Túrabeszámolók


Börzsöny vándortúra

kekdroidTúra éve: 20142014.10.23 13:28:43

Börzsöny Vándortúra


 


Az impozáns hosszúságú vonat a rövid utascserét – egész pontosan a leszállók leszállását – követõen elporol távoli, sztrájk miatt ideiglenes úticélja felé, ami Hamburg helyett Drezda. Megérkeztem Nagymarosra, a túlparti városkához is címzett megállóhelyre. Ráérõsen elslattyogok a Duna partjára, annyira korán, hogy még mozgás is alig van az utcákon. Nézem a hajnali fényeket, a felhõket a hegyek felett, az éppen érkezõ kompot és a hömpölygõ folyamot, közben azon gondolkodom, hogy a következõ vonattal pont idõre érkeztem volna. Akkor viszont kimaradt volna a startos fülkés kocsi pótdíjmentes kényelme. Kinézelõdöm magam, felsétálok a rajthelyre, a Nagymaros FC klubhelyiségébe: rendezõk rendezkednek, túrázók készülõdnek. Benevezek, a mûvelet kék színû papír fehér színûre cserélésével jár, a fehér színûn útleírást és részletes adattáblát találok. A hét órai rajtidõt kivárom, közben jó sok, nevezésre idegyûlõ túrázóval találkozom, ismerõssel, látásból ismerõssel és nem ismerõssel egyaránt. Hét órakor rajtot harangozok magamnak, képességemhez és erõnlétemhez képest meglódulok, irány a régrõl ismerõs kék sáv és a Templom-völgyön keresztül a Hegyes-tetõ.


Hamar kikeveredek Nagymarosról: az iskola, majd a templom elõtt haladok el, utóbbinál enyhén jobbra, a hegy felé térve, és máris a terepen találom magam. A Templom-völgy továbbra is fantasztikus hely, mély árokból kapaszkodom egyre magasabbra a sûrû erdõben. Ezen kapaszkodás közben nézek be egy letérést, amelyet idõvel észrevéve korrigálok. A Szent Mihály-hegy nyergéig, majd a Hegyes-tetõig egyrészt magam mögött hagyom a túra szintemelkedésének bõ egyharmadát, másrészt a szürke hajnal átadja helyét a napsütésnek, de ebbõl a tetõre ereszkedõ ködben nem sokat érzékelni. Kicsit bánom a ködöt, de a Hegyes-tetõ megvár, feljöhetek máskor is kilátást nézni. Fent átvágok az adótorony melletti réten, még fentebb, a kilátó melletti padon ketten õrzik a pontot. Kapok bélyegzést, utána leóvatoskodok a harmatos avartól csúszós lejtõn. Elesés nélkül sikerül megúszni ezt a szakaszt, odébb tisztáson sétálok keresztül, majd elérem a sárga sáv alaposan kijelzett letérését Zebegény felé. Alaposan letérek, hogy utána két avaronbotorkálós-eleséselkerülõs mutatvány közben egy pillanatra meglepõdjek a ködbõl elém táruló kilátáson. Késõbb, már a Szõnyi-pihenõnél meg is állok egy hosszabb nézelõdésre, a táj elemei között feltûnik egy alaposan megkésett személyszállító vonat Berlin felõl (ezt a járatot még pont nem érintette a sztrájk), és egy pontosan közlekedõ Varsó felé. Jól néznek ki, az elõbbinek már egészen vonat formája van a tizenegynéhány kocsijával. Továbbállok, kálvária indulása mellett, keskeny utcán, szépen karbantartott régi házak között érkezem meg Zebegénybe. A Mókus presszóban Krieger Istvánék õrzik a pontot, egy szelet csokis ostyát kapok tõlük. Nem maradok sokáig, kocsmázni korán van még.


Zebegényt még éppen a vasút innensõ oldalán induló Pacsirta utcán hagyom el, szükségem van néhány pillanatra, amíg rájövök, hogy egy ideig pont szembe haladok a 2011-es tavaszi Forrástúrával. Akkor Repkénnyel és J a a t-tal gondolkodtunk azon, milyen hatást gyakorolna ránk, ha még fel kéne sétálni az akkor már hosszú ideje nézegetett Dobogókõre is. Most Dobogókõ mögöttem párásan kéklik a Duna túloldalán, én pedig a beépített területet elhagyva a Kisalföld felé nyíló kaput nézem, és a folyó homokpadjait Szob környékén. A távolban, észak felé a Magas-Börzsöny tömbje tornyosul elõttem szigorúan és titokzatosan, és belegondolok, hogy milyen sok ismeretlen arca van a hegységnek. Hamarosan közelebbi események vonják magukra a figyelmemet, vagyis a szalagozás letérít a dombháton Kóspallag határába vezetõ széles dózerútról. Ezzel együtt a Napraforgó Tanösvényen maradok, amelynek a táblái egész jó állapotban mesélnek a környék természettani tudnivalóiról. Elkeskenyedõ ösvényen kanyarogva érem el a zebegényi sípálya felvonóját két túratárs társaságában, elnevetgélünk a völgyben málladozó síházon, amelynek a pálya felõli oldalánál méretes, régi kanapé várja a fáradt síelõket. A felvonó tányéros kivitelû, és ránézésre egyáltalán nem olyan rossz állapotú, mint amilyennek például a ház látszik.


A Bõszobi-patak völgyében lassan ellépek idõszaki útitársaimtól, rossz minõségû aszfaltúton, majd egy ideig sáros, aztán jól járható földúton battyogok sokáig. Taktikai hibát követek el magam ellen azzal, hogy nem veszem elõ a térképet, pedig akkor látnám, hogy milyen messze is van Márianosztra. Így csak az az érzés kísér, hogy hiába megyek, mint a bolond, úgy tûnik, mintha egyáltalán nem haladnék. Pedig haladok, csak nem valami gyorsan. A sípálya szomszédságában lévõ bányaüzem az elsõ látnivaló, majd egy látogatott Szûz Mária-kegyhely mellett sétálok el, aztán felérek a néhány erdészházból álló Bõszobra. Ezzel egy idõre el is búcsúzom az útközben nézegethetõ építményektõl, marad az erdõ körülöttem, és a változó minõségû út a lábam alatt. Bõszob után egy bõ kilométerrel virágzó napraforgók, a másik oldalon pedig felszántott rét mellett sétálgatok, elõttem a Márianosztra feletti hegyekre nyílik kilátás. Nézegetem egy ideig, és szépen lassan jobban kinyílik a láthatár, megjelenik elõttem Márianosztra, rajta túl a jellegzetes alakú Nagy-Gallával. Birkatelep mellett érkezem meg a faluba, a fõúton egy futóval találkozom, a ponton pedig a Szondin megismert Tiborral és útitársával, valamint a magányosan túrázó Pleccsel futok össze. Hozzájuk eddig aszimptotikusan közelítettem, de mindig elléptek, és ez most is így történik. Az ellenõrzõpont a nagy forgalmat lebonyolító faluház udvarán található, néhány lépésre tõlünk gyerekek alakítanak ki különbözõ formákat sütõtökbõl. A pontõr hölgyektõl zsíros és lekváros kenyeret, teát, szörpöt lehet kérni, és õk lelkesen el is látnak ezekkel. Két szelet kenyérnyi ücsörgés után kelek útra, nagyjából egyidõben a Volánbusz szobi járatával. Ottorinóék éppen érkeznek Zebegény felõl, remélem, közel helyesen adom meg a faluházhoz az irányt.


A Holló-kõtõl Vörös-kõig vezetõ piros sávon hagyom el Márianosztrát. A reggeli kellemes hûvösnek már nyoma sincs, igazi napsütötte õszi idõben túrázhatok ma. Menet közben telefonozok egyet, értesítem Kerek repkényt hollétemrõl és érkezésem várható idõpontjáról. Kisétálok a faluból, mellettem kálvária indul, erre nem térek most ki, késõbb az Alsó-hegy tetejére viszont igen. Kilátásnézést követõen lejtõre érkezem, erdõsre, ahol szerencsére hûvösebb van, mint az Alsó-hegy nyergéig vezetõ ligetesben volt. Átkelek a völgyben lustán kanyargó Medresz-patakon, aztán egy rövid emelkedõn követem a széles, ellenben sáros erdei út mellé jelzett ösvényt. A kanyargásnak egy szalagozott letérõ vet véget, átvágok az erdõn keresztül a Kóspallag – Márianosztra mûútra, és ezen sétálok Nosztra felé néhányszor száz métert. Az aszfaltot újabb szalagozásnál kell elhagyni, innen már nincs messze a következõ ellenõrzõpont, Nadler Herbert író kedvenc vadászkunyhójának a hûlt helye. A kunyhóra a helyszínen tábla emlékeztet, és a lelkes pontõröknél még könyv is akad, amelyben megmutatják az építmény képét. Bélyegzés után tovaballagok a Sûrûségben, elérem a Kéktúra régi, leszürkített jelzéseit, végül kiérkezem a Békás-rétre, ahol meg is állok mindenfelé körülnézni. Szép helyszíne ez a túrának, kilátással a most sapkaként felhõgombolyagot viselõ Csóványosra és az összes többi környezõ hegyekre. Nézelõdés után továbbállok, karámban mókás termetû lovak legelnek, az idõközben elért kék sáv pedig bevisz egy kanyargós csapásra. Itt ismét találkozom Tiborékkal. A kanyargós csapáson késõbb sokgyermekes család jön szembe, az apuka képben lehet, mert egybõl azt kérdezi, hogy milyen teljesítménytúra van ma itt. Tájékoztatom, aztán búcsút veszünk egymástól. A kék korábbi útvonala helyett jelölt csapás végre becsatlakozik a régi, egyértelmû vonalvezetésû szakaszra, ezen elérem a Törökmezõ alatti völgyet, itt Pleccsel és Bell Sanyiékkal futok össze. Rövid kaptatót követõen már a turistaháznál vagyok, ahol szokásomtól eltérõen igazán szívesen vételeznék valami hideget és folyékonyat, de a büfében egy lélekkel sem találkozom. Jobb híján bélyegzéssel szolgálom ki magam, ami a semminél több, de ugyanúgy szomjas maradnék, ha nem lenne saját készletem vízbõl.


Reklámmolinók mellett hagyom el a helyszínt, avarlepte gyalogösvényen battyogok elõre addig, amíg el nem kell hagynom a kék és piros jelzések közös szakaszát, a kettõ közül a piros sávot követve. A Köves-mezõre felkígyózó aszfaltutat keresztezem, egy- és másfélnyomos csapáson sétálok a sárguló lombú erdõben. Még az is alig ront a kedvemen, amikor egy kiálló fadarabba lendületbõl belerúgok, ezzel sikeresen megrepesztve a nagylábujjamon a körmöt – talán azért, mert az eredménnyel csak odahaza szembesülök. Újra megérkezem a mûútra, ezen sétálok fel a Gubacsi-hálás alatti parkolóig, és innen egy meredek mélyúton leereszkedve érem el Nagymaros üdülõövezetét. Hétvégi házak között bandukolva jutok le a kisvárosba, közben a Fellegvárhoz, és az alatta néha észrevehetõ Salamon-toronyhoz tudom legjobban viszonyítani a helyzetemet. Hosszú egyenesen végigsétálva lyukadok végül ki újra az iskola szecessziós épületénél. Aluljárón keresztezem a vasutat, letrappolok a célhoz, amely elõtt az eddigi beérkezõk, moiwáékkal az élen várják, hogy a rendezõség megérkezzen sürgõsségi ellátmánybeszerzõ körútjáról. Utánam alig néhány perccel megérkeznek, sûrû elnézéskérések közepette, és onnantól kezdve pillanatokon belül kapok sólyommal ékeskedõ díjazást, és egy pár virslit, amely ellátmány túra utánra kiváló. Ezúton is köszönöm a túrát a rendezõknek! Szép volt, jó volt, sok újat láttam a Börzsönybõl, ezeket a helyeket érdemes lesz magánban újra meglátogatni.


-Kékdroid-


Link, amely képek felé vezet