Téli Sóút 15.
Régóta szemeztem Lipák Pista kupájával, és mivel idén nincs Dél-Dunántúli Kupa és Észak-Somogy Kupa se, némileg keletebbre teszem a székhelyem, persze vigyázva arra, nehogy a budapesti túrák túlszaporodjanak. smile hangulatjel Pistával a Szomor túrán találkoztam menet közben, a táv talán legszebb részén, a Zsámbék utáni fenyves-bújkálós szakaszon. Akkor kezdett érlelõdni bennem az elhatározás, hogy jó lenne elvetõdni Pest megye kies és alföldies részére is a 2015-ös évben. Aztán mikor mondta, hogy valószínûleg utoljára rendezi a kupasorozatát, amit nem mellesleg Õrsi Anna is megcsinált már, csak a többi túrával való összeegyeztetés maradt hátra a túraév tervezésekor. Idén már nincs olyan versenykényszerem, hogy a szinttel is TTT-pontot gyûjtsek, így jöhetnek az alföldi túrák! Ennyit az elõzményekrõl.
Tápiószele pont azon a határon van, hogy még elérhetõ Szárról, pesti megalvás nélkül. Belelkesítettem a családot is, hogy együtt szerezzük meg júliusra a kupát, egy kis csavarral: apa korán kel és hosszútávokat megy, ahol tud, anya pedig a babákkal rövideket. Az éjszakai túrát viszont ki kell váltanunk, nekem várhatóan a vezetett esti túrával, másnap úgyis Hévízgyörkre készülök (bizony, a Galga Kupa is be van tervezve idénre!), a családnak pedig a Kéttorony túra legrövidebb távjával. A másik, nehezen megoldható nap az április 4-e, mert akkor van Zalában ÉDK-s túra (a három zalai közül az egyik!), amit szintén családilag készülünk csinálni, de végül is eltoltam a Kanizsa túrára az ÉDK befejezését, és így kijött a mátrix. Viszont a Téli Sóúttal is volt még egy olyan probléma, hogy aznap este rendezik a Bükkben a Bükki Kihívás éjszakai Teljesítménytúrát, amit kinéztem magamnak. Osztottam-szoroztam, nézegettem a menetrendeket Pista segítségével, végül is úgy döntöttem, maradok a rövidebb távnál, mert onnan korán –és nekem vonattal ingyen- át lehet jutni Egerbe. Viszont még így is a legkorábbi vonattal kellett eljöjjek otthonról 4:25-kor, hogy reggel 8-ra a rajtban legyek, ennyit jelent, hogy át kell jönnöm a Dunán. A család persze nem volt ilyen idõhöz kötve, nejem és a gyerekek késõbbi vonattal jöttek, és kedves családi ismerõsökkel túráztak, akik Káván laknak. Innen is köszönöm Ildinek és Gergõnek a segítséget!
A szolnoki vonaton nem igazán kerestem ismerõst, inkább aludtam, Nagykátán ébredtem meg magamtól. Leszálláskor viszont rögtön megtaláltam Szemán Zolit és Agárdi Petit, együtt mentünk a rajtig, közben elemeztük a tavalyi eredményeinket (ha Sára Peti csuklott ezen a reggelen, az ezért volt). Majdnem elmentünk a Mûvház mellett, de az éppen indulók visszairányítottak a rajtba. Lipák úr ahogy meglátott, rögtön behívott minket Petivel egy eldugott szobába, ahol nem a szabadkõmûves szeánsz folyt, hanem a bitang erõs de csodás illatú almapálinka a feles pohárba. Vizet kellett kérjek, hogy éhgyomorra meg tudjam inni. Az aperitif után már csak nevezni kellett.
Agárdi úr elfutott, én viszont megláttam Szilágyi Erzsit, de õk meg késõbb indultak Szemán Zolival, szöszöltek még a rajtban. Mindegy, elindultam egyedül, az útvonal úgyis egyértelmû: át a településen, a híd után pedig balra, az már a Sóút. A Tápió hídján viszont meg kellett álljak fotózni, meg utána a libákat is. Így Erzsiék utolértek, és innen együtt mentünk, kellemes hatfeles tempóban, ahogy az alföldiek szoktak az Alföldön... El is meséltem rögtön azt a többször tapasztalt élményemet a Bartinán, hogy az alföldiek meglépnek az elején, aztán amikor Grábócról a Kéken ki kell kapaszkodni a nyeregbe az erdészlak felé, ott lihegnek meghalva, én meg sétálok el mellettük.
De vissza a túrához, a Sóút elején egy egykor láthatólag tájháznak felújított vályogházikó mellett mentünk el, sajnos már nem üzemel, a tábla leszedve. Innen széles szekérút kezdõdött, amit évszázadok óta járnak. Szerencsénkre le volt fagyva a sáros szakasz, a szél is közepes erõsséggel fújt, hó nem volt viszont szikrázó napsütés. Jó messzire el lehet ilyenkor látni, én viszont a hegyekhez szokott szememmel nem tudom bemérni a távolságokat. Például, a Tápiógyörgyei vasútállomást sokáig csodálhattuk, mintegy köpésre tõlünk, de a térkép szerint légvonalban is három kilométerre van! Amik segítenek ilyenkor a bemérésben, a keresztek. Viszonylagos gyakorisággal sorakoznak a feszületek a Sóút mentén, ahol megpihenhettek a gyalogos vándorok. Nekünk az elsõ pontunk volt egy ilyen keresztnél, ahol narancsot kaptunk. Erzsi nekem adta a sajátját, amit utólag nagyon köszönök, ugyanis a Bükkben, az Õserdõben került elfogyasztásra, este tizenegy körül, és életmentõ volt!! smile hangulatjel
Ezen a szakaszon már kezdett megolvadni a jég, és körülöttünk a belvíztavakon gyönyörû rianások voltak, amiket le is fotóztunk. Közben sokat beszélgettünk a megcsinált és leendõ túráinkról, számvetést tartottunk mindannyian. A szél néha erõsebb lökéseket is produkált, de mivel eléggé gyorsan haladtunk, nem fáztunk. Meg engem még mindig melegített Pista alma-csodája. tongue hangulatjel
De minden útnak is vége szakad egyszer, egy út közeledett Tápiógyörgye felõl, és kiértünk a Pokolcsárda ellenõrzõpontra, ahol egy szép pihenõhely és játszótér fogadott minket, életnagyságú mûanyag háziállatokkal, egy csacsival, egy muraközi lóval és egy mangalica disznóval. Nosza fel is hívtam a családot, mire számítsanak, nejem közölte rögtön, hogy a gyerekek rosszak és már most úgy néznek ki mint a varacskos disznó. Persze, mert nekik már megolvadt a sár felszíne, és direkt belementek a belvízbe. De a játszótér reménye felvillanyozta õket. A kis pavilonban, ahol téli fagyit kaptunk, Erzsi javaslatára kinyitottam a falon az ablakot, ahol egy fülesbagoly bámult vissza rám, a másik ablakszárnyban pedig egy pipacs piroslott a zöld mezõn. Bizony, szép lehet ez a vidék nyáron is, sõt, lehet szebb, mint most…
Itt elbúcsúztam túratársaimtól, és az országút szélén Tápiógyörgye felé vettem az irányt. Megelõztettem magam pár szintén rövidtávossal, hogy tudjak pisilni, mert erdõ híján az Alföldön nehéz elbújni. Aztán elemet cseréltem a gépben, mert az is bemondta az unalmast, pont egy szép kis elhagyott tanya elõtt egy belvíztó partján, amit muszáj volt lefotózni! Edu azóta lájkolta is. smile hangulatjel Ezzel viszont azt értem el, hogy lekéstem a vonatot. Igen ám, de ez a betervezetthez képest a két órával korábbi vonat volt! Átsétáltam a pirosan villogó sorompónál az Erdélybe tartó vonat elõtt, mert ezen a szakaszon olyan leromlott állapotban van a pálya, hogy 20 km/órás sebességkorlátozás van bevezetve, a sorompó behatási távolságát viszont 120 km/órához mérték. Értsd: ötször tovább tart odaérni a vonatnak, mint normál esetben. Ahhoz viszont nem voltam elég gyors, hogy lefotózzam a román mozdony húzta szerelvényt a túloldalról, de ez legyen a legkevesebb.
Ezután bekocogtam a faluba, de ahogy számoltam, pont az orrom elõtt ment el Újszász felé a vonat. De azt a Célkocsmát kár is lett volna nem kiélvezni: hatalmas szárnyaskerék van az oldalán, mozgássérült feljáróval is el van látva a terasz, bent pedig duruzsolt a jó meleg kandalló. Lipák úr és segítõi pedig szorgalmasan írták az Emléklapokat a beérkezõknek. Itt készült az a híres fotó Pistáról, némi beállítással amúgy, amit azóta rengetegen lájkoltak a fészen, nem gondoltam, hogy ilyen híres fotó lesz, de utólag örülök neki. Visszatérve a kocsmára, volt egy két igazi „bútordarab”, de mindenki jó fej volt, aki még tudott beszélni. Végül is, egy korsó csapoltat ittam, amit mindenhol kipróbálok, ezzel tesztelem le a helyet. Kissé drágálltam, így utána egy üveges Rocky Cellart toltam még be 185-ért, csak hidegen és csak üvegbõl meg lehet inni azt is. Vannak ilyen emlékeim ifjúkoromból a Blaha melletti Stáhly Pincébõl, ó az a hely, ó az a csodás ifjúság és hõskorszak, ó a Csánk Norbi meg a Csadó Bandi, akikbõl azóta szintén teljesítménytúrázók lettek! smile hangulatjel
No, miután így meghatódtam a múlton és magamon, elérkezett a búcsú ideje. De nem Pistától, mert õ is Szolnok felé tartott, a harmincas táv céljába. Megnyugtatott, hogy Újszászon is van kocsma az állomáson, és még búcsúzólag megkínált az alma-csodából. Megdicsérte a babáimat, milyen jól bírják a túrázást, valójában a nejemet kell, hogy õket kibírja közben... tongue hangulatjel Aztán elbúcsúztunk egymástól, hogy utamat Eger felé vegyem, meg persze legelõbb az Újszászi mûintézmény felé. De ez már egy másik történet… Köszönjük a túrát, márciusban visszatérünk a Kincsemre! smile hangulatjel |
