Túrabeszámolók


Vadrózsa

martyeTúra éve: 20142014.09.16 08:19:58

Vadrózsa 150 - 2014.09.06-07. - 146 km, 6016 m+


A szokásostól eltérõen erre a túrára elég konkrét tervekkel érkeztem, habár a formámat ismerve legbelül nem igazán hittem el, hogy sikerülhet a dolog. A nagy terv a 30 órán belüli teljesítés volt. A fõ motiváció erre az UTMB felkészülés volt, mivel augusztus végén belémnyilalt, hogy már csak egy év, és rajthoz állok a Mont Blanc alatt. A másik hajtóerõ az volt, hogy három Mátra 115 seprés után eléggé bennem volt a mehetnék, és kíváncsi voltam, hogy mit tudok magamból kihozni egy hosszú mátrai túrán, ha a saját tempómban mehetek.


A pénteki leutazás kicsit kalandosan alakult, mivel nem vettem észre a selypi megállót, így csak Zagyvaszántó után szálltam le. Ezzel nyertem bõ három kilométer nagyhátizsákos betonozást és bebuktam a kinézett átszállást. Kilépve épphogy elértem Selypen a fél órával késõbbi buszt, amin nagy örömömre találkoztam Õrsi Bálinttal, aki ismerte a járást Rózsaszentmártonban, így telefonálgatás nélkül megtaláltuk az iskolát. Közben majdnem elcsábított az egy héttel késõbbi Csukás 100-ra, és habár nagyon megmozgatta a fantáziámat a brassói túrákon számomra kimaradt hegység bepótlása, végül gyõzött a pénz- és idõhiány, így meghagytam Bálintot az egyetlen magyar indulónak (legalábbis belhonról).


A suli tornatermében a szállást elfoglalva még eszünk és térképészünk kicsit, és közben kiderül, hogy Bálint is kb. 30 órás teljesítést tervez, bár õ elsõ sorban a kényelmes hazaút miatt (így lehetett jól elérni a napi két közvetlen pesti busz egyikét). Ennek megörülök, és óvatosan jelzem, hogy amíg bírom a tempóját, addig akkor vele tartok majd. Elég hamar, este 10 körül eltesszük magunkat, és elég nyugis, kifejezetten pihentetõ alvás után ébredek fél öt körül. Reggel hideg zuhannyal indítom a napot, ez elég jól felébreszt. Kis pakolás után átbattyogunk a horgásztó mellett lévõ kocsmába, ahol átvesszük az itinert, majd várunk a rajtra. Jópár ismerõs arccal, kedves túratárssal találkozok: itt van Verõcei Józsi, Megyesi Balázs, Cser Zoli, Suppan Sára, Takács Edit és a hõs seprûk, Szlatki Gabi és Thold Tibi. Habár kicsit számítottam rá, hogy a szokásos össze-vissza tempóm miatt még sokukkal mehetek együtt majd a túra során (talán ez az egyetlen jó oldala a hosszú távok kiegyensúlyozatlan teljesítésének), sajnos ezúttal velük csak ennyi volt a találkozás.


Pontban hatkor elrajtol a családias, 38 fõs mezõny. Bálinttal megindulunk hosszú, gyors léptekkel, így viszonylag hamar elszakadunk mezõnytõl. A faluból kivezetõ hosszú betonúton Szabó Judit ér minket utol kocogva, majd egy futó srác is csatlakozik, akit késõbb Horváth Attilaként ismerhettünk meg. Közben hûséges M115 seprõ társam, Koppány is utánunk kopog a botjaival, és így ki is alakul az ötfõs alakulat, ami mindig kicsit változva, mozgolódva, de innentõl elég sokáig halad az élen. A társaság nekem kicsit túl sokat kocog, én síkon és emelkedõn ezt nem vagyok hajlandó utánunk csinálni, így a rendes lejtõkön gyorsabb futással, az emelkedõkön pedig kicsit gyorsabb gyaloglással kompenzálok. Ezzel a technikával le-le maradozgatok, de összességében azért tartom a tempót.


A túra elsõ szakaszán nagyon sûrûn vannak az ellenõrzõpontok, mindenhol többen is várnak minket, mindenhol kapunk legalább valami apróságot, és a rendes kajapontokon pedig minden van, amire csak vágyhatunk. Az elején számomra teljesen ismeretlen helyeken haladunk (Somlyó, Széleskõ, Eszter-forrás), majd jönnek az ismert helyek furcsa irányból és sorrendben (Havas - Világos-hegy). Kábé pont tartjuk a pontnyitásokat, de Gyuriék még nincsenek a Havason, mikor odaérünk, így fényképezkedünk egyet, az eddig még néhol velünk tartó Czimbály-jal. Az ereszkedéskor hamar szembejön Medvegyu és kisfia, Misi. Gyuri jobb híján zsíros ujjlenyomattal pecsétel a lapunkra. Továbbindulva Fajzatig az ismerõs úton megyünk, onnan viszont jócskán eltérünk a szokott M115-ös ruitntól.


Hogy mennyire fölkészületlen voltam az útvonalból, azt jól mutatja, hogy csak a Világos-hegy alá beérve, a Z3-ra ráismerve döbbentem rá, hogy itt milyen merényletet is terveznek ellenünk. A hegy lábánál találkoztunk a valami kommunikációs baki miatt késésben lévõ pontõrrel, akinek pár üveg víz felvitelével könnyítünk a csomagján. Nem ízlik az emelkedõ ebbõl az irányból, de azért még mindig rövidebbnek tûnik, mint azokon a bizonyos júniusi reggeleken a gravitációval megsegítve. Itt Koppány kissé hátramarad, én pedig lefelé egy kicsit több és gyorsabb futással valahogy behozom Juditot és Bálintot, akiktõl pedig idõközben Attila ellépett. Szentimréig együtt haladunk, persze a szokásos lemaradásaimat beleértve.


A Hóvirág kocsma elõtt szuper a kajapont, a húslevesben egész csirkemellek úszkálnak. Nekünk egy bõ tíz perc itt pont elég a feltöltõdéshez, és így Attilával indulunk tovább, aki egy kicsit többet idõzött itt. Már elmenõben vagyunk, mikor Kopi is beér. Kifelé menet kicsit ismételjük az útvonalat, ezalatt szembetalálkozunk Maku Lacival, aki a mezõny után indult, és most nagyon jön. P-P+-en megkezdjük a hosszú ereszkedést, amit én teli hassal nagyon nem tudok úgy megfutni, mint ahogyan azt a többiek teszik. Jó hamar le is maradok tõlük, és majd csak ahogy rendesebben elkezd lejteni a terep, és a hasamban lötyögõ leves elér egy tisztességes emésztettségi szintet, akkor tudok jobban utánuk lódulni. Bálintot már egyedül érem utol a vadkerítés környékén, hagyta elmenni Juditot és Attilát, õ nem akarta az egész lefelét megfutni. Ennek nagyon megörülök, így végre egy olyan szakasz következik, amikor rendesen toljuk a gyors túratempót mindenféle futós túlkapás nélkül.


Lajosházán a szuper kajaponton jól feltöltõdünk, mindketten rengeteg szörpöt megiszunk. Mátrafüred felett nagy meglepetésemre nõvérem és férje jönnek szembe, akik hátukon a gyerkõcökkel túráznak. Hívnak, hogy majd ugorjak be hozzájuk, mikor következõleg Szentimrére érünk, de mondom nekik, hogy az éjszaka közepén inkább nem ébresztem fel õket. A Kozmári kilátónál lévõ ponthoz érve rendesen meglepõdünk, mivel a pontõrtõl megtudjuk, hogy még csak egy srác haladt el eddig a ponton. Ezek szerint Judit valahol elkavart. Pár percet itt töltünk, és induláskor Juci be is esik, kiderül, hogy még pár kilométerrel korábban a bozótba menõ hirtelen balost nézte be a zöldön.


A lépcsõn pár kisgyerekes családot kerülgetve érkezünk le Füredre, és innen jön számomra a túra legkevésbé kedves szakasza (nem, nem a Zám-patak!). Így koradélután rengeteg a turista a településen, így jó sok manõverezés és kerülgetés árán jutunk csak végre vissza az erdõbe, ahol egy komoly emelkedést kezdünk meg a K+-en a Kékes felé. Nem haladok rosszul, de érzem, hogy nem bírom Bálinték tempóját, egyszerûen erõsebbek nálam. Felkészülök a mostanában szokásos meghalásra, végülis 55 elég tempósan lenyomott kilométer után nem is csoda, inkább az a durva, hogy eddig bírtam. Beletörõdök, hogy lemaradok, de azt megfogadtam, hogy most nem váltok a szokásos takaréklángra az elsõ megzuhanáskor, hanem nyomom neki, amíg bírom, így épp csak annyira veszek vissza, hogy a pulzusom ne szökjön az egekbe, de továbbra is erõltetem a tempót. Mire a csúcs közelébe érek, már egy havi átlagos csapadékmennyiséget ki is izzadtam, de Juditékat már rég nem látom magam elõtt.


A kékesi etetõponton azért még ott érem õket és közösen dõzsölünk a szuper kínálatból. Annyi minden van, hogy a felét se lehet kipróbálni, de kólából és gumicukorból elég sok lecsúszik. Amúgy 10 órán belül értünk ide, így 62 km és 2676 m szint után még 6-os átlag fölött vagyunk. Kopi ismét indulóban ér utol minket, én ezután megint rátapadok Bálintékra. Egy pillanatra sem azért, mert versenyezni akarnék velük (vagy bárkivel önmagamon kívül), de érzem, hogy ha továbbra is hajtani akarom magam (ami bizony kell az idõtervemhez), akkor valakikkel húzatnom kell magam, mert egyedül bele fogok lustulni. Juditék erre kiválóan megfelelnek, mivel a meredek lejtõkön kívül szinte mindenhol olyan tempót nyomnak, ami nekem már pont kicsit kényelmetlen. Síkon és lejtõn Judit csapatja, Bálint követi, az emelkedõkön pedig Bálint indul neki és Judit tartja a lépést. Én meg mögöttük izzadok, ipari mértékben. A kék gerincút szokás szerint gyönyörû, nagyon jó most kivételesen lefelé menni rajta. Azért a hullámvasutazás itt is feladja a leckét, vannak szép kis emelkedõk. Oroszlánvárról lefelé érett szedrek lassítanak minket, amikbõl pár perc múlva a lenti szuper etetõponton is bõven találunk. Tankolunk rendesen itt is, de azért nem idõzünk sokat, a piros sávra áttérve hamar Óhuta felé vesszük az irányt.


Továbbra is húzatom magam Bálintékkal, de a P+ egy murvás szakaszán buta hibát követek el, és felveszem a munkahelyi telefonomat. Ez pont eléggé belassít ahhoz, hogy mire elvesztem a térerõt, és megszakad a vonal, õk már egy kanyar mögött eltûntek. Zsebre teszem az addig a táskámban lapuló mobilt, mondván, hogy majd folytatom a hívást, ha lesz térerõ. Furcsa helyrõl hallom Juditék hangját, így kicsit összezavarodok, és fel-alá rohangálok egy sort, nem létezõ letérést keresve. Ez alatt persze még jobban elhúznak, és mire továbbindulok a helyes úton már jó nagy lemaradásban vagyok. Elkezdem megnyomni, és a S- emelkedõin néha már fel is tûnnek, de végül csak nem akarom utol érni õket. Nagyon megyek, egyre csak emelkedek, de már rég nem láttam õket. Egy idõ után gyanús lesz, hogy ennyit emelkedek, mikor igazából azért összességében lefelé kéne jönni a hegyrõl. A leírást elõvéve ráeszmélek, hogy nagyon félreértettem egy korábbi instrukciót, és az S+-re való jobbra letérés helyett maradtam a S-/S+ kettõsön, ahol egy 1,5-2 kilométert fölöslegesen jöttem felfele. Nem vagyok túl vidám, ahogy elkezdek brutális sebességgel lefelé rongyolni, vissza az elágazáshoz. Tudom, hogy Bálinték már messze járnak, de azért nyomom neki, hogy hátha Kopit vagy méginkább Maku Lacit még beérem valahol Óhuta környékén.


Most már áttérve a sima S+-re bevetem magam a Pál-bükk patak völgyébe, továbbra is futva/kocogva, amennyire csak megy. Mikor kiérek a mederbõl, egyszer csak belémnyilal, hogy nincs a zsebemben a telefon. Nem vagyok boldog. Amióta visszafordultam a rossz irányból, eszetlenül rongyoltam, és egyszer se csekkoltam, hogy a zsebemben van-e még a mobil. Biztos vagyok benne, hogy még valahol rögtön a visszaforduláskor hagyhattam el. Nem elég az eltévedés, még ez is kellett. Nem, én nem fogok visszamenni még egyszer arra a bónusz a 1,5-2 kilométeres kitérõre, hogy szürkületben keressem azt a vacakot. Nem. Nem és kész. Megyek tovább. A lendület még csak-csak megmaradt, de a morálomat csak úgy húzom magam után a sárban és az út porában. A telefont leírtam veszteségként, de magamban a túra rendes teljesítését is kezdtem temetni. Pontban 7-kor, végre csak elérem Klarissza csevicét, ahol Gyuri már a teljes családdal kiegészülve fogad. Rögtön kérdezem õket, hogy Kopi meg Laci mikor mentek el. Értetlenül néznek rám, kiderül, hogy még csak az elsõ három haladt el, Bálinték elõttem kb. 35 perccel.


Kapok finom bográcsgulyást, és miközben eszegetem, megérkezik Kopi. Tõle megtudom, hogy Lacinak jó ideje hírét-hamvát nem látta, habár ígérte neki, hogy a Kékesig utoléri. Én Kopinak rögtön jelzem, hogy innen vele mennék tovább, mert az eleje már messze jár, és nincs kedvem egyedül nekivágni az éjszakának. Hosszabb pihenõ után már fejlámpát elõvéve indulunk el az erõs szürkületben. Óhután áthaladva vacakolunk a sárga jelzés követésével, és pár perc múlva valahogy ismét a faluban találjuk magunkat. Ezután a malõr után már nincs gond az útkövetéssel, én teljesen Kopira bízom magam, aki fejbõl tudja az útvonalat gyakorlatilag végig. Néha elkezd csepegni az esõ, de szerencsére semmi vészes nem kerekedik belõle. Sasváron az autós büfé elõtt lévõ ponton jól elkólázgatunk, és most már fejben kicsit visszazökkenve, a mentális gödörbõl kijõve tudok nekivágni a következõ, jól ismert szakasznak.


Már elõre várom, hogy végre nem déli napsütésben kell megmászni a lipótokat. Visszafogott tempóban vesszük az akadályt. Közben az esõ kicsit jobban rákezd, de az izzadtság jobban eláztat minket, mint amit fölülrõl kapunk. Még egy kis enyhe emelkedés a gerincen, és Galyatetõn áthaladva jöhet az egyik kedvenc helyem, Galyavár, ezúttal szokatlan irányból. A sáncnál kapunk pecsétet, majd megkezdjük a jó kis ereszkedést. Itt a Galyavár környékén kezd el annyira esni az esõ, hogy néha már elgondolkozok az esõkabáton, de végül úgy döntök, hogy túl meleg van hozzá.


Leérve nem Almás, hanem Szentlászló felé vesszük az irányt, a K+-en. Sok idõnek tûnik, míg elérjük Vöröskõt, Vinattiék szuper pontját. Természetesen még meg se érkeztem, és már a Bucseccsal szívat, én bosszúból szörnyû szóviccel fárasztom. Közben az esõ teljesen eláll, és jöhet a jól ismert Szorospatak-Ágasvár kombó. A zöldet gyakorlatilag végig megfutjuk lefelé, így kicsit bokatörõbb most, mint ahogy emlékeztem rá. Lent a volt ifjúsági táborban találjuk Vándorcsillagék pontját, ahol sok kaját megkívánok, de annál kevesebbet tudok tényleg meg is enni. Az elõzõ ponttól 40 percen belül itt voltunk, szinte pontban éjfélre értünk le, így az elsõ 100-as 18 óra alatt lett meg. Hiába, azért az éjszaka és a bekeményítõ szintek (kb. 1000 méter az utóbbi 20-ason) rendesen lerontották az átlagunkat. Kicsit már nehéz felállni, de azért kikecmergünk a táborból, és irány Ágasvár a szokott úton. Továbbra is csak a növényzeten maradt víztõl ázunk, de azért attól is lehet rendesen. A tempónk most se túl rossz, úgyhogy azért nem is jön rosszul néha egy kis hûsítés.


A turistaházhoz felérve rögtön továbbmegyünk a csúcsra, és csak a fenti szúróbélyegzés után ülünk le lent kicsit eszegetni. A pontoknál való érdeklõdésekbõl az derül ki, hogy Bálint, Judit és Attila együtt mennek, és olyan 1-1,5 óra között változik a távolságuk tõlünk. Innen Mátraszentimre felé indulunk vissza, ahova hajnali három körül érkezünk. Kopival továbbra is nagyon kényelmesen tudok együtt menni, elég kényelmes nekem a tempója, és a tájékozódás terhét teljesen leveszi a vállamról. Kopinak amúgy mondtam is, hogy már mikor az induló listát láttam, akkor tudtam, hogy mi fogunk ezen a túrán huzamosabban együtt menni. Egyszerûen éreztem, hogy õ is úgy fog idejönni, hogy ki akarja gyalogolni magából azt, ami benne maradt az utóbbi évek Mátra 115 seprései alatt. Nagyon tetszik a helyzet, hogy itt is együtt megyünk, de ezúttal a mezõny elsõ felében.


Még egy adag szuper húsleves után végleg elhagyjuk Szentimrét, és nekivágunk a túra utolsó 35 kilométerének, ami a túra legnagyobb szívásait tartogatja számunkra a Múzsla körüli kalandokkal. Fallóskutat hamar elérjük, és innen kifelé, a jó kis monoton betonozások alatt durván rámtör az álmosság. Jönnek a menetközbeni bealvások, botladozások. Ahol egy kicsit változatosabb az út, és figyelni kell, ott némiképp magamhoz térek, de egészen hajnalig eltart ez a kómázós szakasz, gyakorlatilag Zám-patak völgyének lejáratáig. Az egyik legjobb pillanat az volt, mikor az egyik elalváskor arra ébredtem, hogy lefejeltem egy vizes faágat. Ez legalább egy öt percre felébresztett. Összességében azért nem volt olyan vészes az alvajárós szakasz, de azért bevallom õszintén, már vártam a Zám-patakot, hogy végleg felébresszen. Mondanom se kell, nem okozott csalódást.


A kezdeti bozótos szakasz nem is volt olyan vészes, azért látszott, hogy dolgoztak rajta páran, hogy valamilyen szinten járható legyen. Azért persze így is össze lehetett szedni jó kis karistolásokat, de belefért. Az igazi szívás ezután következett, mikor a csúszós fatörmelékkel elárasztott patakmederben kellett haladni. Én kifejezetten szeretem a technikás, bokatörõ szakaszokat, de ebben én se nagyon találtam élvezhetõ részt. Mikor innen végre kijutottunk, sokkal jobb lett a helyzet. A Zám-patak többi része nagyon szép, és a köves-törmelékes mederben már egész jól lehetett haladni, itt kifejezetten élveztem az útkeresést, és föl is kapcsoltam 6-os átlag köré. Itt Kopi kicsit lemaradozgatott, és egyre inkább mondta, hogy õ majd lassú lesz fölfele a Múzslára, és menjek nyugodtan. Én persze mondtam, hogy én is, úgyhogy semmi gond.


Még egy szúróbélyegzés hamar elérjük a már jól ismert vadetetõt és Z3-et, és jöhet a jó öreg Sóbánya-patak-völgy. Ez az a szakasz, ahol M115-ön mindig teljesen elkészülök, és a végsõ meredélyen már csak gyök kettõvel tudok felmenni. Rákészültem, hogy ez most is így lesz, de nagy meglepetésemre ezúttal tisztességes tempóban fel tudtam menni. Iszonyú jó érzés volt, hogy van erõm a fölfeléhez, és ha nem is túl gyorsan, de egy biztos tempóval, megállás nélkül föl tudok érni. A csúcson alig kellett pár percet várni Kopira, annak ellenére, hogy már nagyon temette magát. Én nagyon rá voltam pörögve a 30 órán belüli beérésre, és most, hogy ilyen jó tempóban felértünk a Múzslára, ismét látszott rá esély, innen 4-es átlaggal, meg kellett, hogy legyen. Kopi nagyon fájlalta a talpát, és nagyon határozottan megmondta, hogy õ nem fog tudni sietni lefelé, úgyhogy menjek. Gyõzködtem kicsit, hogy simán tudunk együtt menni, de végül õ nyert, és egyedül indultam le a csúcsról.


Próbáltam az összes lejtõt megfutni, és habár már nem volt nagyon fiatalos a mozgásom, azért elég jó tempóban sikerült a Diós-patakhoz leérni, ahonnan többnyire már csak sétáltam Szurdokpüspökibe. Idõben vagyok, már csak az eltévedéstõl tarthatok. Alig akarom elhinni, hogy sikerülhet a 30 óra. Következik a számomra teljesen új Nagy-Hársas, felkészülök a legrosszabbra. Az ésszerûség határain belül tolom fölfelé, ahogy csak bírom, és meglepõen hamar elfogy a 350 méter emelkedés. Pontban 10-kor érek fel. Itt tudom meg, hogy Attila ellépett Juditéktól. Innen már csak tovább a piroson, hét kilométer, végig lefele.


Boldogan indulok tovább, már elõre feldob a tudat, hogy sikerülni fog az eleinte irreálisnak tartott tervem. Szerencsére a jelzések és a leírás jó, így az eltévedéstõl se kell komolyan tartanom, magabiztosan fogyasztom a maradék kilométereket. Hamarosan célegyenesbe fordulok, jön a hosszú betonozás, a templomtornyot bámulva. Õrült hosszú szakasz, de jó a kedvem, húz a cél. A faluba érve a biztonság kedvéért útbaigazítást kérek, így nagy gond nélkül megtalálom a turistaszállót.


Délelõtt 11 óra 11 perckor, 29 óra 11 perccel a tegnap hajnali rajt után toppanok be célhelyiségbe. Úgy tûnik, nem számítottak rám, egy pillanat, amíg rájönnek, hogy teljesítõ érkezett. Molnár Zsolti gratulál, Sára Peti fotóz. A többiek az asztalnál esznek, mindenkivel kezet fogok, gratulálunk egymásnak. Egy órán belül érkeztem Bálintékhoz képest, és másfél órán belül Attilához képest. Jó érzés, hogy nem nõtt a távolság, és ennyire közel voltam az elejéhez. Kevesebb, mint fél óra múlva Koppány is beér, azért õt se kellett félteni. Teljes a Mátra 115 seprûk diadala!


Elõször a zuhanyzó felé veszem az irányt, és csak aztán ülök le kajálni. Közben beszélgetek Sára Petivel, aki egy laza 18 órás beac maxi teljesítés után jött át ide a célba, és õ mondja, hogy kapni fogok kupát, merthogy harmadik férfi beérkezõ voltam. Nekem ekkor jut eszembe elõször ez a helyezés dolog, tényleg csak a 30 órán pörögtem végig. Persze nem is tudtam, hogy itt egyáltalán számon tartják, nem hogy díjazzák a leggyorsabbakat. Ez nyilván nem volt cél, de minden esetre jól esik az elismerés. Kapok kupát, bort és Vadrózsa 150-es órát. Persze megköszönöm Juditnak, hogy nem férfi, és így dobogóra kerülhettem én is. No meg persze ehhez kellett az is, hogy sok-sok gyors ember a beacon és a forrástúrán legyen, de ennek ellenére azért büszke vagyok rá, hogy a 38-as mezõnybõl és 28 teljesítõbõl ennyire elõl végeztem.


Azt tekintve, hogy az utóbbi években milyen formában vagyok, tényleg kisebb fajta csoda volt a teljesítményem ezen a túrán. Nem is tudom, hogy minek volt ez köszönhetõ. Lehet, hogy Brassó hegyei és brutál szintjei edzettek meg kicsit, lehet hogy a hegyek által belémpumpált lelkesedés és az a miatti kevés edzés tette meg a hatását, vagy a túra elõtti két napban elfogyasztott majdnem egy kiló tészta tett ilyen jót, vagy ez az összes együtt, vagy egyik se, és csak egy anomália volt az egész. Minden esetre hihetetlen jó túraélmény volt, amiért végtelenül hálás vagyok.


Köszönöm a rendezõknek ezt a szuper túrát, nagyon egyben volt minden! Nem akarom hosszan sorolni a rendezés érdemeit, talán azzal tudom a legrövidebben a legtöbbet elmondani, hogy a Mátra 115 szintjét is megütötte az ellátás és a szervezés. Tényleg, le a kalappal! A túratársaknak is nagyon köszönöm ezt a hétvégét, különösen Kopinak, Bálintnak és Juditnak. Szuper volt veletek menni, köszi, hogy húztatok és elviseltetek!