Becsület útja 45
GPS-el mért távolság: kb. 48,3 km; barometrikus magasságmérõvel mért összesített szintemelkedés: 1755 m, én legalább is ennyit mentem, de most is volt néhány apró eltérésem (elkeverés).
Szilveszter után, másodszor mentem a Pilisbe túrázni. Elõtte, 1996-ban jártam a hegységben, igaz akkor akadémistaként járõrbajnokságon. Mindössze a Kis- és Nagy-Szoplákra, s arra emlékszem, csapatunknak a Kis-Szoplák bizonyult a nagyobbik Szopláknak. Háromnegyed hétre értem Esztergomba, de örömmel láttam, hogy elég sokan már meg is kezdték a táv teljesítését, tehát Imre nem ragaszkodik a kiírás szerinti rajtidõhöz. Leparkoltam, gyorsan beneveztem, majd kényelmes készülõdés után, 07.06-kor én is nekivágtam a távnak. Ekkorra, jó hosszúra nõtt a nevezni vágyók sora.
Tempósan ballagtam kifelé a városból. Zsuzskáék értek utol, amikor az emelkedõ elején megálltam levetni egy pólót. Meg sem kíséreltem velük tartani a lépést, hiszen sokkal gyorsabbak nálam. A meredekség mellé, jó sáros is az elsõ kaptató. Tipikus, hóolvadás utáni mély talajon ballaghattunk. Ez a legnehezebb fajta. Ha belegondolok, hogy pénteken a Déli-Bakonyban még végig, 10 cm körüli vastagságú hóban túráztam, s vagy nyolc kilométerre még a szöges rátétet is föl kellett húznom a bakancsra, olyannyira csúszott a letaposott hó…!
A nehéz talajért kárpótolt viszont a hegyre fölérve, a szép kilátás. Az elsõ pont hamar meglett, s már mentem is tovább. A szintidõ miatt nem lehetett túl sokat nézelõdni. Ha nem megy elõttem egy csapat, tuti, hogy kihagyom a Barát-kutat. Észre sem vettem volna. Eddigre kialakult egy-két csoport, amelyekkel aztán a túra végéig elõzgettük egymást. A forrás jellegeként, fölírtam, hogy foglalt, medencés, kifolyós és nyomókutas. A franc se tudja mire kíváncsi a szervezõ.
Tovább menve, a GPS-nek köszönhetõen nem néztem be a S-S+ elágazást. Az elõttem menõk igen. Az avarral borított ösvény nem igazán feltûnõ. Patak átkelések következtek. Az olvadásnak „köszönhetõen” van bõven víz a patakban. Az elsõ három keresztezés OK, utána viszont biztos voltam benne, hogy nem úsznám meg a bakancsom megmerülése nélkül, így inkább kissé visszafelé haladva, fölkapaszkodtam a jó meredek emelkedõn, az aszfaltútra, amin mentem egy kicsit. Ekkor, Stirlitztõl eltérõen, még nem tudtam mi vár rám. Már az emelkedõ eleje sem túl laza, de utána alaposan bedurvult. A turistaházig, egy kb. száz méter hosszú lejtõt leszámítva, kevesebb, mint két kilométeren, bõ háromszáz métert emelkedett az ösvény. Átlagban is 15% fölötti az átlag meredekség, néhol viszont bõven 30% fölötti, ráadásul még csúszott is az általában oldalra meredeken lejtõ ösvény. Sikerült esnem egy nagyot, ráadásul a csípõmmel egy kõre, ezért inkább, többekhez hasonlóan az ösvény mellett kaptattam. (Föl is merült bennem, hogy elképzelhetõ a túra föladása Pilisszentléleken, ha megmarad a fájdalom. Pont a combcsont-medencecsont ízületet sikerült megütni. Szerencsére elmúlt.) Szépek a sziklák, csak éppen nem értem rá nézelõdni. Arra kellett figyelnem ugyanis, hogy rá ne lépjek a nyelvemre. Fölérve egy murvás útra, elõvettem az itinert és a térképet, megnézni, merre tovább. Elkövettem ugyanazt a hibát, mint szilveszter éjjelén. Mire elraktam a térképet, túl is mentem a nem túl feltûnõ elágazáson. Mivel elõször járok erre, ezért gyakrabban használtam a GPS-t, így 2-300 m után észrevettem a hibámat, s fordulhattam vissza. Ketten jöttek velem szembe. Õk is benézték. Megvan a jelzés, következett a maradék száz méter szint.
A turistaháznál pecsételés, s már mentem is tovább. Nagy darabos murvából készült úton ballagtam, amikor el kezdett esni a hó. Ezzel le is tudtuk, az aznapra ígért csapadékot. Hamarosan elértem a Pilis-nyerget, ahonnan a zöld háromszögjelzésen kaptattam a Fekete-kõig. Gyönyörû a kilátás, de a szél le akart fújni bennünket róla. Gyors fotózás, pecsételés és irány vissza az elágazásig. Ezen a részen alaposan elbánt az erdõvel az ónos esõ. Lehet, hogy csak nekem, aki nem szokott Budapest közelében túrázni, meglepõ, de nemcsak az utakról, hanem a jelzett turistaösvényrõl is eltakarította a kidõlt fákat és letört ágakat az erdészet. Ezt Zalában, vagy mondjuk a Bakonyban, elég valószínûtlennek tartom, pedig a Bakony Erdõ és a HM VERGA is elég jól karbantartja az utakat. Eddigre, szûk húsz kilométeren, bõ ezer méter szintet szedtem össze, szóval túl voltam a nehezén, legalábbis szinteket tekintve. Hosszú lejtõn értem be Pilisszentlélekre, ahol elõször a Klastrom kocsmába mentem be. Tömeg nincs, tehát kényelmesen rendbe tettem a ruhámat. Visszakéretõzött rám az elsõ emelkedõn levetett póló is. Ittam egy kólát, s mentem még vagy százötven métert a Svejk sörözõig, ahol megkaptam a következõ pecsétet. A kapott italjegyet kólára cseréltem. Ez is jólesett. A túra tizenegy és egynegyed órája alatt, valamivel több, mint három liter folyadékot ittam meg, de még így is csak keddre sikerült a folyadékhiányt pótolnom.
Jó kis kétszáz méter szintemelkedésû kaptató következett, amirõl szép a kilátás. Egy pontról láttam a Fekete-követ is, ahol korábban jártam. Viszonylag könnyû, de sáros, hullámos terepen értem el az Enyedi-halála ellenõrzõ pontot. Ha jól emlékszem, ezután láttam, három, az erdészet által kihelyezett laminált, A4-es feliratot: „A máglyára lépni tilos és életveszélyes!” Sehol, semmiféle farakást sem láttam, de el tudom képzelni, mit szólnának ehhez a felirathoz, a középkorban boszorkánynak minõsített hölgyek. Az életveszélyességgel tuti egyetértenének, csak számukra nem volt tiltott a rálépés, sõt! Másik fekete humorként pedig az jutott eszembe, jól esne egy tányér máglyarakás.
Folytatódott a hullámvasutazás, de azért sokkal többet mentem le, mint föl. Sok helyen vitt hegygerincen az út, így mindkét oldalra szép kilátást biztosítva. Kezdett alkonyodni, ezért kikapcsoltam a telefonom fényképezõgépét. Hamarosan rájöttem, túl korán. A Sas-hegy északnyugati peremérõl olyan szép a kilátás, hogy ismét elõvettem. Nem ácsorogtam sokáig, mert nagyon hideg szél fújt. Irgalmatlanul meredek lejtõ vitt lefelé. A szélnek kitettsége miatt, tulajdonképpen optimális járhatóságúra szikkadt a talaj, de még így is csúszott. Egy eséssel megúsztam az ereszkedést, csak sok idõmbe került. Fölmentem a Hideglelõs kereszthez. Többszörösen is az. Egyik oldalt meredek hegyoldal, a másikon csaknem függõleges sziklafal, ráadásul hideg szél fújt. Nem az olyan kissé tériszonyos embereknek találták ki, mint én. A kilátás viszont pazar. Fölírtam az évszámot, készítettem néhány fotót, s mentem tovább. Görgetegköves völgyön át értem el az aszfalt utat.
Balra lekanyarodtam róla a Kereki-tó felé. Az elsõ padnál megálltam, mivel utolsót hörögte az ivózacskóm. Elfogyott a reggel beletöltött két liter víz. A térképet megnézve reménykedtem, itt is lesz valamilyen ittasellátó hely, de csalódtam. Így hát a termoszból átöntöttem a teát, s mentem tovább. Egész lankásan emelkedett az út. Az órám szerint, viszont még majd háromszáz méter szint volt hátra. Tapasztalataim szerint az Imre túráin meglehetõsen pontosak az adatok (Köszönhetõen a turistautak.hu honlapon található térképnek és tervezõ programnak.). Erõsen sötétedett. A jelzések alig láthatók. Ballagtam az elõttem menõk után. Le is tértem a jelzésrõl. Gyanús volt a dolog, de szerencsémre utánam is szóltak, ezért talán még száz métert is hosszabbítottam. Elõbányásztam a nagy brutálnak becézett fejlámpámat, s mentem tovább. Többekkel együtt, rátértem a Mély-völgyben vezetõ Z+ jelzésre. Nos, ezen össze is szedtük a „hiányzó” kétszáz méter szintet, egy ugyancsak tíz plusszos kaptatón. Itt sok volt a Pilisszentléleken fölvett hosszú ujjú biciklis mez. Folyt a hátamon az izzadtság. Végre vége az emelkedõnek, s elértük, a sárga háromszögjelzést, amin reggel is mentünk.
Rátértünk, s hamarosan föl is ismertem, a meredek lejtõt, ami reggel sem lopta be a szívembe magát. Ismét megúsztam esés nélkül. A Vörös keresztnél végre rátérhettünk az utolsó szakaszra. Jó sáros lejtõn ereszkedtem le a Csurgó-kútig. Ettõl kezdve, gyakorlatilag lakott területen gyalogolva értem be a célba, ahol egy kis sorban állás után megkaptam a kitûzõt és az oklevelet. Átöltöztem. Ittam egy energiaitalt, s hazafelé vettem az irányt.
Igazán látványos, bár nehéz túra, pláne ilyen mély, sáros talajon. A nehézsége az õszi Tanúhegyek 40 teljesítménytúráéhoz hasonló, ott azonban 6 nagyobb emelkedõn szedjük össze a szint nagy részét, míg itt 4-en.
A túra ár/szolgáltatás aránya jó. 1000/900 Ft-ért itineres, szürkeárnyalatos térképes igazoló lapot, oklevelet és kitûzõt, kaptunk. Az itiner jó, de kell a saját térkép. A kapott térkép, csak színesben lenne használható. Nem tudom miért, de most nem volt letölthetõ a túrakiírásnál, mert akkor, aki tudja, kinyomtathatná színesben. Azt sem tudom, a Cartographia miért tért át arra, hogy betûk helyett kis téglalapokkal jelölje a jelzések színét. Szürkeárnyalatosban ez a megoldás teljesen használhatatlan. Az alkalmazott nyilazás sem volt túl jó, de azt is el kell mondani, hogy szilveszterkor, meg többen azt reklamálták, miért van vastag vonallal berajzolva az útvonal. (Amennyiben a Cartographia a túra térképet elektronikus formában adja oda a szervezõnek, én biztosan a GIMP-el (ingyenes képkezelõ szoftver Linuxra és Windowsra!) rajzolnám meg az útvonalat. Van ugyanis egy kifejezetten útvonal rajzoló eszköze, amivel sokkal könnyebben, szebben és gyorsabban lehet rajzolni, mint az általam eddig kipróbált többi képkezelõ programmal. Nem lenyomva tartott bal egér gombbal kell az egér mozgatásával rajzolni, hanem csak végig kell kattogtatni az útvonalat, s utána körberajzoltatni. Ha elrontottuk valahol, ctrl z-vel pontonként vissza lehet vonni.) Helyette én is a saját térképemet használtam. Pilisszentléleken méretes nápolyi szelet és 200 Ft-os italjegy volt az ellátmány. |
