PIROS 85 TÚRABESZÁMOLÓ 2014.11.01-01.
Táv: 88,66 km; Szintem: 3205 m; Szintidõ: 22 óra
Kiss Pistivel csak integetni tudunk az 1-es villamospótlónak. Nem telik bele 10 perc és jön a következõ, de ez már a veszett fejsze nyele, mert a villamosra való átszállás okozta idõveszteség miatt már csak az 5:26-os HÉV piros lámpáit láthatjuk az Árpád hídról. Cefet dolog fél órát várni a következõ HÉV-re ezen a ködös, hideg hajnalon; belénk fagy a (Szent)lélek. Reggelinket kellemes környezetben, a híd alatt költjük el. Az ütemes zenét a rakparti forgalom és a hídon átcsattogó jármûvek szolgáltatják. Emeli a komfortérzetet a peront söprögetõ ember. A reggeli elfogyasztása és a HÉV érkezése közötti idõt sem vesztegetjük el, bemelegítõ vacogásra fordítjuk.
Az utolsó kocsiban csak Szemán Zoliék ismerõsek, de amikor leszállnak a túrázók Csillaghegyen, látom, hogy megnyertük Darabos Zolit és csapatát is. Irigykedve nézem a Ráby Mátyás utcában szembejövõ, már elrajtolt, nagy számú, pirosozót. Az iskola kulturált aulájában kulturáltan benevezünk, majd ki-ki gatyába rázza magát. Kint az utcán, a kapu elõtt az elsõ rund elfogyasztását már nagyon türelmetlenül várom végig.
- Há' persze, nyugodtan gyújcsá' csak rá, bõven van idõnk, nekem már úgyis tíz perce ketyeg a stopper. Még egy kis üresjárat? Kit érdekel?! Ja, már mehetünk is? Tényleg? Zsíííííír!
Pisti lábai alól már az elején kispriccelt a salak, Ferike sem bírta sokáig a laza tempót. Így maradunk mi négyen: Én, a Gyula, meg az Ottó. Ja, nem, az is én vagyok. Tehát: Én, a Gyula, a Zoli, meg a Gali. Természetesen a Galit kellett volna elõször említeni, de úgy nem jött volna ki ez az erõltetett poén. (In memoriam Bajor Imre.) Jaj, de jó, hogy már nem kell a Rómairól a HÉV mellett idecaplatni, és jaj, de érdekes, hogy a táv sem változott egy métert sem. Hihetetlen, de a Hegymászó utcában már lekívánkozik rólam a kiskabát alatti pulcsi. Az utca nevének megfelelõen leküzdjük a néhány méteres szintkülönbséget, ami a fennsíktól választ -, választott el. Egyre nagyobb a pacik területe. Két lókarám közé van beszorítva a turistaút. Nem baj, legalább nem tévedünk el az Üröm-Budakalász mûútig. Sorompóátlépés, és már megyünk is fölfelé az elsõ számottevõ emelkedõn, azon a kövesen, amely egy kõbányába vinne, ha nem kanyarodnánk jobbra le róla, az erdõbe. Rövid pihentetõ sétaút után megmásszuk az összes Kevélyeket, a környéken. Az Egri Vár és környéke köddel öntetett nyakon, de ködlámpaszemû Zoli barátunk még így is látni véli a filmtörténeti emlék sziluettjét.
- Nem kéne megvárni Galit? - kérdezi ugyanõ. - De, természetesen, csak ha soká késlekedik, akkor addig felmegyünk pecsételtetni. Á, de már látom, hogy jön is fölfelé az ösvényen, komótosan, csípõre tett kézzel.
1. ellenõrzõpont, Nagy-Kevély. Lehet, hogy mi indultunk egy kicsit késõbben, mint szoktunk, lehet, hogy a futókat engedték el elõbb, de csak a Szõke-forrás völgyében szoktak elinalni mellettünk. Valószínûleg túrázókenyéren tartott futókról van szó, mert ha jól láttam, akkor nem láttam rajtuk rendszámot. Minden esetre félreállogatva megyünk le a nyeregbe, aztán pedig még lejjebb. A sok lejtõ után megváltás a Csobánka fölötti keskeny mûút, amely a Berda pihenõnek megy neki.
>>> Berda Józsefet, az autodidakta költõt - noha önéletrajza szerint kvaterkázó barátja volt József Attilának - nem a tébolyig, csak a pimaszságig vitte a reménytelen, leküzdhetetlen szegénység. Kosztolányiné emlékezései azt állítják, hogy amint megjelent náluk, azonnal a tárgyra, vagyis a tarhálásra tért. Sikerrel. Kosztolányi boldogan támogatta az õ világától meglehetõsen elbitangolt, folyvást rövidnadrágban járó, tarisznyás, (minden téren) természetimádó szegénylegényt. <<<
A pihenõt pihenés nélkül mellõzve bemegyünk a csalitosba, oda, ahol a takaratlan akna pang. Parasztrózsaszín nyíl virítja a szélén, hogy át- és nem belelépni! Mûút zaja irányában leereszkedünk Csobánka bekötõútjára. Akik az imént megelõztek, azok a lejtõ alján nem fordultak rá a balra induló cikk-cakkra, de az árok fölött átvezetõ csövön sem mertek átegyensúlyozni, ezért visszafordultak, és most újra elõznek. A bekötõúton kiérve a Pomáz-Dobogókõ mûúthoz balra, Dobogókõ felé fordulunk. Mindkét irányból derekas mennyiségû autó közlekedik. Sietünk, hogy elérjük a túloldalon levõ buszmegállót és jobbra fordulhassunk egy forgalmatlan útra.
I. ellenõrzõhely - és kajapont, Csikóváraljai menedékház bekötõ útja. Mialatt bõségesen táplálkozunk a különféle kandírozott héjakból és magvakból, Gali inkább az elõnyszerzésre használja az idõt; azzal együtt, hogy tudja, elõnye szertefoszlik, ha mi már kellõen feltankoltunk. Amint megindulunk az egyszemélyes ösvényen, egy rakás futó terem mögöttünk a semmibõl. - Persze, menjetek csak, mi ráérünk, akár vissza is mehetünk a pontra, és megihatunk még egy nagymálnát az egészségetekre. Aztán mégis csak a továbbmenés mellett döntünk, és elkacsázunk a Holdvilág-árok letéréséig. Az info tábla környékén kiirtották az aljnövényzetet, most már teljesen egyértelmû az egyenes továbbhaladás, véletlenül sem akar senki az árok felé továbbmenni. Felmegyünk, lemegyünk, összevissza kanyargunk, és egy szélesebb útra való felmásztunkban utolérjük Marcsiékat. - Éljenek a Papucsekek! - köszöntöm õket az emelkedõ aljából. Beszélgetés közben balra kitekintek a hatalmas erdõirtásra; a túloldali dombokat már halvány, erõtlen napfény cirógatja. Jobbra a Salabasina-forrást még nem tudta visszahódítani a természet; akik egy-két éve kipucolták a dzsungelbõl, azok jó munkát végeztek. Szelídül az emelkedõ, kanyar után már rálátni a pontra. Elõtte több tíz méteren keresztül rönkök vannak felrakásolva. Nem csak tölgy, de mindenféle ikrek hevernek itt példás rendben egymáson és egymás mellett.
2. ellenõrzõpont, Tölgyikrek. Valaki meg is kérdi a pontõrt, aki az egyik farakás mellett posztol, hogy Õ irtotta e ki a fél erdõt unalmában, amíg ránk várakozott. Most, hogy ilyen szépen feljöttünk ide, lefelé indulunk. Múlthéten ugyanerre mentünk le a HÕSÖK VÉRE 50-en. Van összehasonlítási alapom a sárosságot illetõen. A mostani állapot szinte aszály az egy héttel ezelõttihez képest. Odalent, a Sikárosi-réten például semmi zsombékos süppedés; a harmatot leszámítva szárazlábbal megússzuk az áthaladást. A réten áll egy valóban magas magasles. Errõl mindig az egyik barátunk kalandja jut eszembe (kilétét fedje homály). Történt, hogy hõsünk kirándulni ment az aktuális kedvesével. Ahogy mentek mendegéltek, egyszer csak megláttak egy magaslest. Gondolt egyet az öreg rája, majd mindketten felmásztak rája. A les elõtt elhaladó kirándulók nem is sejtették, hogy a mellvéden könyöklõ leányzó, és a közvetlen mögötte álló embere nem csak az eléjük táruló panorámában gyönyörködnek. Tanulság: A partnerválasztásnál legyen a fõ szempontok között az azonos vagy hasonló érdeklõdési kör.
A Király-kút felé vezetõ út egy kissé unalmas a múlt heti HÕSÖK VÉRE után. A Szõke-forrás-völgyében a futók újabb hulláma ér utol; a szélesebb avaros úton könnyen ki tudnak kerülni minket. Késõbb, köves terepen, éles peremen, ott ahol a part szakad, még késõbb mélyútban igyekezve sikerül ficam nélkül leérnünk a kis kõhídhoz, amelyen átmenve rövid, nyugis sétához jutunk, de aztán lemutat a [P-] a patakvölgybe. - Mindjárt lent vagyok - mondja az utolért (elsõ 85-ös) Reni, miközben a hirtelen megszûnt útról ereszkedik lefele a mederbe. - Csak nyugodtan, mint a többi õrült! Az ilyesmit sosem szabad elhamarkodni - válaszolom, és egy másik lehetõség felé próbálkozok. Átegyensúlyozunk a köveken, de pár lépés után már jöhetünk is vissza. A terep kiválóan begyakoroltatja velünk a patakátugrálást. Amikor elérjük a pihenõt, ahol bejön a Rám-szakadékhoz vezetõ [Z-], akkor már nem ugrálunk többet, sikerült szárazon megúsznunk ezt a részfeladatot. A Kaincz-forráshoz érkezvén, jól megnézek egy, a pihenõben pihengetõ társaságot, de nem látok náluk sem bélyegzõt, sem egyéb ellenõrzõhelyre utaló tárgyat. Feljebb, a Szent-fa kápolna környékén sem õdöng Joey a rövidítõk réme. Meglepõ, hogy idén kivették ezt a már nem is meglepõ, de eredetileg mûútgátlásra létrehozott ellenõrzõhelyet. Számítani lehet egy másik helyre való telepítésére. Én a Körtvélyesre tippelek, mert ott még nem láttam ilyet. Dél van. Ilyenkor már lent szoktuk pusztítani a csomós párizsit (alias Zala) és társait, de szerintem nem vagyunk túlságosan lemaradva... Kevesebb kiránduló jön szembe, mint általában ilyenkor. Lehet, hogy az emberek nincsenek megelégedve az idõjárással? Igaz, hogy meleg az nincs, de a fõ, hogy nem esik az esõ. Leérünk a faluba.
3. ellenõrzõ és etetõpont, Dömös. A szokott helyen, a templom elõtt van felállítva az asztalsor. Pecsételés után elõször egy alsó zsírzást végzek, azaz bekenem a bal talpamat vazelinnel. - Kell a kenés a csapágyaknak, de hát ezt neked nem kell magyarázni, mert a szakmádba vág - mondom az érdeklõdõ Papucsek Zolinak. Az elsõ parizeres kenyeremet eszem csalamádéval, amikor hozzám lép Jámbor a kutyájával, és megkérdezi, hogy: - A szõke csajt hol veszítetted el? (((Hû, tényleg! Galiról már teljesen meg is feledkeztünk.))) - Nem veszett el, mindjárt itt lesz - válaszolom -, és nagyon remélem, hogy másodperceken belül felbukkan a kanyarban. Szerencsére így is történik. Sok idõt most sem fordít a táplálkozásra, s ez aggasztó, mert energiapótlás nélkül nem lehet több ezer méteres szintkülönbséget leküzdeni, a távról már nem is beszélve. Ennek szellemében intenzív olajbogyó-halászatba kezdek a sós lében. A futók már elfutottak, így nem énekli ki senki a számból az olívákat. Kereplõ hangja riasztja meg a ponton tartózkodókat. Nosza, van még kereplésre érdemes futó? Talán néhány szem erejéig bogyózhat még a vigaszágon. Egészen pici, fekete-barna tacskóval jelenik meg egy feltehetõen helybéli tag. - Most tanítod járni? - kérdezi tõle valaki találóan... Amíg a fiúk látogatást tesznek a szomszédos veseporzásgátlófolyadékszakboltban, addig én még nyakalok egy pár Nutellás kexet. Imre és Kriszta - akiket még a Király-kút környékén elõztünk meg -, csodálkoznak, hogy mit keresek még itt. Közlöm velük, hogy várakozó állásponton vagyok, de hozzá teszem, hogy érdemes idõt szakítani, a táplálkozásra, mert a tapasztalat azt mutatja, hogy bármennyit ettél, ittál Dömösön, amíg felérsz a Duna szintjérõl Dobogókõre, már megint éhes leszel. Hamm, még egy sajtkocka. Amint kijönnek a fiúk az imént említett egységbõl, bármilyen jó itt, újra nekiindulunk. Akárhányszor járok ezen a helyen, mindig füst terjeng. Hol avart égetnek, hol brikettet, hol vizes fát, most éppen mûanyag füstje lengi be a környéket. Még feljebb, a temetõben is érezni az elégetett PET palackok szagát. Az egyre durvuló emelkedõn érjük utol Gali csípõre tett kezû figuráját. Zoli egy hajrával buzdítja, aztán kielõzünk. Szépen, egyenletesen toljuk fel magunkat a megnyúlt emelkedõn, és így nem is olyan szörnyû, mint ahogy azt néhányan mondják. A Körtvélyes fennsíkján nincs "meglepi" pont, ezért valszeg majd késõbb fogunk meglepõdni. Lefordulunk a szélesebb földútról, és egy pihenõ mellett rövid idõre bemegyünk az erdõbe. Az 53 éves korában meghalt erdész friss virágokkal díszített kopjafáját balkéz felõl mellõzve szilárd burkolatot keresztezünk és tovább támadunk a magaslatok felé. A lecsupaszított hegyoldalban lassan tolózkodunk fölfelé. A villanypásztoros mászókánál már idõznek egy páran, de nem tudják, hogy van e feszültség a huzalokban. A túrabotokat a ráfektetem a felsõ drótra, úgy, hogy a hegyük a földdel érintkezzék. Gyenge cicergést lehet hallani, a kerítés feszültség alatt van; sajnos mászni kell, ha nem akarunk lesújtó élményben részesülni. Újabb mûútkeresztezés után újabb meredek emelkedõ aminek a végén már látszik az új PIROS 85 molinó.
4. ellenõrzõpont, Szakó-nyereg. Épp csak egy pár szót váltunk a pontõrökkel, és máris indulunk a sötéten meredezõ sziklatömb felé. Ilona pihenõ és még feljebb a Tost-szikla; innen már barátibb mértékben emelkedünk Dobogókõ felé. Ez idáig az volt a tapasztalat, hogy idefent mindig hidegebb van, mint Dömösön, most ez megfordult. Lent megrekedt a hideg levegõ, itt koradélutáni napsütés emeli a hõérzetet. Ezen a tájon sem hemzsegnek a kirándulók; a Hegedûs Lajos obeliszk magasságában kezd szivárogni néhány a parkoló felõl a bátrabbak közül. Balról felköt a [S-]; múlthéten a Rám-szakadék legyûrése után azon a folyamatos meredeken jöttünk fel. A Rezsõ kilátótól már pezseg az élet, nemsokára itt a pont.
5. ellenõrzõpont, Dobogókõ. Erõsen pakolják elfelé a cuccokat az etetõasztalról, pár falat nápolyit és egy kis bubis vizet sikerül megmenteni az itt szokásos banánon kívül. Csodálkozok, hogy ez a menedékházi kocsma, de még a Matyi büfé is kimarad a szórásból, de legalább itt nem vesztegetjük az idõt. Egyszer még hátranézek, de Galit nem látom sehol. Muszáj továbbmenni, mert lesznek még idõfaló itatók az útvonalunkon. Feltûnõen nyugi utunk van lefelé; már a legsántább futó is rég elfutott, és mintha mindenki más kicsekkolt volna Dobogókõn. Megvan az elõbbi kocsmakihagyás megfejtése. Lenn, Pilisszentkereszten megyünk be a Felsõ kocsmába. Takarásban megiszom a két energiaitalom egyikét, hogy ezzel is csökkentsem a cipelendõ súlyt. A melegedõbõl kijõve a reggelihez képest most ellenkezõ irányból keresztezzük a Pomáz-Dobogókõ mûutat. Sokan korzóznak a Fõ úton. A hûvös idõ ellenére ketten a süteményüket a cukrászda kerthelyiségében villázgatják. Az autóbusz-fordulót elhagyva nagyvárosi autóforgalom mutatkozik, mindenki a temetõbe igyekszik. (Fölösleges igyekezet...) Túljutunk a temetõbejárat elõtti tumultuson, és jobbra fordulva a kerítése mentén felcsûrünk a Vörös-földek felé. Odafönt a Magas-hegyi-nyeregben nem lepõdök meg, hogy nem lelünk ellenõrzõhelyet, mert már a múltkor sem itt volt. Kanyarogva lesietünk és a mûútra kibukkanva jobbra, Pilisszántó felé vesszük az irányt. Szántó fölött jobbra kanyarodik a [P-] egy murvás, emelkedõs útra. Itt van egy újabb kajaforrás.
II. ellenõrzõhely, Pilisszántó fölött. A pontot felügyelõ Andrew leginkább a Csévi-nyeregben szokott pontõrködni; elmondása szerint a mûút közelsége miatt könnyebben lehet ideszállítani az elemózsiát, ezért került ide a "meglepi" pont, a szebb kilátásról és jó idõ esetén a napfényrõl nem is szólva. Persze a nyeregben megmaradt a hivatalos pont, csak ott nem a kajáláson lesz a hangsúly. Amikor továbbindulunk, velünk tart Péter egy újonnan megismert túratárs. Semmi perc alatt megtaláljuk vele a hangnemet, és ha ez lehetséges, még vidámabban megyünk tovább. Az emelkedõs murvásról hirtelen balra kanyarodunk egy sárga gázjelzõoszlopnál, és erõsen lejteni kezdünk. Mielõtt még a hegy alatti házak tetejére esnénk, jobbra fordulunk. Megint csak egy sárga gázos oszlopnál kanyarodunk balra. Ez az ösvény levisz egy földútra, amin ha jobbra fordulunk, hosszan, de elvezet minket a következõ pontig.
6. ellenõrzõpont, Csévi-nyereg. A kitett, útadatokról tájékoztató táblát közelrõl még el lehet olvasni, de már kezdetét vette a szürkület. Pecsételtetés után azonnal továbbállunk. A táloki-erdõ nagyon jól siethetõ, nem hátráltat se sár se törmelék. A majdnem sötétben még bukdácsolás mentesen le tudunk érni a gázpásztára, ahol kénytelen vagyok félreállni, jobban mondva guggolni, mert tervemmel ellentétben iszonyú terhemet már nem bírom balesetveszély nélkül kihordani a nagykovácsi plébániáig. Kétkilós, halvaszületett kreol gyermekem még ki sem hûlt, de én már a megkönnyebbüléstõl indiánszökdeléssel eredek a többiek után; a gázpásztán már nem, hanem csak a jobbos letérõ, és a sorompó után, a köves emelkedõn érem utol õket, akkor is csak azért mert valamelyikük lámpájával vacakolnak. A hajtás után nekem sem árt fél perc pihenõ. Köves úton emelkedünk a Klotild-barlang felé kiágazó útig, és innen szintben haladunk az Iluska-forrásig, majd nemsokára élesen balra fordulunk. Alig néhány méter után, egy kerítés sarkánál jobbra felmászunk a kerítés mellé, és egyre sûrûsödõ dzsindzsásban törekszünk fölfelé. A kerítés felsõ sarkánál balra, majd jobbra fordulunk, és már benn is vagyunk az erdõben. Kezdõdhet a Fehér-hegy megmászása. Fokozatosan durvul az emelkedõ, az utolsó szakaszán már vigyázni kell, nehogy visszahulljon az ember a mélybe. Meg kell dicsérnem magunkat, mert mindegyikünk különösebb lihegés és anyázás, de fõleg megállás nélkül ér fel a csúcskõhöz, és hagyja maga mögött azt. Áthullámzunk a Vörös-hegyre. A hegyoldalban bandukolva Zoli lemutat a koromsötét völgybe, és újdonsült túratársunknak ecseteli, hogy milyen gyönyörû innen a kilátás. Tudva tudom, hogy milyen sokat kell még hullámvasutazni, kanyarogni, de valahogy mégis mindig alábecsülöm ezt; különösen akkor csalódok a pontig hátralevõ távot illetõen, amikor már hallom a 10-esen közlekedõ autók zaját. Innen még egy hihetetlen kanyargás van hátra. Az egyik ilyen éles kanyarban hátranézés nélkül látom a többiek lámpafényét. Zoli meg is jegyzi, hogy mennyire elõresiettem. Persze! Már nagyon várom a pillanatot, amikor a kis hídon átmenve meglátom majd a Kopár csárda nem kevésbé kopár parkolóját. Na, végre!
7. ellenõrzõpont, Kopár csárda (MELLETTI pihenõ). Jávor Zoli a nyílt színen pecsétel; dohos katonai sátrát otthon hagyta. Lepakolok, és a gulyáságyúhoz lépek. A kedves pontõr hölgytõl egy böcsületes adagot kérek, hogy ne kelljen az asztaltól felállnom a repetáért. Miután teljesíti ebbéli kívánságomat, óvatosan - hogy ne borítsak föl semmit és senkit -, a teli mûanyagtányérommal leülök egy kempingasztalhoz, és nekilátok az evésnek. Olyan érzés, mintha az emésztési fázis kimaradna, és a leves rögtön az ereimben kezdene keringeni és jótékonyan hatni. Feltöltõdve gulyáslevessel és tettvággyal, újabb kihívásnak teszünk eleget. Megpróbálunk átkelni az Óperenciás 10-es úton. Ha balról nem jönnek autók, akkor jobbról jön egy tömött oszlop, és vica-verza; de a türelem seggünkben viszketõ érzést terem, és egy óvatlan pillanatban átinalunk a túloldalra. A buszmegálló mellett fényvisszaverõ szalag jelzi a továbbvezetõ beugrót, majd késõbb ugyanilyen szalagnál fordulunk balra, hogy a Kakukk-hegy laza talaján gyürkõzzünk fölfelé egy rövid, de meredek emelkedõn. Alig hagytuk el az elõbbi ellenõrzõpontot, mindjárt itt a következõ, csak még pár lépés a gerincen.
8. ellenõrzõpont, Kakukk-hegy. Reggel, a rajtban üdvözöltük egymást Gerivel, gondoltam, hogy õ lesz itt a pontõr. És tényleg, másodmagával itt posztol a ködös, hegynek csúfolt dombon. A biztonság kedvéért megkérdezem, hogy merre az arra, mert nem szeretném, ha visszakeverednénk a Kopárhoz, pedig a leves nagyon finom volt. Még egy kis gerinctúra, és leereszkedünk Pilisszentiván szélére, ahonnan egy hosszú utcán megyünk egyre közelebb a központ felé, de még mielõtt odaérnénk babarózsaszín nyilak kanyarogtatnak el egy sportpályáig. Szembe vele van egy önkéntes ellenõrzõpont, amit mi ellenõrzünk belülrõl. Ez a Villa Negra nevû, falra akasztott TV-vel is bíró kultúrcentrum, ami szintén nem apácazárda, de egész más jellegû, mint a jeles magyar filmbéli hasonnevû társa; itt söröket, likõröket és egyéb spirituszokat lehet fogyasztani, miközben melegedhet egy kicsit az ember. (...) Jóból is megárt a sok alapon búcsúzunk a vendéglátóktól, és dideregve célba vesszük a parkoló átellenes sarkában megcsillanó éjszakai szalagot. A pecatónál már kellõen fût a menetelésnél keletkezõ hulladék hõ. Nemsokára felütközünk egy vadkerítésen, és balra fordulunk. A homokos talaj egyre süppedõsebb, és a hétvégi házas övezetig nem is szabadulunk tõle. Az utca végén egy kerítés menti bokrosba visz be a jel, innen érkezünk meg a teamécsesekbõl kirakott "leszállópályára". A "Reptér, lobog a szélben a szélzsák" kezdetû Korda Gyuri bá nótával az ajkunkon érkezünk a pontra.
9. ellenõrzõpont, Hosszú-árok elõtt. A Béla papával kiegészült >>Egon és Éva<< pontõrség kólával és rágcsákkal díjazza a vidámságot. A mindig hangulatos ponttól nehéz elszakadni, ezért az "Indulj az útra, és vissza ne nézz..." kezdetû régi mozgalmi opusszal próbálom mozgósítani túratársaimat. Rendesen meghatódok, amikor a férfiak bekapcsolódnak a dalolásba, és az elsõ strófát közösen sikerül összehoznunk. (Éva zsenge koránál fogva természetesen nem ismerheti ezt a nótát.) Feldobódva, és remélve, hogy ennyi még belefér a fene nagy szólásszabadságba tényleg továbbindulunk, és csak elõre tekintünk, elõre a nagy feladatra, a Hosszú-árok leküzdésére. Kezdetben semmi komoly; aki elõször csinálja azt gondolhatja, hogy "Ezt lihegték annyira túl a beszámolók?", de aztán egyszer csak sunyiban mellénk szegõdik az árok, és vele az egyre kíméletlenebb emelkedõ. Valójában, aki tudja, hogy mi következik, az kellõ erõbeosztással simán maga alá gyûrheti. A [K+] kiágazásnál kb. az emelkedõs rész felét már letudtuk, de azért még lesz részünk elõredõlõsebb méterekbõl. Különösen így van ez az utolsó 100-on, ahol Dömötör és Amanda üdvözli, vagy ijeszti a felfelé lihegõket aszerint, hogy ki-ki találkozott e már velük. (Elsõ alkalommal egy pillanatra én is meghökkentem.) A két figura stílusosan piros pólóba öltözött. Yoyo a nagykovácsi illetõségû futó már hosszú évek óta veszi a fáradságot, és a megörvendezteti a PIROS idáig elvergõdött résztvevõit a kiakasztott bábuival. (Ismeretlenül is köszönjük.) Na, még egy pár lépés, na, még húzzunk bele egy kicsit és mindjárt fent vagyunk a balos kis ösvényen, amelyen kifújjuk magunkat, miközben besétálunk a pontra.
10. ellenõrzõpont, Nagy-Szénás, Emlékfal, pihenõ. Amíg a többiek csipkednek valamit én leülök a Péter és Borika által a padra terítetett polifoamra, mert a rüsztömet kezdte nyomni a bal cipõ, és úgy próbálok enyhíteni ezen a kellemetlenségen, hogy az utolsó lukból kifûzöm a cipõfûzõt. A mûvelethez mélyen le kell hajolni, és ez nem is olyan egyszerû, mint gondoltam. Minden cipõ máshol kezdi ki az ember lábát. Ez talpilag kiváló, és remélem, hogy ha jobban bejáródik, akkor már felül sem lesz vele gond. Nagykovácsinak nagy a vonzereje, ezért hamarosan búcsúzunk a két kedves túratárs-pontõrtõl, és néhány, a Nagy-Szénás oldalában megtett lépés után ereszkedni kezdünk a következõ pont, vagy netán ellenõrzõhely felé. A fenyves melletti jól siethetõ lejtõ után mészköves, óvatosságot parancsoló tereprõl érünk ki egy utcára. Amikor népszámlálást tartunk, észrevesszük, hogy a Pilisszántó ellenõrzõhelytõl velünk tartó Péter nincs meg. Vissza már nem mászhatunk, majd talán a ponti tartózkodásunk alatt ér be a (neki) célba. Odalent a sokszor látott temetõ egész területe gyertyafényben remeg. Kíváncsian fordulunk a kerítése mellett balra, majd jobbra, be az Antónia utcába. Á, itt sincs "meglepi" pont, pedig milyen jópofa játék volt pár éve, amikor a plébániáról küldte vissza Gász Kata azokat a versenyzõket, akik ezt a kis tömbkerülést kihagyták. A Kossuth Lajos utcában vagyis a fõúton mintha ugyanazok az alakok állnák el az utat a járdán cigarettázva egy szórakozóhely elõtt, mint tavaly. Nem baj, ez mit sem von le afeletti örömünkbõl, hogy mindjárt a ponton leszünk.
11. ellenõrzõpont, Nagykovácsi, plébánia. A Baksa tanya adja itt a cateringet. Van finom vajszalonna, és nem kevésbé ízletes sajt, aminek nem tudom a nevét, de úgyis az íze érdekel jobban. Józsi a gazda, házi pálinkával kínál, de azt megköszönve visszautasítom, mert pofára eséstõl tartok a hátralevõ nem piskóta terepen. Biztonság kedvéért adok még egy kenést a talpamnak, mert nem hiányzik rá egy vízhólyag. Elfelé mentünkben látom, hogy Marcsinak LEDek villognak a hátizsákján. Azt mondom neki, mint a viccbéli más-beállítottságú úriember a templomban a tömjénfüstölõt lengetõ papnak: "Vigyázz Mucuskám, kigyulladt a ridikülöd!" Odakint a templom elõtt még gratulálhatunk Péternek, a lemaradt túratársunknak, aki - mint kiderült - térdpihentetés miatt állt meg egy kicsit. A melegedõs, eszegetõs üzemmód után túl meredeknek és túl hosszúnak tûnik a falut az erdõvel összekötõ emelkedõs utca. Az erdõben már jobban haladunk, bár be-bejön néha egy kövesebb, buktatósabb szakasz. A dögunalom részeken különösen jó hogy többen vagyunk, jobban fogynak a méterek. Csak az egyéb jelzések csatlakozása mutatja, hogy hol járhatunk. Elõször a [P3] mellett megyünk el, ami a Fekete-hegyek felõl jön, majd késõbb a [P+] mellett, ami pedig Remeteszõlõs felõl. Innen már nemsokára lassan ereszkedni kezdünk. A leomlott mászóka után, a magasfesz vezeték alatt lejtmenetben megyünk a "megszokott meglepi" pont felé. Sistergõt nem láttam sem a túrázók, sem a dömösi etetõk között, ezért még reménykedhetünk, hogy megkóstolhatjuk a házi finomságait.
III. ellenõrzõhely, Petneházy-rét és Julianna major közötti mûút. Sistergõt megint nélkülöznünk kell, de Rakk Gyula sem kevésbé kedves és Õ is ellát minden jóval. Én egy kis tálkából csipegetek, és mire végzek vele, az olíva bogyót már ki is lehet xelni az étlapon. Pár méter után balra letérünk a mûútról, hogy majdnem arra a szintre visszaemelkedjünk, amit a távvezetékek alatt elvesztettünk a "meglepi" pont miatt. Elhaladunk a Petneházy tanya lókarámja mellett, ahol lovakat nem látok, csak a szagukat érzem. Keresztezzük a mûutat, hogy nekimenjünk a Fekete-fejnek. Errõl az oldalról hamarabb fel lehet jutni, mint a másikról, de azért már érzem a mai több, mint 70 kilit a lábaimban.
12. ellenõrzõpont, Fekete-fej. Ez nekem "A" "meglepi" pont, mert itt mindenkire számítottam, csak Edináékra nem. Diszkrét tábortûz mellett melegednek, pedig áll itt a csúcson egy öntöttvas kályha is. Jókívánságok után elhagyjuk a pontot. Fokozott óvatossággal megyünk le a fényesre polírozott köveken. Én még utána is óvatoskodok, mert még nem felejtettem el a tavaszi hanyattesésemet a FEKETE HEGYEK túrán ezen az akkor esõáztatta agyagos lejtõn. Miután mindenki megúszta a lejtõt, reméljük, hogy a Halál utat, azaz a Szépjuhászné utat is megússzuk. Zolit állítjuk a menetoszlop végére, mert Õ tudja pirosra állítani a fejlámpáját, amivel hátra fog világítani. - Persze, én leszek az áldozati bárány - dörmögi. Gyorsan végigtrappolunk a flaszteren, és ezt is túléljük szerencsésen; már igen gyér a forgalom. Hát, akkor a sportunk mûfajának megfelelõen, a változatosság kedvéért megint mászunk egy jó közepeset, azaz felmászunk a Hárshegyi-körútra. Nagyon katonás, nem nyög senki, felnyomakodunk szépen, csendben.
IV. ellenõrzõhely, Hárs-hegyi körút, erdei pihenõ- és tûzrakó hely. Nocsak! Tavaly meg itt nem volt "meglepi" pont. Most Joey költözött ide, de nem zavarjuk telefonálás közben, szó nélkül begyûjtjük tõle a bélyegzéseket, és lefelé lazulunk a Szépjuhászné felé. Nálam már beégett, hogy a sporttársak még tavasszal átkeresztelték Büdösbanyára, mert oly sok túra érinti, hogy tele van vele a tarisznyájuk. A sötétségbõl kilépve örülünk, hogy olyan szépen ki van világítva a Budakeszi út, és nekivágunk az utolsó, igazán nagy emelkedõnek, a János-hegynek. Persze most ne kezdje sorolni senki az utána következõ vakondtúrásokat! A felkanyargó úton nem vágjuk le a kanyarokat, bár emiatt igencsak figyelni kell a jelzéseket, mert az átvágások ugyanolyan szélesek, mint az út maga. Egy mûútkeresztezés után jön a pihentetõ Pozsonyi-hegyi "sétány", majd két egymáshoz közeli mûúton való átkelés után következik a falépcsõs szerpentin. Egyik teljesítés alkalmával megszámoltam a kanyarokat. Most eggyel kezdve minden kanyarban, emelkedõ sorrendben bemondom a következõ egészszámot. Minél közelebb áll a szám a nyolchoz, annál jobban érezni a szélmozgást. A kilátó placcán már kifejezetten hideg szél fúj.
13. ellenõrzõpont, Erzsébet kilátó. Kiscsibész és Papucsekék is itt fagyoskodnak. Csak éppen felcsípünk egy kis csócsálnivalót, és már indulunk is lefelé, melegebb éghajlatra. (Nem, még nem egészen ODA, ahova gondolod!) Állítólag fújtak a flaszterre egy rózsaszín nyilat, ami a mûút lejtõje felé mutat, de Darabos Zolival hõsiesen a kilátó mögötti óriásléptékû falépcsõt használjuk, mivelhogy arra vezet a [P-] jel. A kényelmes futópályát használók sem érnek le sokkal elõbb, de annyira mégis, hogy megelõzzenek. A gumijárda maradék méterein én is rugózok néhány lépést. A közkutat most mindenki békén hagyja, a cidriben senki sem szomjas. Murváson sietünk le a Gyermekvasút Jánoshegy állomása felé, majd a vágányokon átkelve még tovább süllyedünk. A második nagyobb kanyarban felköt a [S-], és ezzel megyünk a Virág-völgybe. A völgybõl már az alkalmi jelzés nélkül emelkedünk ki, és dolgozzuk fel magunkat a kegytemplom elõtt elterülõ rétre.
14. ellenõrzõpont, Makkosmária. Ismét Szöcske itt a pontõr, és ismét mûzliszelettel kínál minden PIROS túrás tagot. Kiscsibész viccbõl (!) azt mondja, hogy folytassuk inkább a [S-]-n, mert ezzel távot, de fõleg szintet spórolhatunk. Természetesen poénnak vesszük ezt a felvetést, és jót kacagunk rajta, majd lefelé indulunk a jó öreg [P-] jelzésen. A könnyû terep és a cél egyre közeledõ mivolta csacsogásra készteti a túrázókat. Lassan átmegyünk emelkedõsbe, mindjárt itt a szikla, aminél balra kell kanyarodni. De ki álldogál itt a szikla elõtt?
V. ellenõrzõhely, Végvári-szikla. Hoppácska! Hogy is van azzal a [S-] menti rövidítéssel? Egyébként én mindig is csodálkoztam rajta, hogy itt, ahol baromi indokolt lenne egy ellenõrzõpont, tudtommal eddig még nem volt. (6. alkalom zsinórban.) A jól végzett munka tudatában könnyebben megy a felkapaszkodás a [S-] szintjére, majd a KFKI - Farkas-hegy mûútra. Innen már automatikusan lépkednek a lábaink az utolsó emelkedõn a táblakarácsonyfáig. De hova lett a táblakarácsonyfa? Nincs idõ nyomozni utána, lehet, hogy csak elkerülte a figyelmemet. Mindegy. Majd egy másik, egy nappali túrán utánanézek. Fonódik az [SC], és amikor leválik figyelhetünk balra, mert a mélyút mint [P+] megy tovább, mi balra kiágazunk egy keskenyebb ösvényre. Az öreg trafóépület után kiérünk egy távvezeték alá, majd jobbra rátérünk az utolsó, de egyben a legkeservesebb szivatós terepre. A kidobott, rozsdás mosógépet már a TÜNDÉR túrán sem láttam. Szinte hiányzik. Hosszú évekig tanyázott itt, már részévé vált a tájnak. Az ereszkedõs vályú következik. Jó, hogy száraz idõ van, de így is elkél az óvatosság. Gyulát sajnálom, mert már jóval elõbb fájlalni kezdte a térdét. Keskeny mûutat keresztezve jutunk el a legutolsó akadálypályához. Sziklaalakzatokat kell kerülgetni vagy megcsúszás nélkül lemászni róluk. Amikor fel merek pillantani a tereprõl, akkor tekintetem az elsõ budaörsi utcalámpát keresi. Már látom is. Az utolsó métereket gyötöröm. És igen, sík aszfaltot érzek a talpam alatt. Ritkán örülök flaszter végû túrának, de most kimondottan tudom értékelni. Kishídon átmegyünk, és egy elnyújtott kanyar után várjuk, hogy mikor látjuk meg a fõút sárgán villogó közlekedési lámpáját. A Szabadság úton megtett méterek után bemegyünk az iskolába. A zsúfolt folyosó helyett, most az emeleti tornaterem a cél. Itt már sokan fekszenek a szõnyegeken, talán valamelyik reggeli túra elõtt pihennek kicsit. A bordásfal mellett fehér kutya hegyezi a füleit és õrzi a mellette fekvõ gazdáját. Az oklevél- jelvény- és piros Tibi csoki osztás után elszakadunk a tornatermi idilltõl, és lemegyünk a konyhába virslizni. A korai reggeli közben megbeszéljük, hogy ezen a túrán is jól éreztük magunkat, és a vendéglátó ipari kitérõk ellenére is több, mint egy órát bent hagytunk a szintidõbõl. A mielõbbi viszontlátás, és a következõ jó túra reményében búcsúzunk, és ki-ki a vonathoz vagy a buszmegállóba megy. Tegnap reggel megfordult a fejemben, hogy ma, a célban pihenek egy kicsit, aztán brahiból átmegyek a Büdösbanyához egy levezetõ körre a MONOTON MINIMARATONra, de most valahogy nem tudom rávenni magam, hogy átbumlizzak a hajnali hidegben a fél városon, inkább a megállóban megvárok egy nagy kék, panorámaablakos autót, ami majd egyre közelebb visz a megszolgált pihenéshez.
Ottorino, 2014
|
