyott termetes dérzászlók végre télies hagulatot kölcsönöznek a tájnak. Szerencsére a bitumen nincs lefagyva. Jó tempóban robogok a központ felé a reggeli bükkszenti csúcsforgalomban (3 autó 10 perc alatt:)).
A faluközpontig jó adag túratársat leelõzök, azonban a futók egy lelkes falkája az óvodáig visszelõz. Ennek annyira nem örülök, mert így hosszabb lesz a pecsételés miatti kényszerszünet.
Az ovodában leadom a papírt. Míg a regisztrációval pepecselnek, legurítok egy teát. A sár ellenére jól állok: a tavalyi idõmnél három perccel jobb vagyok. Elõször csillan fel mégis a remény, hogy a tavalyi rekordmenet az akkori rekordtavaszban mégiscsak megdõlhet.
A pecsét és a tea végül másfél percembe telik - nem rossz. A faluból kifelé menet újból utolér a futófalka. Gyors telefon haza, a szokásos meglepõdés, hogy már Bükkszenten járok, aztán benyel a Hollósra vezetõ laza szakasz. Két túrázót elõzve az egyik megjegyzi a társának, hogy “erõsen belekezdtett”, mire õ vad “õ tudja, mit bír a lába” monomógba kezd, amiben végül is igaza van: tényleg tudom. Egy hónapja voltam az Isziniken. A Tortúra olyasmi, mint az Iszinik, csak éppen 65 km-nél “abba lehet hagyni”:) Nem mellesleg a Tortúrát is tizedjére csinálom, szóval van némi tapasztalatom a szükséges erõbeosztásról és a saját teljesítõképességemrõl…
A mezõny egyébként szépen fogyatkozni kezd. Végre kellemes az egy kimométerre jutó emberszám:) A fiatalostól Hollósig összesen két túrázóval hoz össze a sors. A második termetes batyut cipel. Kérdésemre felvilágosít, hogy õ a Tátrát is derékaljal és hálózsákal járja, így Egerbe is átviszi a cuccot. Szöges ellentéte az én felfogásomnak. Idén is a felszereésem legnehezebb része a hátamban lötyögõ két liter víz, és alaposan megfontoltam, hogy mi is kerüljön be “tetemes méretû”, 12 literes hátitatyómba:) Húzom majd még eleget a 40-45 kilós szánt északon a tél folyamán:)
Hollós, kaja. Itt minden évben betolok egy szendót. A Bükkszent és a Síház közötti 13 kilométeren simán elkajálhatja az ember magát, jobb figyelni! Hamarosan Szarvas-kút, és indul a Sugaró. Annak a végén, a fennsíkon, a síházba érve a túra nehezebbik szakasza véget ér. A hátralevõ 40 km arányiban nézve jelentõsen kevesebb szintet tartalmaz, és igencsak haladós. A Sugarót lényegében teljes magányban veszem be. Egy futó ér be hátulról az utolsó komolyabb felszökésben, máskülönben csak az erdõ csendje a társam.
A tetõre érve az átlag 6.1-et mutat, ami bíztató gyaloglás esetében. Fõleg, ha figyelembe vesszük, hogy a túra mászósabb, elsõ részének végén járunk. A fennsíkon is kitart a köd, bár a takaró igencsak elvékonyodik. A Lusta-völgyhöz érve érem be Kovács Gyurit, akirõl kiderül, hogy nagy Mátrabérc rajongó (ha jól emlékszem, 23 teljesítés - gratula innen is:)), és nem mellesleg a beszámolóimat is szokta olvasni (ezek szerint mégiscsak van értelme kiizzadni magamból az irományokat:)). Egy darabon együtt koptajuk az aszfaltot, aztán amikor emelkedni kezd a terep, lassan hátramarad átmeneti túratársam.
A Vadaskertnél páran el akarnak csábulni a zöldön, de meggyõzöm õket, hogy idén is jobban járnak a bitumennel. Hamarosan a házhoz érkezem. Egy gyors fotó a hangulatos bevezetõ útról, odabent pecsét, és indulás tovább. Kifelé jövet Gyuri jön szembe, és meg is jegyzi, hogy ez gyors látogatás volt. Hát igen, még a teát is kihagytam, és inkább a saját tartalékokra bízom magam.
Nagy-mezõre érkezvén kicsit utántöltöm a tartalékokat, és élevezem a lassacskán megérkezõ napsütés elsõ sugarait. Mégiscsak bejött a Bükkszent elõtti optimizmusom:) Bánkútra menet a kapaszkodón újabb adag túratársat elõzök le. Pár perccel ezelõtt Gyurival már azon morfondíroztunk, hogy nem lehetnek már olyan sokan elõttünk a gyalogos mezõnybõl. Picikét tévetdünk:) Bánkútra érve totál napsütés fogad. A Madonnánál két túratársnak szólok, hogy ezért jó elnne, ha szúróbélyegzõznének egyet ahelyett, hogy teljes gázon továbbszáguldanak.
Dózerút következik, majd megérkezik hátulról a legutoljára Bükkszentkereszt végén látott futócsorda egy részhalmaza. Picikét kavartak, hogy biztosan kijöjjön a 65:)
Csak a Keskeny-rét elején tûnik fel, amikor jobbról egy adag túrázó érkezik, hogy a kék nyomvonalát módosították, és bevitték a Zsidó-rétre. Én persze mentem a szokásos úton, amerre húszonpár éve járok ki Tar-kõre. Így jár, aki ismeri a Bükköt, és nem nézi a jeleket, hanem megszokásból megy:)
Büszkés-hegy, aztán fel a Tar-kõre. A Less Nándor Emléktúrához hasonlóan az újból járható régi nyomot választom, de kiderül, hogy az erdészet szándékosan bedöntötte a fákat keresztbe. Értelme sok nem volt, de biztos jól esett valakiknek a Nemzeti Park területén fákat döntögetni. A sokak által az ország legszebb panorámájának tartott Tar-kõ idén sem hoz szégyent magára. Bár a bánkúti ragyogó napsütés már a felhõk homályába merült, a több réteges felhõzet idén is kellõen látványos jutalomban részesíti a mezõnyt. A menetidõ csodálatos: dél van. Máskor ilyenkor csak Bánkúton szoktam lenni. Lehet, hogy nem is kell ma az a hátizsákban tusnyadó lámpa?:)
Tar-kövön találkozom elõször Tibivel, akivel Tamás-kútig összeszinkronizálva egészen a Völgyfõ-házig haladunk majd együtt. Idén a Toldi-bükk bejárata trükkösen csúszós, de legalább nem jeges, hanem “csak” sáros. Tibivel valahol a kék kereszten elegyedünk szóba, de õ a lefeléken, én meg a felfeléken vagyok gyorsabb. Végül a Hárskút (tudjátok, hol van?:)) elõtt összeáll a tempónk, és az újabb dózerúton már rendesen tudunk beszélgetni. Tamás-kútra futunk picit, így 12:55 körül meg is érkezünk. A menetidõ továbbra is kiváló. A pontban teavétel miatt picit többet pepecselünk, de azért itt is bõven 4 percen belül vagyunk:)
Ínszaggató a pazsagi mûúthoz, aztán indul a hullámvasút, ami iagazából egészen a célig tart.:) A Gerzsény-ház elõtt megkérdezem túratársamat, mivel foglalkozik. Le mertem volna fogadni, hogy számítástechnikát oktat középiskolában. Sokat nem tévedek, de a számtech mellett matekot és fizikát is tanít. Tibi a lefeléket húzza, én a felfeléket, és közben az oktatás helyzetérõl és annak stratégiai fontosságáról tanácskozunk.:)
A Gerzsény-házat elhagyva a kapaszkodón Tibi picit lemarad, de szerencsére mielõtt újra betont érünk a Völgyfõ-ház elõtt, újból utolér a lefelén.
A piros monoton emelkedõje sajnos megfogja túratársamat. Egy srácot fogok be, aki még csak nemrég kezdte az ipart. Beszélgetünk, és bíztatom, hogy próbálja meg a K100-at, kellõ felkészüléssel. Ha a Mátrabércet kettéharapja valami jó idõvel, a K100 sem lesz gond. Hullámzunk a hegyhátakon, de a sötétség csak nem akar megérkezni. Ne is jöjjön! Hamarosan beköt a túristaút Bükkzsércrõl, és megkezdjük aprítani a Kövesdi kilátó szintjét. Túratársam mögöttem koptatja a szintmétereket, mígnem egyszer csak megszólal, hogy megáll pihenn. Úgy ráparancsolok, hogy tovább, hogy garantáltan kiugrik a bûnös gondolat a fejébõl, és nem is áll meg. Ajánlom neki, hogy tegye megáévá az én elvemet, miszerint Magyarországon felfeléken nem állunk meg.:) Felérünk, és végül is igazat ad. Csak a léleknek felül kell írni picikét a fáradó izomzat akaratát, és máris eltûnik az a pihenõ iránti igény:) Odafentrõl telefon haza a kocsiért. Kiderült, hogy váratlanaul érte õket a hívás: apukám még Berzéken lébecol és karácsonyfát válogat. Hát igen, még sosem voltam ilyen korán a Kövesdi kilátóban.
Végül a pontig megyünk együtt. Ott aktuális túratársam picit szusszan, én viszont teatöltés után startolok tovább. A víz valahol 40 körül fogyott ki a hátamból, azóta a tamás-kúti, illetve a mostani várkúti adag szolgáltatja a nélkülözhetetlen naftát a menethez.
Egy túratársat és a feleségét érem be. Jól adják a tempót, meg is dícsérem a hölgy teljesítményét, Az a 3 pukli, ami hátravan már igazán semmiség, még ha hozzáveszi az ember a plusz egy ráadás szõlõhegyet is:)
Eged nyakából lekanyarodva futok össze Janival, akinek igencsak nem jött be a mai menet (sem, merthogy már volt egyszer). Sajnos nem ismeri túl jól a Bükk keleti felét egri lévén, és ezért gondokat okozott a tájékozódás. A sors fintora, hogy Jani nevét majd csak a túra után 11 nappal tudom meg, amikor tesómmal ismét Tar-kõre kirándulnuk, és találkozom hajdani túratársammal és kedvesével (legalábbos gondolom, az volt, ha nem, bocs:)). Ilyen kicsi a Bükk:)
Az idei évzáró bokatörõn a kontaktlencse versus szemüveg eszmecserével múlatjuk az idõt, bár Jani nincs túl beszédes kedvében. Latolgatom, hogy meglesz-e a menet fejlámpa nélkül, aztán egyre inkább biztossá válik, hogy a közvilágítást már elérem, onnan meg biztosan nem kell. Jani életkedve a Csomós-tanyától jobban visszatér:) Az utolsó kis szõlõhegyrõl tudjuk, hogy undorító lesz. Azt is sejtem, hogy ennek köszönthetõen Egerbe furnom kell, hogy a 10 óra epszilon sugarú környezetében maradhassak:) Az utolsó pukli hozza formáját. Le is pattint egy tizedet, amit bizony a városba érve nem túl jólesõ futással kell behoznom… Jani a szõlõhegyen picit lemarad, de végül a cél elõtt beelõz. 16:48 perckor, az órám szerint 10:06 (a lap szerint 10:07) alatt a célban vagyok. Szüleimre jó két órát várhatok a nem várt korai érkezésemnek köszönhetõen, de legalább ezt már ülve:)
Tibi is beérkezik, gratulálnuk egymásnak, és Boldog Karácsonnyal búcsúzunk egymástól.
Köszönjük szépen a rendezõk áldozatos munkáját, és jövõre újból!:) |