Túrabeszámolók


Bükki kilátások

laslowTúra éve: 20072007.03.05 19:44:01
BükkiKI 007
Szombat reggel hangulatos vonatozás után érkeztünk meg a szilvásváradi vasútállomásra, ahol azon melegében regisztrálhattunk is a hétvégi teljesítménytúránkra. Átöltözés, csomagleadás, veckelõdés után már ott is álltunk Imaro színe elõtt, aki éppen lelkesítõ szavakkal bocsátotta útjára a 9.00-kor induló turnust. – Na! Menjetek már! A futanet csapat szót fogadott és ment. Öt perccel késõbb pedig mi is Pusztai Csabi Lórántffy Csabi és jómagam, aki ismét a nyúl szerepét vállalta az üldözõk elõtt. Hamarosan túlnyúltam a szerepemen, mert a Bácsó-völgy kedvezõ emelkedését kihasználva felvettem a menettempót. Ezen a túrán már harmadszor indulok, és kétszer vállaltam pontõri szerepet, de ez az elsõ alkalom, hogy hó nélkül vágtam neki. Eddig a 30-40 cm vastagságú hóréteg volt a fõ lassító tényezõ, most ez hiányzott így kacérkodtam a gondolattal, hogy sikerül megismételni a Téli Mátrás teljesítményt, és 4 órán belül teljesíteni a távot. Na majd meglátjuk. A völgy jó iramot tett lehetõvé, eleinte ugyan sár nehezítette az utat, de a szint emelkedésével ez a nehézség is megszûnt. Elõttünk már több mint 100 nevezõ indult, de szerencsére tülekedni itt nem kell. A Kelemen-széke elõtt több ponton szép kilátás nyílt a Szalajkára, kifejezetten élmény volt kocogni az emelkedõgerincen. Szûk fél óra alatt értem fel az elsõ ponthoz, majd lukasztás után lemanõvereztem a Katona sírokhoz. Innen szerpentinen nyomulás fel a Bükkbe, az ösvényre dõlt fák igénybe veszik az ember kreativitását, egy alkalommal majdnem le is fejeltem egy limbólécet. Az Õr-kõ-rét elõtt több túrázót is megelõzök, találkozok Rékával és Katival is. Az atomlányok, most is fülig mosollyal küzdik le a legvadabb emelkedõket. Az Õr-kõ-rét elõtt kisebb navigációs problémáim támadnak, de szerencsére rám szólnak, hogy szálljak le Kálmánhegyi-útról. Kisebb akrobatikával sikerül feljutni az Õr-kõn lévõ lyukasztóhoz, majd még nagyobb trükközéssel le is jöttem onnan. A kilátás a csúcsról szép, volt és itt találkoztam a legtöbb túrázóval. Ahogy rátérek a kék jelzésre szembe jön Pusztai Csabi, pacsizunk egyet és bevágódok a szántásba. Mármint az igen találóan ördögszántásnak nevezett képzõdménybe. Aki még nem látott ilyet annak úgy kell elképzelnie, mint egy téli mélyszántást, ahol a rögök sziklából vannak. Az ember szökdel a kövek között, közben figyeli a jelzéseket, nem unalmas móka. De igaz, ami igaz haladni sem lehet rajta, szerencse, hogy a jelzések frissen vannak festve így a szinte láthatatlan ösvény is jól követhetõ. Aktív hegyikerékpárosként elmondhatom, hogy a talajt tekintve ez a legkutyább része a Bükknek. Néha akad egy-két nekilódulós rész, de ez a stílus kitart a Cserepes-kõ barlangjáig, ahol bélyegzést, teát és almát kaphat, aki igényli, én maradtam a hozott anyagnál. A barlangtól ismét akrobatikus leereszkedés, majd újabb ördögszántás, ezúttal viszont a Vörös-kõ-bérc oldalában, ahol még egy olyan martalóc is megáll bámészkodni, mint jómagam. Némi dimbes-domb után máris az Õserdõ környékére érkeztem. Itt miközben egy szép csoport túrázót megelõztem volt idõm elmélkedni azokon a szép idõkön, amikor még nem a kerítés mellett kellett túrázni. A régi ösvényen a faóriások között járva, futva bringázva, nehezen kifejezhetõ érzés lett úrrá az arra bóklászón. Ami engem illett azt hiszem nagyjából ezen a helyen lettem kicsit természet- és bükkmániákus. Sajnos így kirekesztve az õsi közegbõl már más a világ, de bízom abban, hogy a lekerítés hasznára válik az erdõnek. A következõ rugaszkodás a Tar-kõ. Ez hazai pálya, hiszen a hétvégi kifutásoknak nem ritkán ez a célpontja. Trükkös kocogás a kilátópontig, lukasztás, szusszanás és gyerünk tovább. Itt kicsit számolok magamban, miközben a Három-kõ felé veszem az irányt. Fél óra alatt négy km-t tettem meg és még alig vagyok túl a 12. kilcsin. Vagyis a 4 órás terv igencsak ingatag, de hátha innen könnyebb lesz. Eltekintve az újabb, a korábbiakhoz képest járhatóbb ördögszántástól tényleg jobban lehet szaporázni, majd a rétekre érve még jobban ki lehet lépni. Korábban innen a mély hó miatt a régi vasúti csapáson nyomultam, de most lelkiismeretesen maradok a jelzésen, és nem is bánom meg. Igaz nem is haladok, ahogy szeretnék, de kezdem azzal vigasztalni magam, hogy februárban az ágy alá alázósan lázas lábadozásom okán eléggé visszavettem a sportból, így pedig mit várhatnék. De nem sokat sopánkodok, mert a táj mindenért kárpótol, hamarosan kibukkanok a lillafüred felé vezetõ mûúton, majd ismét vissza a jelzett ösvényre. Így ki-be bujkálok egészen amíg a jelzés balra el nem ágazik én viszont (a kiírás szerint) nem. A mûút jól is esik meg nem is. Annyira megszoktam már a le-fel ingázást, hogy fárasztó szintben haladni, és a terepfutó cipõm sem a legszuperebb a kemény aszfalton. Hamarosan már a Nagy-mezõn kocogunk elõttem kisebb csapat, egyikükben Larzenra ismerek. A következõ állomás a Vörös Meteor síház, amit megtalálni könnyû, megközelíteni viszont nem. Az épület messzirõl feltûnik, mert a körülötte lévõ fenyvest kivágták, az odajutás viszont bajos, mert a fák eltorlaszolják az ösvényt. Sajnálom a fákat, remélem jó oka van annak, hogy így leborotválták az erdõt. A Vörös Meteornál egy vörös démon teával, és zsíros kenyérrel kínál, de én még mindig maradok a hozott elemózsiánál. Innen az irányt visszafelé veszem a Nagy-mezõn keresztül a mûúton a zöld jelzésig. Itt már furcsálltam, hogy Csabi barátom nem jött velem szembe. Már fel is adtam a találkozás reményét, amikor már a mezõn haladva keselyû-vijjogást hallok a távolból. Csabi az, kb. negyed órával lehet lemaradva tõlem. Intés után maradok a mezõn, ahol kifejezetten jó futni, a talaj ruganyos, az ég vakító kék és felhõtlen. Némi mûút után, még egy kis ördögszántás szerûség, majd a zöld jelzésen tovább a Heves-BAZ megye határig, ami elõtt még egy bólya lepi meg azokat, akik inkább a mûúton haladnának. Átkelve a mûúton irány a Pazsagi erdészház. Itt egy sráccal találkozok, aki fehér rövidnadrágban nyomja le a távot. Megdicsérem a nyáriasságot, mire õ csak annyit mond: - tudod, nálunk egész télen nyár volt. Lehet ebben igazság, de nekem az a sztori ugrik be, amikor mindenki áll a Balaton partján csak egy ember lubickol vidáman.
- Miért nem jönnek maguk is – kérdi – jó meleg a víz legalább 5 fok.
- 5 fok? – kérdik -, az magának meleg? Honnan jött maga jóember?
– Honnan? Hát Murmanszkból.
Szóval minden relatív. Az erdészháznál hiába kuksizom az emukat, nem látom õket. Egy hete még ott vigyorogtak, és eléggé emusan reagáltak a barátkozási szándékra. Sehogy. Újabb lukasztás a bójánál, és itt tapasztalom azt, hogy az ég egyre felhõsebb, bízom benne, hogy megúszom szárazon. A jelölt rejtekutakon érem el a Hosszú-völgyi pontot. Ez a szakasz azért különösen emlékezetes számomra, mert amikor két-éve itt pontõrködtünk az öcsikémmel, ide cígöltünk két db 20 literes kannát tele teának való ivóvízzel. Mivel az erdei út autóval járhatatlannak bizonyult leparkoltunk a megyehatár környékén és onnan szánkóval húztuk le a felszerelést, na azt egy darabig nem felejtem el. Így a kopottas jelzések ellenére sem esett nehezemre a navigálás. A Hosszú-völgyi ponthoz túrám harmadik órája után pár perccel érkeztem. Nagyjából egy óra alatt jöttem le a bükki síháztól, 12 km 1 óra alatt nem rossz így terepen, de ismerve az elõttem álló részt már letettem a 4 órán belüli tervekrõl. Azt hiszem nem a szintkülönbség teszi lassabbá ezt a túrát, hanem a talaj viszonyok. A bükki talajt általában sport szempontból jobbnak tartom a mátrainál, de pont ez a túra azt, ahol kevés az olyan hely, ahol jól ki lehet lépni. Talán majd a Török úton, gondoltam. A Hosszú-völgy aljából jobbra kellett fordulni, ez nekem egyértelmû volt nem úgy mint egy srácnak, aki valami oknál fogva nagyjából Bükkszentkereszt felé vette az irányt. Sikerül meggyõznöm az Ódor-hegy hollétérõl, miután túlharsogtam az MP3 feelinget, és kocogtunk le a Hór völgyében. A sziklákkal határolt völgy nagyon szép fölöttünk ragadozó madarak köröztek vijjogva. Lehet, hogy õk már látták, hogy fogytán az innivalóm. Átfutva a kis hídon, rátértem az emelkedõre, a cimbora mögöttem egyre jobban lemaradozott, majd ugrás neki az Ódor emelkedõjének. Nagyjából féltávnál tarthattam, amikor szuszogásra lettem figyelmes mögöttem. A korábban lemaradt srác néhány méterrel mögöttem nyomult. Szóltam neki, hogy ha menni akar csak nyugodtan, de nem hallotta a zenétõl. Én végig joggoltam, õk keményen gyalogolt, és itt õ bizonyult gyorsabbnak. Azt viszont tudtam, hogy ha gyalogolni kezdek, lemerevedek és nehezen tudom újra felvenni a futóritmust. Véletlenül igazam is lett, mert mikor kiértünk a „kupak” útra a sporttárs le is maradt. Irány az Ódor-vár. Jó ötlet volt, hogy a rendezõk a csúcsra tették a pontot, mert a puszta kíváncsiság már nem hajtott volna oda fel. Így viszont még egy utolsó pillantást vetettem a Hór-völgyre alant és a vészjósló felhõkre „felent”, és gyerünk tovább. Itt már bizony eléggé éreztem a hiányát az innivalónak. Az utolsó csöppeket még az Ódorra kapaszkodva préseltem ki a kulacsból, de majd kapok a Völgyfõ-háznál. Addig viszont el is kellett jutni, és a lankás emelkedõkön, lejtõkön már nem éppen pille léptekkel haladtam. Az utolsó pontnál Viktor barátunk terített asztallal, és ami a fõ meleg teával várta az oda érkezõket. Ebbõl gyorsan le is gurítottam kettõt, majd irány a Török-út, ahol ugye jól bele lehet húzni. Hát nem lehetett. Sokaktól eltérõen én szeretek a Török úton futni, nincs benne sok érdekesség, de jó a ritmusa. Azt hiszem még a mountain bike korszakom (mi még mindig tart) kezdetén szerettem meg. Nincs is vele semmi bajom, kivéve ha sáros. És most az volt, na nem nagyon csak úgy jó tapicskolósan, ragadósan, csúszkálósan, bizonyos helyeken készen állt egy jó kis iszapbirkózásra. Lelke szemeim elõtt már felsejlettek a filmekbõl jól ismert lányok, akik belevetik magukat a küzdelembe. De maradjunk a realitásnál. A terepjárók által habosított latyak szerencsére csak úgy a szakasz feléig tart, onnan már egészen jól lehet haladni. De, hogy az öröm teljes legyen, itt az esõ kezd el esni. Részvéttel gondolok azokra a sporttársakra, akik esetleg még hátrább tartanak, de ennél többet az érdekükben nem tehetek. Kijoggolom az utolsó emelkedõket, majd a lehetõségekhez képest hosszú léptekkel beérkezek Várkútra. A rajt óta 4 óra 30 perc telt el, és egy kis lazázás után bizony jól esik a meleg paprikás krumpli. Utánam szép sorban beérkeznek a többiek is Csabi barátom csak kb. negyed órával késõbb érkezett meg. A célban Imaro meséli, hogy a Bükk felsõbb részein bizony havazik. Nem lehet az sem piskóta, egyszer neki kell vágni a távnak gyalogolva is, remélem menni fog. Sõt akár egy sherpa kategóriát is el tudnék képzelni, ahol minden induló Xkg málhával teljesíthetné a távot. (Sponsored by Sherpa???)