Túrabeszámolók


Börzsönyi Kék túramozgalom vándortúra/nyílt nyitótúra (BTHE)

stabatTúra éve: 20152015.07.05 19:16:59

Pénteken némi kerékpározással dobtam fel a napomat (180 km az Alföldön), utána még eldolgozgattam éjfélig, a munkahelyemen aludtam (4 órát) és már indult is a vonat Diósjenõre. A járat népszerûsége hirtelen megugrott június 27-én, jó páran igyekeztek a Börzsönyi Kék startjához.


Egyikük fekete pólóban szaladt a vasútállomástól a rajtig. Nem tréfadolog ez a túra. Egy másik kérdezi társait indulás után: Akkor melyik jelzésen kell menni? Két hölgyet útbaigazítok a rajtba, már a kéken jártak. És ez még csak a rajt volt. Apropó, a Börzsönybõl elmaradhatatlan túrázók: Tomi, Zoli, Lajos, Zsolti és Hédi éppen indulnak, miközben én a rajthoz baktatok. Kell ennél több? Gyorsan felzárkózom hozzájuk, elkezdõdik/folytatódik Tomi és Zoli élménybeszámolója, fõleg a Kazinczyról, de megvolt nekik a Mátra 115-öt és a Turul 130 is. Prímán felkészültek a börzsönyi kékre. Közben kiderül, hogy Hédi eddigi leghosszabb távján van, mellesleg én is. Megbújunk a nagyok árnyékában.


Az indulástól számított egy óra múlva konstatálom, hogy az elsõ ellenõrzõpontig, a Kámori-völgyig 4,1 km van/volt. Ezt a nagy beszélgetésben nem vettük észre, vissza azért nem fordultunk. Pénzásásnál nemcsak a következõ pont, hanem a szúnyogok is vártak, õtõlük nem pecsétet és szõlõcukrot kaptunk, csak a vérünket szívták. Eddig csak hírbõl hallottam, hogy milyen jól néz ki a Szondi kulcsosház, most láthattam is. A többiektõl kicsit elszakadva innentõl gyakorlatilag végig Tomival és Zolival folytattam utamat. A 200 km-es teljesítõ pólóra többször visszatért a beszélgetés, pl.: melyik piacon vetted, mennyibe került a póló; lassan arra is rájöttem, hogy a rajt felé futó fekete pólós alak éppen Tomi volt, akire a többiek rátelefonáltak, hogy hol van ilyen sokáig (a vonaton volt különben).


Közben fogytak a kilométerek, Sárkány-törésnél már a pontot is észrevettük. Kõkapu után megint olyan szakasz következett, amin még nem jártam, ennek ellenére nehezemre esett a tájjal foglalkozni. Viszont a szél, az illatok, a jó idõ magukkal ragadtak, a legsötétebb mélyponton is arra kellett jussak, hogy csak örvendezni lehet okom, hogy éppen most itt lehetek. De ez még egy kicsit arrébb volt.


Bernecén kellõen felfrissültünk, különösen jó volt a zsíros kenyér hagymával, paprikával, almával és egyebekkel. Zoli már sörért kiáltott, Kemencéig várnia kellett. Közben Zsoltiék is utolértek. Az aszfalt kicsit kedvemet szegte, Lajos minden autóst számon kért, nem igaz, hogy nem látják, hogy itt gyalogolunk. Még a csodaszép Fekete-völgy sem derített fel, pedig elég változatos a patakon való ugrálással, a levegõben lógó vasúti sínnel, valahogy a sík terep nem fekszik. Zoli Hamuháznál hangot is adott nemtetszésének, talán más okok miatt, de együtt éreztem vele. A német úton, ami a börzsönyi kék egyik legszebb része, ahogy a patak fölé emelkedünk, minden bajom elszállt, persze nem örökre. Pár csepp esõ Zolit tovább hergelte (amúgy Bányapusztánál szinte mindig esik az esõ), de végül nem kellett beváltania fenyegetését, hogy futni kezd, ha esik (nem gurult el a gyógyszer).


Ismételten úton mentünk, megint elvesztettem az egyensúlyt, kicsit le is maradtam. Nagybörzsönyben újfent felfrissülhettünk, de már elõre féltem az újabb aszfalttól, aztán teljesen másként alakult. A legjobb rész lett a Farkas-völgy, csak annyi kellett hozzá, hogy Nagybörzsönyben lemaradjak bizonyos dolog intézése miatt és utána futva próbáljak visszakapaszkodni, ez sikerült is még a mûútról való letérés elõtt. Aztán a Koppány-nyereg felé vettük az utat, ahol nyomtam, ahogy a csövön kifért, Zoli lelkendezett, kellemesnek találta a tempót az izzadság ellenére, Tominak kevésbé tetszett, a végén már engem is a hányás kerülgetett, de az iramból nem lehetett visszavenni. Ezzel el is lõttem a puskaporom, a Széles-hegy már nem ment így, ott visszakínáltak társaim. A végén igencsak ingadozóra váltottam, egy-egy rövid szakaszon jobban ment a gyaloglás, de inkább lemaradoztam, és futással kompenzáltam. Minden tiszteletem Tomié és Zolié, akik elnyûhetetlenül, tempót tartva, meg nem inogva haladtak elõre. A végén arra is rájöttem, hogy az õ tempójukban gyalogolni sokkal nagyobb kihívás, mint gyorsabban futni náluk.


Utoljára a szépséges Sukola-keresztnél matricáztunk. (Hol is van a kereszt? Hát ott, a hátad mögött.) Szobon a templom elõtt Bogányi Gergely, világhírû zongoramûvész beszélgetett, aztán jött a pap is, ráköszöntem. Végül egy gyerek tépkedte a szalagokat, mikor rászóltunk, már megvolt a válasza: õ kezdte. Utálom a hárítást (fõleg mikor én csinálom), az Édenkert óta ez megy. A gulyás is az édent idézte. Az idõ valamivel több 11 óránál, az eddigi leghosszabb túrán a legjobb átlag, nem panaszkodhatom. A kihagyott matricát is elnézték (nektek úgyse hisszük el). Egymást a célban ezzel bíztattuk: Gratulálok, jó nagy hülye vagy. Köszi.