Õrség 50
Fél hetes rajtidõ kerül az itinerre, aztán eszembe jut, hogy egy kávét mégiscsak jó lenne meginni indulás elõtt, úgyhogy erre a csekély sportszakmai kihívást jelentõ mikrorésztávra is elcsábítom az éppen SzLA-val társalgó Kerek repkényt. Az itiner – a szokásos szép, színes, térképes példány, táv- és szintadatos betétlappal – most még olvasatlanul megy a táskába. Kávézás után hagyjuk el az õriszentpéteri általános iskolát, majd nem sokkal késõbb az Õriszentpéter központjaként mûködõ Városszert. Közben egy ismerõsnek tûnõ autóban Pinkert Laciékat üdvözölhetjük, félúton járunk a templomszeri ellenõrzõpont felé. A körülmények ideálisak: napsütés, felhõmentes, ám párás aljú égbolt, száraz talaj, bónusz madárdal, ezúttal fõleg léprigó hangját hallani. Repkény megáll lila akácot fényképezni, majd faliújságként mûködõ kerekes kút mellett sétálunk el. A Lendvai-házaspár által üzemeltetett elsõ ellenõrzõpontnál ezúttal kihagyjuk a templom meglátogatását, lendületesen továbbsétálunk, hogy Keserûszernél bekanyarodjunk a most éppen állott vizû Zala közvetlen közelébe. Feltûnõ változás no1., a Zala hídjánál hiányzik az egy tonnás korlátozás jelölése; no2., egy tábla a madárbarát kaszálás fontosságára hívja fel a figyelmet, átlátszó háttérben mûanyag madárral.
A patak kanyargós völgyét követjük a vadászházig, a pontõröknek a réthez képest másként zöld láthatósági mellénye messzirõl virít. Végül is, ez a feladata. Mármint a mellénynek, nem a pontõrnek. A ház mögött a forrás mûködik, egy bögrényit töltök belõle, pezsgõtablettát oldunk benne. A túra útvonalának elsõ számú, friss módosulása miatt innen egyenesen a szlovén határ felé haladunk tovább, kimarad Szalafõ a múzeumfaluval. Helyette – és a hosszú aszfaltos, országúti szakasz helyett – hosszú erdei szakaszt kapunk, eleinte szögegyenes, enyhén emelkedõ dózerúttal. Utóbbi felvisz egy magaslatra, majd a sûrûn festett, friss jelzések bevisznek az erdõbe, ahol mindenféle hangulatos csapásokon bóklászunk tovább. Ez a rész nagyon jól el lett találva. Alig teszünk meg néhány kilométert a vadászháztól induló sárga sávon, amikor hirtelen elérjük a Vasfüggöny turistautat és valamivel odébb az államhatárt. Innentõl már ismerõs a terep, kikerüljük az ellenõrzõponttalanított ifjúsági szállót és az autós közlekedés elõl elzárt kerékpárúton (amint késõbb tanult túratársam rámutat, ezzel a szálló szabályosan megközelíthetetlennek számít szilárd burkolatú úton személyautóval) letalpalunk Õrihódos szélére.
Nem maradunk sokáig a vasúti fuvarozás által leginkább a határállomásáról ismert faluban: libikókás pihenõhelynél felkirándulunk egy mesterséges tó gátjára és be az erdõbe, amelyben egészen Dolány határáig hûsölhetünk. A falut elérve a kocsma, a májusfa és a bedobozolt régi tûzoltókocsi, valamint néhány érdekes színvilágúra festett családi ház mellett sétálunk be a templomig. Az itteni ellenõrzõpontot Kiscsibész topiktárs õrzi, pillanatnyilag egyedül. Szörpöt és müzlit lehet nála vételezni, élünk a lehetõséggel. Számomra ismét új útszakasz következik, nem a réten kell átvágni és eltérni a völgyek között Bûdfalva felé, hanem a lehetõségekhez képest egyenesen északnak megyünk, a határsávot a lehetõ legrövidebb úton megcélozva. Dolányt egy lámák, pontosabban alpakák tenyésztésével foglalkozó telep mellett hagyjuk el végleg. Eredeti. Odébb felfedezem a felelõs gyepgazdálkodásra intõ tábla szlovén változatát, ezen másikfajta madár látható, ugyanúgy áttetszõ plexi háttérrel. Felmegyünk a határra, ezalatt szép csendben elkezd befelhõsödni az ég. Legalább nincs olyan nagyon meleg, mint lehetne. A határkövek sorát elérve nyugat felé kanyarodunk, erdõben kanyargó, letaposott csapást követünk az A/130. jelû határkõ utánig, ahol egy pillanatra érintjük a túra korábbi nyomvonalát (ami Bûdfalva felõl érkezett és itt kanyarodott nyugat felé), majd visszatúrázunk Magyarországra.
Poros, kavicsos úton lépünk be Orfalura, az üdvözlõ táblán a helyi haranglábat jelenítették meg stilizálva, a harangot egy nagyon is valódi csengettyû helyettesíti. Néhány szép porta mellett pihenõhelyet érünk el, a felirat alapján ez a Vend-Ég Menedék. A 2005-re datált faépítményben egy rövid, kézzel írt tájékoztatón olvashatja el az errejáró Orfalu rövid történetét és Nemecz Tibor: Vend-Vidék címû versét. A pihenõ mellett üveges szekrényben egy csomó agyagedényt állítottak ki. Nem mondhatja senki, hogy nem gondoltak a látnivalókra fogékony turistákra. Kicsit odébb az Áfonyás tanösvény tábláján találjuk az ellenõrzõpont felé mutató nyilat, innen hat perc sétára az ellenõrzõpontot. A pontõri minõségben megjelenõ Matécz-családnak egy teaházban találtak helyet a rendezõk. Ha jól meggondolom, életemben most elõször lépek be egy teaházba, és korábban nem is sejtettem, hogy erre pont egy teljesítménytúrán, az ország nyugati majdnemlegvégén kerülhet sor. Bent teából, szörpbõl és sörbõl lehet választani, Repkény az elsõ lehetõséget választja, én a másodikat. Vásárolható továbbá kecskesajttál, ezt a lehetõséget sem hagyjuk ki, és kecskesajttal feltöltve hagyjuk el a helyszínt. Remélem, bejön a bolt és még sokáig jöhetünk teaházazni Orfalura.
A piros sávig aszfaltozunk a forgalmasnak nehezen nevezhetõ orfalui bekötõúton, itt északkelet felé kanyarodunk, betérve az erdõbe. Egy kanyarban megpróbáljuk megbecsülni, milyen mély a nagyon mély kút, de a segédeszközként bedobott kavics csobbanását nem hallom meg. Biztos eléggé nagyon mély. Néhány száz méterrel arréb Repkény hasra veti magát néhány gõte elõtt, akik egy állott vizû pocsolyában ázdogálnak. Nem a kétéltûek iránti tiszteletét akarja kifejezni, hanem fotózáshoz próbál megfelelõ szöget találni, sajnos sikertelenül. Pedig még a nyugalmi állapotukból is megpróbáljuk kizökkenteni õket, hiába. A gõtéken felbuzdulva Balázsfalva szélén benézzük az egyébként teljesen jól jelzett letérést, jutalmul szép kilátást kapunk a Bedi család által állított kõkereszttõl. Visszamegyünk az útvonalra, lecammogunk Farkasfára, a falu – elnézést: városrész – szélén ludak perelnek az arrajárókkal, odébb újszerû teniszpálya tûnik fel. Farkasfa Open. SzLA és családja a szokásos helyen õrzi a zsíros kenyeret. Leülünk beszélgetni, zsíros kenyerezni és a kapott bón beváltásával vett sört elfogyasztani, aztán még többet beszélgetni. Induláskor Laci069-cel váltjuk egymást, aztán sietünk, mert szintidõbõl a táv rövidülése miatt idén kevesebb van, mint korábban volt.
Kint a kocsmázás elõtti, enyhén esõre álló idõ fogad, ez egészen Kondorfáig kísér, ahol majd pár percre kapunk egy kis csalóka napsütést. Addig ki kell kapaszkodnunk azonban Farkasfáról, magunk mögött hagyni a telkeket, és újra az erdõben bóklászni egy sort. Némelyik út olyan, mintha egyébként nem is használnák, leszámítva ennek a túrának a bejáróit, teljesítõit. Vegyes fenyõ- és nemfenyõerdõkben sétálva érkezünk le a most még a gyengén csordogálónak is alig nevezhetõ Lugos-patak völgyébe. A patakmedert Kondorfáig követjük, itt megszabadulok az útvonalon felszedett, koszosságából ítélve nem ma elhagyott mûanyag palacktól. A ponton talpalóék ülnek, egy közepesen besörözött helybéli faggatja õket arról, hogy miféle kirándulás ez. Egy szinttel kintebb pihenünk egy kicsit, túratárs beszél a pultosnak a Kinizsirõl, egy asztalnál a fröccsét iszogató néni beszélget ifjú asztaltársával arról, hogy valami azért mégsem normális dolog. Valószínûleg nem a túrázásra gondol, de ezt így gyors egymásutánban hallgatni legalábbis mókás. Összefutunk a rendezés ügyében erre járó Rakk Gyulával, aki láthatóan nagy elánnal jön valamerrõl és megy valamerre. Indulunk tovább, a korábban említett csalóka napsütés véget is ér, ahogy elérjük a falu szélét. A korábbihoz képest még korábbi útvonalra térünk, a piros sávot követjük, eleinte a patak völgyével és Kondorfával párhuzamosan. Magas fenyõk tövébe telepített pihenõhelyen érjük el az erdõt, majd kikapaszkodunk a völgybõl, dombhátakon hullámvasutazunk tovább. A hátunk mögül néhány mennydörgés hallatszik, itt lent pedig nagyon sûrû a levegõ. Az esõ ellen nincs kifogásom, de egy komoly viharban mégsem érzem biztonságban magam idekint. Sietünk tovább. Nem annyira mellékes információ, hogy ez az útszakasz is csaknem végig sûrû erdõn vezet keresztül. Elérjük a Dó-rétet és a közepén álló hatalmas hársfát, megkerüljük a fa körüli zsombékost, a túloldalon krepp szalag lengedez a szélben. Mindenféle minõségû úton haladva érkezünk le a Bárkás-tavi esõházhoz, éppen az esõ kezdetekor, tehát rendeltetésének megfelelõen vesszük igénybe az építményt. A ponton nápolyival kínálnak, és elfoglaljuk az épp induló, aztán az indulást mégis egy késõbbi idõpillanatra halasztó Vakond87-ék helyét.
Eszünk néhány falatot a saját, ezidáig szinte érintetlen készletünkbõl, aztán csatlakozunk a Barta Zsuzsiból, Vakond87-bõl és CsÁ-ból álló trióhoz és kitrappolunk az enyhén szitáló esõre. Az országútnál valószínûtlen irányból érkezik néhány rövidebb távos túrázó, a pont felõl érdeklõdnek. Bevesszük magunkat az ispánki átkötõre, dombról le, dombra fel, és ott is vagyunk, egyenesen a világ közepén. Az ellenõrzõpont Renátáék kezelésében a mûvelõdési ház tornácán található, itt is kapunk nápolyit, továbbá vizet, továbbá száraz helyet, ahol ezeket elfogyaszthatjuk. Utána ballagunk tovább, ki Ispánkról, el a Nyugati utcai buszmegálló és egy kerékpáros turisztikai tájékoztató mellett. Utóbbi egy térképes táblából és egy öt kerékpár tárolására alkalmas tárolóból áll. A kerékpártároló célközönsége alatt valószínûleg a tábla kerékpáros megtekintõire gondoltak, közülük is azokra, akik kettõ kötõjel kilenc másodpercnél több idõt szánnak a megtekintésre. Hagyjuk. A továbbiakban még egyszer keresztezzük az ispánki aszfaltutat, majd erdõben, az Ispánki-patak völgyében folytatjuk a túrát. Valahonnan felsír egy panaszos hang, madárra gondolnék elõször, de az elöl haladó lányok határozottan állítják, hogy õzgidát láttak. És valóban: Repkény közelebb, de nem túl közelre merészkedik, hogy legalább a fényképezõgép meglássa az idõközben elcsendesült jószágot a susnyásban.
A patakvölgyet és a hosszasan követett düledezõ kerítést egy határozott kanyarral hagyjuk el, átvágunk egy réten és egy terebélyes fa tövében megtaláljuk az utolsó, önkiszolgáló ellenõrzõpontot, valamint a túráról videót forgató Lipák Istvánt. A bélyegzõnek madáretetõszerû építményt készítettek. Egy szántó szélén vezet tovább az út, errõl térünk le hamarosan a Zala völgyébe, és az Alszeren át a célba. Átvesszük a díjazást, elõtte azonban jelezzük, hogy mindketten elszámoltuk a teljesítéseink számát, a két szám különbsége azonban állandó. Köszönöm a túrát a rendezõségnek, köszönöm a társaságot minden útitársamnak! A célban ücsörögve találkozunk még Szabó Zsuzsával és Pinkert Lacival és még egy csomó túrázóval is, majd Repkény édesanyja szállít személyautóval vissza a szomszéd megyébe.
-Kékdroid-
Képek
|