Bükki Kihívás 43
Ha egyszer kihívnak a Bükkbe, akkor kimegyek a Bükkbe, gondolom, amikor meglátom a túra idõben változó kiírását. Akkor is, ha lassan két hónapja nem voltam teljesítménytúrázni. A tevékenységre Kerek repkény mellett Bese öcsémet is ráveszem, sõt, végül némi telefonos ügyintézés után Vakond87-tel és Nagy Ádámmal tagozódunk össze a túrára. Vakond jóvoltából autós fuvar is adódik Felnémet – Felsõtárkány és vissza viszonylatban, és szombat délután fél négykor, a dobogós odaérkezõ díjáról bõven lemaradva ott tolongunk az Egri Kárpát Egyesület felsõtárkányi fõhadiszállása elõtt. A rajtprocesszió úgy zajlik, hogy a jelenlévõk lassan rendezõdõ sort képeznek – itt a rég látott Borbás Istvánék mögé keveredek, odébb Dienes Áronék várakoznak –, megmondják, mi az õ nevük, ezt fel is írják egy ívre a születési idejükkel, a szolgáltatott információt pedig aláírással hitelesítik. Közben a fõrendezõség kitölti az itinert. Pénzt már korábban utaltunk, azzal nem kell bajlódni, kivéve persze öcsémnél, akit ma reggel vettem rá a hosszú távra. Szerencsére a különbözet fizethetõ készpénzben. Utolsó lépcsõfokként még rajtidõt írnak az ajtónál, ez legyen délután négy, addig pont át lehet nézni a kapott itinert. Sok néznivaló nincs rajta: egy lapon vázlatos útvonalleírást, egy másik lapon az pecsétgyûjtõ felületet találjuk, plusz név, rajtszám, szokásos dolgok. Annak, aki nem járt még a környéken, erõsen ajánlott a térkép. Aki pedig nem hozott térképet, az tanulmányozhat egyet a ház elõtt, mert olyan is van. Négy órakor két dolog történik, egyrészt megérkezik a közös logisztikát szervezett Fürész Andi, Ruttkay Dia, SzLA, Pesza-féle csapat, másrészt elindulunk a túrán.
Felsõtárkányból a Völgyfõ-ház felé trappolunk fel az aszfaltúton, elõttünk térben a Bükk, idõben az éjszaka. A kisvasúti megálló szél felõli oldalán fóliával biztosított esõházában megkapjuk az elsõ bélyegzést. Lila, mosolygós figurát ábrázol. Megnyílik a kör, a Berváig vezetõ P+ jelzésen sétálunk tovább, széles dózerúton, majd behavazott, de eléggé lejárt keréknyomokban. A Mellér-völgy aljában keresztezzük a Szarvaskõ – Várkút – stb – Garadna útvonalon kanyargó zöld sávot, elérjük a mai nap elsõ észrevehetõ emelkedõjét. Felmenet közben ér utol Dolgos György, pont akkor, amikor hátranézve csodálatos kilátás nyílik a Várhegyre és a hosszú gerincre mögötte. Egy idõre lelassít hozzánk, aztán elrobog. A soron következõ magaslaton a Jubileumi körtúra sárga sávját szemlélhetjük meg. Még éppen világos van, amikor leereszkedünk a Mész-völgybe, szalagokat követünk a rét szélén és szalagozott helyen lépjük át a keskeny patakot. A jelzés felvezet az aszfaltútra, ez néhol havas, néhol száraz, de szerencsére nem fagyott le. A piros sáv elérésekor döntök úgy, hogy nem halogatom tovább a fejlámpa bekapcsolását. Leereszkedünk a Berva-völgybe, utolér két futó, egyikükhöz hozzá tudom rendelni Kerékgyártó Peti hangját. Újra aszfaltot érünk, ezen megyünk fel a Guba-házhoz. Felettünk tiszta, csillagos ég, a holdfelkelte messze van, lehet gyönyörködni a látványban. A háznál bélyegzés, tea, keksz az intézkedés sorrendje, elõbbit félig kint intézem, utóbbit teljesen kint fogyasztom el. Közben Vakondék bentragadnak, Repkény eltûnik a réten és érkezik egy csomó túratárs. Hirtelen kerül elõ mindenki, pont, amikor megiszom a teát: Vakond, Ádám és Bese a házból, Repkény a csillagnézésbõl.
A folytatásban továbbmegyünk, a Guba-kútnál elvétjük a jelzést, maradunk a patak mellett, aztán javítunk, visszakeveredünk, újra keresztezzük az aszfaltutat. Balról fejlámpák egész füzére érkezik toronyiránt, õk máshogy gondoltak visszajutni. Hosszú, fárasztó, monoton emelkedõ áll elõttünk, itt még szerencsére jól letaposott, enyhén havas úton. A Kaszálás-tetõ környékén nyílt terepre érünk, felettünk továbbra is a csillagok világítják be az eget, mögöttünk Eger fényei sárgállnak, a láthatáron egészen a Mátraalja falvaiig ellátni. A tetõ környékén enyhül a meredekség, és bár továbbra is emelkedünk, kényelmesebbnek érzem a haladást. Elérünk egy széles, lejárt dózerutat, ezen balra kanyarodunk, majd egy viszonylag nehezen észrevehetõ betérõnél felkaptatunk a Homonna-tisztásra. Nem érdemes elnézni ezt a betérõt, mert a dózerút szép lassan visszaereszkedik a Berva-völgybe. A Homonnán jelzést váltunk, zöld sávra, az elhagyott pirossal Õr-kõ-réten még találkozunk, miután visszatér Bélapátfalváról. Elhullámozgatunk egy keskeny erdei úton, még mindig fölfelé haladunk, majd egy, szintén nehezen észrevehetõ visszafordító után átballagunk a Galya-nyeregbe. Megpróbálom lefotózni a zománctáblát, de az elemek nem bírják. Kiveszem õket a gépbõl, a zsebre vágott kezemben melengetem, legalább néhány képet szeretnék ellõni ma este. Az elemes közjáték miatt lemaradok a társaságtól, ezt a lemaradást eltart egy ideig behoznom. Egyre mélyebb a hó, nem lettem volna az utat elöl taposók helyében. Ez különösen akkor válik nyilvánvalóvá, amikor a Bél-kõ-nyakat elérve kilátásnézõ céllal elhagyjuk a járt utat, és a sárga háromszög elsõ szakaszán csak Vakondék járnak elõttem. A késõbb csatlakozó tanösvényen szerencsére elég sokan járhatnak, a tetõre a letaposott havon kényelmesen fel lehet jutni. Nagyon erõs szél fogad fent és fantasztikus, hátborzongató kilátás a behavazott, a sötétben is érezhetõen óriási bányaudvarral, Bélapátfalva, Mikófalva, Egercsehi és a környezõ települések fényeivel. A kilátóhely védõkorlátjától két méterre álló pihenõhelyen mintha elvágták volna a szelet: rövid pihenõt tartunk, teázunk egyet saját készletbõl, bedobok egy szelet csokit, majd visszabotorkálunk a túra útvonalára.
Ha eddig nehézkes volt a haladás, akkor innentõl sokkal nehézkesebb. Mondhatni, nehéz. A Messzelátót megkerülõ úton csak botorkálunk a letaposott nyomban, és hiába minden kéktúrázókra és kirándulócsoportokra vonatkozó reményem, a Bélapátfalva felõl érkezõ Kéktúra útvonalát sem járták ki jobban. Elhaladunk a Zöld-réti pihenõhely mellett, bukdácsolok, csúszkálok a csekély tapadású porhóban. Elõttünk most kel fel a Hold és nagy, sárgás foltként süt ide a fénye a fák között. Elõször arra gondolok, hogy az Õr-kõ-ház lesz az, csak olyan furcsán nagy ablaka van. Felküzdöm magam az Õr-kõ alá, az egykori kék háromszög egykori nyugati végpontjához, pár éve Szilóék itt osztották ketté a LeFaGySz mezõnyét a hosszú és rövid távok mentén. Bevárom Kerek repkényt, együtt futunk (haha) be a menedékházhoz. A ház elõtt tábortûz lobog és vidám pontõrök kínálnak almával, amíg a papírokat pecsételik. Melegszünk egy kicsit a tûznél, pihenünk, állítólag innentõl sokkal nehezebb lesz. Nehéz elhinni, pedig tényleg. Felóvatlankodunk az Õr-kõ-rétre, nem sokkal odébb rálépünk a Bükk-fennsíkot szinte nyílegyenesen átszelõ, kék kereszttel jelzett ösvényre. Az irányító táblán emléktúra emlékplakettjét látom, a fényképezéssel itt is hiába próbálkozom. Eleinte még akadunk némi jól járható szekérútra, aztán a töbrök között a jól járhatóság elenyészik, marad a csendes kanyargás a hóban. A Kopasz-rétnél elhaladunk a barlang behavazott bejárata közelében, itt, hosszú ideig az egyetlen nyílt szakaszon tûnik fel, hogy olyan erõs a holdfény, hogy szinte lámpa nélkül is lehetne túrázni.
Menetelünk tovább, néha beszélgetünk, de inkább csak csendben botladozunk az egyre mélyebbre összefújt hóban. Az Istállós-kõ alatti elágazásban összevárjuk egymást, élénk szembeforgalomban – itt találkozunk Áronékkal és Borbás Istvánékkal is utoljára ma – kapaszkodunk fel a Bükk korábban legmagasabbnak vélt pontjára. A tetõn önkiszolgáló ellenõrzõpont mûködik, a Bükk 900-as csúcsai mozgalom bélyegzõjével kell elfogadható lenyomatot alkotni. Vakond kisegít tintapárnával, az enyém úgyis szinte csontszáraz. A mûalkotások elkészítését követõen teázom megint. A túratársunk, aki az Õr-kõ-ház után csapódott mögénk, bemutatkozik, õ Péter, Miskolcról. Innentõl tehát hatfõssé bõvül a társaság a célig. majdnem végig majdnem együtt haladunk. Írok egy üzenet suvlajnak, hátha éppen a Börzsönyben csinálja nagyjából ugyanazt, amit mi, aztán hagyom a telefont, hogy küszködjön egyedül az elküldéssel. Az Istállós-kõrõl kényelmesen letrappolunk, a mély hó, amely fölfelé akadály volt, most segítséget jelent, megfogja a lábamat a csúszós csapáson. Visszatérünk a Bánkút felé vezetõ útra, ezt aztán nemsokára el is hagyjuk, és az egykori fennsíki kisvasút nyomvonalát követjük az Õserdõ felé. Baktatunk a holdfényben, a fák sötét árnyékot vetnek a havon. Elérjük a kerítést és eljárjuk a kerüld meg az Õserdõt címû keringõt, lemegyünk a Kékre, majd fel a következõ önkiszolgáló ellenõrzõponthoz. Örömmel állapítjuk meg, hogy itt a szint legnagyobb részén túlvagyunk, csak egyetlen, rövid kaptató áll elõttünk egészen a célig. Bélyegzés után lesuhanunk a Tar-kõ alá, a Toldi-kapuba.
Meredek, a vártnál azonban sokkal jobban járható lejtõn és kényelmes úton, egy ideig csaknem szintben, lazán ballagunk tovább. Végre nyugodtan le lehet kapcsolni a lámpát, nem kell bukdácsolni a hóban és a követendõ út is egyértelmû. Elágazás követ elágazást, mellettünk északra a Tar-kõ és a Három-kõ magas, masszív sziklafala tornyosul a fákon túl, dél felé völgyek nyílnak sorra meg. Hirtelen elkanyarodó, meredeken induló csapáson kell hirtelen elkanyarodnunk, figyelmeztet Vakond, és valóban így alakul. Tágas irtás következik, ahol megint érdemes megállni egy pillanatra és körülnézni, mögöttünk a Tar-kõ – Három-kõ kettõs magasodik az éjszakában. A Hold elé úszó felhõn szivárványszínûen törik meg a fény, megbabonázva nézzük a jelenséget, ami egy percig, ha tart, aztán kialakul a szokásos holdudvar. Megérkezünk a Hereg-rétre, lesétálunk az oldalában. A rézsû egy szimpatikus pontján leereszkedünk az Eger – Lillafüred országútra, ezt követjük a Tamás-kúti menedékházig. Közben azon morfondírozunk, hogy vajon hány autó fog elhaladni, bevezetve az imaginárius autó fogalmát, illetve felmerül, hogy megfelelõ peremfeltételekkel végtelen sok autó fog nem elhaladni. Mielõtt ebbe még jobban belebonyolódnánk, szerencsére megérkezünk a házhoz, az Agria Spec. Mentõsök szokásos õrhelyére. A házban leülünk pár percre, zsíros kenyérrel és teával kínál a pontõr család. Nehézkesen, de végül elindulunk, ki a házból, át az úton, le a völgybe.
Elhaladunk a Fekete-len-forrás mellett, le egészen a Lök-völgybe, ahonnan a túra utolsó emelkedõjén meredeken, hosszan kell kikapaszkodni. Igazából nem is esik rosszul a hosszas lejtmenet után. Itt olyan, munkagépek által kijárt útszakaszba is belefutunk, ahol már egyáltalán nincs hó, ellenben, ha nem fagyna, jó nagy sár lenne. A tetõ túloldalán leereszkedünk a Samassa-házhoz, lámpa pislákol a bejárat felett. Bent ismét teával kínálnak, ez egyáltalán nincs ellenemre, sõt. Megint teázunk. Patakvölgyben, széles úton sétálunk át a Stimecz-házhoz, nincs ellenõrzõpont, ellenben a megszûnt kisvasutak helyett itt egy meglévõt találunk és ennek örömére a síneket követve mehetünk tovább. Repkénnyel és Besével lemaradunk kissé, lassulunk, elszoktunk egy ideje a túrázástól. Itt tájékoztat végül a telefon arról, hogy elküldte az sms-t, amit az Istállós-kõn bíztam rá. Jobb késõn, mint sem, vagy mi. Mindeközben sokkal kényelmesebb a behavazott, mint a behavazatlan vasúti pályán haladni, ezt többszöri ellenõrzés után állapítom meg, amikor újra megérkezünk a Varróházhoz. Innen csak be kell sétálni Felsõtárkányra, egészen a falu közepéig. A célban vidám, de álmos rendezõket találunk, valamint a vidám, egyáltalán nem álmos SzLA-t. Elõbbiektõl díjazást veszünk át a kitûzõ + oklevél kategóriában, majd Vakond visszaszállít Felnémetre, a cél elérésétõl számított egy órán belül már alszom.
Mit mondhatnék összegzésként? Szerintem nagyon jó túrát raktak össze nekünk a rendezõk, érdekes, nem szokványos, kellõen nehéz útvonalon. Külön jólesett, hogy a végén – a Tamás-kútnál és a Samassa-háznál fedett, fûtött helyen volt az ellenõrzõpont. Köszönöm a rendezõknek a túrába fektetett munkát, köszönöm útitársaimnak a társaságot és külön köszönöm Vakondnak a fuvart! Teljesítménytúrák kapcsán nem merek semmiféle ígéretet tenni a visszatérésre, de ide (is) szívesen jönnék jövõre.
-Kékdroid-
Tíz darab kép, jórészt sötétek |
