Túrabeszámolók


Lokomotív 424

stabatTúra éve: 20142014.10.18 16:02:52

Üdv! (a vasútnak is)


A reggel elalvással kezdõdött, de kilencre így is odaértem a rajthoz Rétságról kerékpárral. Nógrádon figyeltem a túratársakat, de csak egy fõ mutatkozott annak, aki bizalmatlanul nézegette a turistatáblát meg az itinert. A kéken nem jött szembe senki (szerencsére), aztán a kék kereszten meglepõdve tapasztaltam, hogy mûúton haladhatok, a piros kereszten nem lepõdtem meg a sártengeren, kicsit tekertem a talpfákon, a kövek eléggé ráztak, meg volt némi vonatveszély is, visszaevickéltem a turistaútra és máris a startnál voltam.


Az útnak csak a legelején és a legvégén voltam bajban az iránnyal. A legelején nem találtam, hogy a piros hol megy át a síneken és a csalánosban vívtam egy ötperces dzsungelharcot. Aztán rájöttem, hogy a túloldalon kellene küzdeni és átvágtam magam. Magyarkútig futottam egyet, ez annyira jól sikerült, hogy ezután már csak lejtõn volt szerencsém hasonlóra ragadtatni magam.


A hosszabb túrákon elõjönnek mindenféle bajaim, többek között ezekkel is küzdöm. Különösen gazdag volt ez a túra: bal csípõ (hónapok óta fáj), mindkét térd, a hasam (utóbb kiderült, hogy a kedvencem lepett meg, amelyiknek a következtében alul-fölül sûrûn veszít az ember a tömegébõl többnyire híg formában, bár most csak a hasam fájt; hétfõ, kedd volt a mélypont, akkor alig bírtam mozogni), a nagylábujjam melletti lábujj (ez be is kékült a bal lábamon, közben anyámra gondoltam, akinek szintén ez a leghosszabb lábujja, kedves örökség). Hol az egyik, hol a másik hatott erõsebben, a végén volt egy kis torlódás.


NHH: tömve van a turistaház. Viszont alig állnak a sorban, kihasználom a lehetõséget, kérek egy levest (meg két csokit). Hány csokit? Kettõt. Végül mégiscsak kettõt fizetek, egyet kapok (új akció). A levesre várok majd’ félórát, kérdem, hogy mennyi az átfutási idõ, kiderül, hogy nincs is meg a rendelésem, kérdezzek már rá a pultnál. Jó, akkor megyek, viszlát. Három perc múlva ettem a levest két percig, majd futva távoztam. Amúgy kedves ismerõsökkel is összeakadtam. Másokkal azt számoltuk, hogy hányan hagyják nyitva maguk mögött az ajtót, amikor kimennek a teraszra.


Beérkezem a 0,1 km Szokolya vasútállomás táblához és tanácstalanul állok, hogy merre kell menni. Végül is még csak kétszer mentem el aznap mellette, hátulról kisegítenek, hogy balra, nyomok egy sprintet és 8 óra 10 perc a vége.


A Börzsöny ismét gyönyörû volt, a felhõben a csak közelben kirajzolódó alakok, a csend, a vízmosta árkok, örülök, hogy itt lehettem újra.


Nagyon jó volt a szervezés, köszönöm szépen! Öröm volt kézbe venni a jubileumi kiadványt, kár, hogy a képek mellé nincs odaírva, hogy mikor készült, kik vannak rajta. A célban a vendégvárás is nagyon jólesett (volna, ha nem küszködöm a hasammal).


A hazatekerés külön élmény volt. Gondoltam, hogy az idefelé levágott piros keresztet, most teljes egészében teljesítem. A meredekség és a kidõlt fák nyomán rögtön megállapítottam, hogy ez egy rendkívül jó döntés volt. Ráadásképen sikerült úgy telibe kapnom egy pocsolyát, hogy a ruhámat teliszórta sárral. Jó, nem félek a sártól, jártam már rosszabbul is, csak most még vendégségbe mentem. Így is kellemes órát töltöttem el barátaimnál, csak éppen alig bírtam ülni. (Ezt menet közben nem próbáltam, így csak most jelentkezett.) Végül öreg este szakadt rám, míg hazaértem, alkonyi lepkét nem láttam, már elég sötét volt, de biztos pergett szárnya ezüstje.