Túrabeszámolók


Félnyolcas / Negyednyolcas

stabatTúra éve: 20152015.09.27 17:54:25

Félnyolcas, 35gy



Azzal kezdõdött, hogy zavart a puhaságom, szóval kiadtam a jelszót: a hétvégén mozognom kell. Megnéztem a ttt kínálatát, és a Szentendrérõl induló túra rögtön rabul ejtette a szívemet, egyrészt régen jártam erre, másrészt közel van, és a „pácban mindenki benne van”. Este úgy feküdtem le, hogy mindenképpen Vácra megyek, ha nem nagyon esik, akkor túrázom, amúgy dolgozom. Nem nagyon esett, de a radarkép nem volt bíztató, már kétszer is a munka mellett döntöttem, másodszor akkor, amikor a Konstantin térre nézve azt láttam, hogy szakad az esõ, de amikor kimentem nem tûnt olyan vészesnek. Végül egy fej vagy írásra bíztam magam, bejött a fej, így egy nagy sóhajtással nekikezdtem készülõdni az útnak. Közben arra gondoltam, hogy ez egy ajándék út, nagyon oda kell figyelni, mert biztos különleges lesz.


Elõkotortam a biciklimet (némi felháborodással konstatáltam, hogy a sisakom, amire piros lámpát is rögzítettem, valaki kölcsönvette), bekészítettem a szükséges cuccokat (semmi ilyesmi nem volt, de azért hoztam a táskát a hátamon) és célba vettem a nyolckor induló kompot. A Duna nagy volt, meg bölcs, meg egy kicsit zavaros, egyre erõsebben cseperészett az esõ, kis körhullámokat képezve a vízben (ha most behunyom a szemem, ezeket látom). Mire Tahiba értem mindenem elázott. Persze volt fokozatosság, elõször a zoknimon éreztem, utána a cipõmön. De ez benne volt a pakliban. Mint ahogy az is, hogy folyik az orrom, amire még az esõ is rásegít, hogy aztán az oldat a számba jusson. Ez önmagában nem is zavart volna, de olyan keserû volt, hogy nem gyõztem köpködni, sajnos volt utánpótlás. A bicikliúttal nem vacakoltam, csak egy veszélyes helyzet állt elõ a 11-es úton: miközben magammal voltam elfoglalva, csak késõn vettem észre az elõzõ autót, úgy kellett jobbra rántanom a kormányt, persze nekem állt feljebb. Megfordult a fejemben, hogy megyek egy kört Pest felé, és kihagyom a túrát, de gyõzött a bolondabb énem és rákanyarodtam a Szentlászlói útra.


A rajtban eltartott egy darabig, míg rendbe szedtem magam. Még maradt a pólómon pár négyzetcenti száraz terület, azzal próbáltam a szemüvegemet átláthatóságát növelni, nagyobb eredményességgel, mint vártam. Kicsit csalódva, kicsit fellélegezve vettem tudomásul, hogy nincs 50-es táv, így 35-ön indultam. Elõzõ este a térképemet böngészgetve próbáltam készülni (50-re), de azt kellett látnom, hogy bizonyos jelzések nincsenek rajta, majd lesz valahogy. A Vörös-kõig nagyjából tudtam az utat, bár csak egyszer jártam ott biciklivel nagyjából 10 éve. Nem is volt semmi gond, csak egy kicsit melegem volt, fel kellett tûrni az esõkabát ujját, hogy a külsõ-belsõ egyensúly létrejöjjön, bár a rövidnadrág sokat segített. A futás nem akart menni, rögtön szúrni kezdett a térdem, akkor nem kell erõltetni. A hegyrõl a kilátás elképesztõ, még esõben is, emlékeztem rá, hogy jó volt, de hogy ennyire! Szinte az egész sziget kirajzolódott. A vadetetõnél megkaptam az elsõ zsiráfomat, meg két Balaton-szeletet (kár, hogy Duna-szelet nincs), meg az útbaigazítást. A tûz mellett napsütésrõl álmodott a pontõr hölgy, miközben vacogott, nem akartam elkeseríteni, bár õ is tudhatta, hogy ma legfeljebb az esti filmben fog napsütést látni.


A piros jelzésen haladtam Pap-rétig, ahonnan aszfalton kellett folytatni, igen ám, de melyiken. Annak idején pont erre mentünk biciklivel, ismerõs is volt a terep, de csak az járt a fejemben, hogy rossz felé indultam el (mindennek eljön az ideje). Végigfutottam az utat a forrásig, akkor nyugodtam meg, amikor egy túratársat és a kutyáját megelõztem. Azért a sziklás hegyoldal meg a meredek völgy lenyûgözõ volt. A forrásnál lányok kucorogtak a menedékben, míg elõkotortam az itinert bepárásodott a szemüvegen. Kaptam egy cerbonát és a szokásos útbaigazítást.


Gyönyörû szakasz következett, már este is nézegettem, hogy ez a Spartacus-ösvény nem lesz rossz, de még annál is nagyszerûbb volt. Talán egy kicsit széles volt az út. Egyszer már éppen azon gondolkodtam, hogy ugorjak vagy kerüljek, mikor az elsõ variáció mellett döntve lépcsõket pillantok meg. És a kedves sziklatornyocskák miatt is érdemes lesz visszajönni. Néha majdnem fáztam, ezért bele kellett futni az ösvénybe. Sikeresen felleltem Pilisszentlászlón a következõ pontot, már majdnem megéheztem, pont jókor jött a zsíros kenyér és a hagyma. Most elõször nézegetem komolyabban az itinert, piros +, kék és kék + a folytatás, már csak egy kérdés van, merre induljak el. A pontõrök helyett egy kedves hölgy igazított útba, elmondta az egész utat, még egy keskeny átjáróra is felhívta a figyelmet. Kár, hogy nem figyeltem oda eléggé.


Szóval, amikor a leginkább rákészültem a következõ szakaszra, akkor buktam el. Szent Lászlónál (Idvez légy, kegyelmes Szent László kerál) balra kanyarodtam (megörülve, hogy megláttam a piros + és kék jelzést (kár, hogy nem néztem jobbra, mert ott is láttam volna). Az már fel sem tûnt (valójában feltûnt, de nem foglalkoztam vele, hogy a piros is megy a kékkel). Azt számolgattam, hogy két óra múlva beérhetek a célba (vagyis három körül és hat óra alatt), ami nagy megelégedéssel töltött el. Kijutottam egy mûútra, ahol szemben zöld + jelzést láttam, folytattam utamat a kéken. Egészen Pap-rétig (eddig egyszer jártam itt, ma már másodszor). Itt már tudtam (épp idõben), hogy valami nem jó. A zöld pluszra gyanakodtam, hátha kék és elnéztem. Beálltam a menedékbe, hogy megnézzem a térképem, meg az itinert. Elõbbit megnéztem volna, ha elhoztam volna. Ezt az egy dolgot kellett volna csak elhoznom, de kipakoltam. Az itiner azt írta, hogy keresztezni kell az utat. (Azt is írta, hogy melyiket, de én nem tudtam, hogy ez nem az). Akkor biztos elnéztem a színt. Visszamentem a zöld +-ig. Zöld volt és nem kék. Ennek ellenére nekivágtam. Csak belenézek abba az itinerbe még egyszer: meredek, sûrûn benõtt úton haladunk tovább – olvasom egy sík mezõn. Mit lehet tenni, megyek tovább. Egészen addig, amíg megadom magam és visszafordulok. Közben azon gondolkodom, hogy nem néztem-e el a kéket a faluban, de az nem lehet. Újra az úton állok, eljött a telefonos segítségkérés ideje (még soha nem jutottam el eddig). Szerencsére az itineren szereplõ szám nem volt elérhetõ. Míg hívtam, amikor keresett egykori osztálytársam (az Isten végül is megkönyörül az idiótán és egy angyalt küld segítségül), vissza is hívtam, megbeszéltük a holnapi találkozót és aztán megkérdeztem tõle, hol vagyok. Térkép segítségével nagyon ügyesen kiderítette, pedig ragaszkodtam a hülyeségemhez, hogy Pilisszentlászlóról nem Visegrád, hanem Dobogókõ felé jöttem a kéken, kiértem egy útra és keresem a kék +-t, mellesleg Pap-rét itt van tõlem balra. Valakinek végre ki kellett mondani, de én képtelen voltam rá, hogy azt a hibát, amit már számtalanszor elkövettem, és amire már annyira odafigyeltem az utóbbi idõben, csak sikerült újra, minden eddiginél súlyosabban összehoznom. Fordítva indultam el a kéken. Köszönöm Gábor!


Visszamentem a faluba, nagyon elkezdtek fájni a lábaim. Térd, lábszár. Újra köszöntöttem Szent László királyt. Az itinerben olvasható Kisrigó étterem is feltûnt, majd a keskeny hidacska, ami elõtt majdnem hanyatt vágódtam a sárban (kézmosás a patakban). Aztán megvolt az emelkedõ és a sûrûn benõtt szakasz is. Ujjongva fogadtak az utolsó ellenõrzõ ponton. Éppen három órába telt Szentlászlótól. Kiderült (a pólómon lévõ máriás címerbõl), hogy átmenetileg a kegyes hálózat csapdájában volt az egyik pontõr is, bár onnan nem lehet soha szabadulni. Megkaptam az utolsó útbaigazítást, ennek ellenére végig bizonytalankodtam. A Kõ-hegyi menedékháznál ugyan ki volt már írva Szentendre, de még utána is azt hittem, hogy rossz felé megyek. Aztán egyszer csak beértem a célba.


És mire kellett nagyon odafigyelni? Az útra? Arra is. De minden út, minden utam, rólam szól. Most azt mondja, hogy alázatosabban, figyelve, imádkozva, hálát adva érdemes élni és egészséges önkritikával. Nagyon meg lettem volna lepõdve, ha másra jutok, de biztos, hogy erre jutottam volna mindenféleképpen? Önkéntelenül is felteszem a kérdést, ha valami bajom van, mint most is, miért fáj? Keresztanyám jut eszembe, õ kérdezgette ezt, õ némileg jogosan, mert egész élete szenvedés volt. Szóval, ha felteszem ezt a kérdést, rögtön egy másikat is mellé kell illeszteni a teljesség kedvéért: miért nem fáj?


Öt óra és háromnegyedkor indul a komp, csak egy Balaton-szeletre jut idõm, azt is már tekerés közben eszem. Kombinált szám nincs, én megszerveztem magamnak, 42 km-es táv sem volt, de nekem az is sikerült. (Reméljük meglesz a jövõ héten is.) A tekerés üdítõleg hat, idefelé kicsit másképpen éltem meg, talán mert már nem esik (annyira). A szigeten már fáradok, de aztán feltûnik a Fehérek temploma, majd a Piarista, végül a Dóm (késõbb a teraszról nézem Vácot, még a börtön is szép kívülrõl, meg a sorakozó templomok a távoli reformátustól, a ferencesig). Odaérek a komphoz háromnegyedre, persze nem akkor megy, csak negyedkor. Így lemaradtam pár zsíros kenyérrõl. Szúnyogcsapdosással múlatom az idõt, ismét jobban szemereg, fázok az álldogálástól, de már nem számít, megérkeztem.