Túrabeszámolók


Lakótelepi Piknik Túra Dunakeszi

kekdroidTúra éve: 20142014.05.29 22:38:54

Lakótelepi Piknik 25, avagy ilyen hosszú beszámolót ennyire rövid túráról igazán fölösleges lenne írni,


...de mostanában ritkán van alkalmam beszámolóírásra vetemedni, úgyhogy, íme, Egri Bükk és Verecke helyett:


 


Dunakeszi-Gyártelep, szögezi le a hangos utastájékoztató, majd megáll a vonat, én pedig leszállok. A pénztár melletti büfében elviselhetõ minõségû kávéval szolgálnak, befizetek egyre. Amíg elkortyolom, keresek egy helyet, ahonnan nagyjából vállalhatónak tûnõ fotót lehetne készíteni a rövidesen itt áthaladó varsói gyorsvonatról. A kép persze nem sikerül, köszönhetõen a hátam mögül felbukkanó Audinak, és az általa keltett porfelhõnek. Nagyobb veszteségem ne legyen, vonok vállat, és áttrappolok a Barátság utcába teljesítménytúrázni, hátha az jobban sikerül. A tízemeletesek tövében már zajlik az indítás, három fõs rendezõi és jelenleg hét fõs résztvevõi létszámmal. Utóbbiak közül moiwáék triója indul éppen útnak. Fizetek, ezáltal nevezési laphoz, késõbb itinerhez és térképhez jutok. Az útleírás és a térkép a kezemben utazza végig a túrát – ezekkel, továbbá az utat jelölõ sárga pöttyökkel és a számos kihelyezett táblával alaposan megnehezítették a notórius eltévedõk dolgát. (Ennek ellenére önerõbõl sikerül majd rosszfelé mennem, de errõl késõbb.)


Nyolc óra után pár perccel elindulok, a lakótelep házainak szemrevételezésével kezdem a túrát. Szép nagyok. Kiballagok az ártér belsõ szélére, elõttem vízkivételi mûtárgy, mellettem rét, felettem távvezeték. A fasoron túl kilátás a Pilis elejére, integetek a Kinizsi mezõnyének. Észak felé ballagok az elém terített nyárfavirág-szõnyegen. A természet mérsékelten jópofa játékot ûz a nyár elnyújtott virágzási szezonjával, mondja bennem a nem kért, de attól még kialakult civilizációs betegség. Ezt a helyszínen kevésbé szofisztikált módon fogalmazom meg két tüsszentés között. Elérek egy oda-vissza szakaszt, jópofa fatábla mutatja a most és a késõbb felveendõ irányt. Találkozom a Várdai- Árvai kettõssel az ártéri nyárerdõ szélén, majd kicsit késõbb, még az árnyas dunaparti sétány elõtt a szembõl érkezõ, futó Totesszel. A sétányon harsány, pihenõ kerékpároscsapatot, nyitófélben levõ éttermek-kocsmák személyzetét kerülgetem. Felsétálok a horányi révhez, itt unatkozó autósok várják, hogy a komp megérkezzen a Szentendrei-szigetrõl, és átvigye õket horgászni, telekre füvet nyírni, vagy más módon kikapcsolódni. Nem foglalkozva tovább a révvel, felballagok a római kikötõerõdbe, amit kívülrõl ravaszul családi háznak álcáztak. A bentiek rácáfolnak a kinti látszatra: masszív falmaradvány adja meg az alapot. Eköré leletekbõl és autentikusnak látszó fegyverekbõl álló kiállítás, valamint digitális és papíralapú tájékoztatás épül fel, csak gyõzze az egyszeri látogató végigolvasni. Dunakeszire való utalásként egy vasúti személykocsi makettje is látható, versenyen kívüli szereplõ a római kori tárgyak között. Bent pontõr apuka és lánya intézi az igazolásokat, valamint vélhetõen a hely tulajdonosa igazít útba. Moiwáékkal nézzük meg a kiállítást, majd õk, Czékli Bélával kiegészülve tovasuhannak, én pedig mérsékeltebb tempóban ballagok tovább. Visszafelé a sétány helyett a partmenti ösvényen sétálok, mellettem hömpölyög a rengeteg víz, felettem hatalmasra nõtt fák adnak árnyékot. Odébb újra megteszem a rövid oda-vissza szakaszt, majd a tábla útmutatásának megfelelõen kimegyek a Duna napsütötte gátjára. Néha kilátni a túloldalra, ott a Kevélyek, a Kõ-hegy, és a fél Visegrádi-hegység nyújtanak látnivalót.


Beton kútgyûrûnél hagyom el a gátat, az ártérben battyogok tovább, fõleg délnek haladok. Mûútra kiérve ismerek rá a korábbi alkalomról ismerõs szakaszra, innentõl Alagig ugyanaz a kotta, lehet emlékezetbõl játszani. Felballagok a Temetõdombra, sárga napernyõ alatti csekély árnyékban õrzi a pontot egy lelkes, háromtagú család. Szódával kínálnak, és amíg megvárom, hogy a pezsgõtablettám feloldódjon, kitárgyaljuk a pontõrrel közös vonásunkat, ami a Heves megyei származást jelenti. Közben – Optika után szabadon – szép a kilátás, ha úgy állok, akkor balra. A helyszínt a Felsõtabán utcán hagyom el. Itt néhány jópofa régi házon, és az obligát vezetékdzsungelen kívül egy térkép található a környékbeli telkek helyrajzi számaival. Ki tudja, mikor jön még jól. Kiérek a kettes útra, épségben átkelek. Elsétáló helybéli nézi furcsán, ahogy fényképezem a felhalmozott térdíszítõ tárgyakat, melyek rendre: szökõkút, Révész István emlékmûve (a felirat szerint Dunakeszi-Alag községgé válásának meghatározó egyénisége), kardot emelõ Gábriel arkangyalos faragvány Dunakeszi 750 éves fennállása alkalmára, és az elmaradhatatlan korszimbólum, a térkõ. Továbbsétálok, lámpás keresztezõdésben várom ki a sorom, majd elhagyom a forgalmas utcát. Egy romos, bedeszkázott ablakú épületbõl beszélgetés és pingponglabda-pattogás hangjai szûrõdnek ki. A vasúthoz érve az aluljáró igénybevétele ajánlott, nem csak a nagyobb biztonság és a betartandó szabályok, hanem a kellemesen hûvös mikroklíma miatt is.


Az aluljáróból kiérve megcsodálhatom Dunakeszi vasútállomás elcsoffadt felvételi épületét (pénztár üzemel), majd átkelek a meglehetõsen forgalmas úton. Itt széltépte, napszítta zászlók csüggenek a trianoni emlékhely mögött, odébb rendõrségi kordonnal elkerített, megkoszorúzott, kiégett lakókocsi áll. Még odébb, a vasút menti placcon leparkolt különbuszról tinédzserlányok hada zúdul le, összefüggésben az alagi lóversenypályán épp zajló lovas fesztivállal. Bepillantok a versenypálya kapuján, a szokásos büfés kiszolgálóegységen kívül feltûnik, hogy elképesztõ választékban lehet kalapokat venni. Nem lehet rossz üzlet, mivel a lelátókon ülve elég gyorsan napszúrást lehet kapni megfelelõ fejvédõ nélkül. A büfé meglátogatásának gondolata egy fél tizedmásodpercig megkísért, aztán elvetem az ötletet. Félúton Szabadságliget (vasúton közlekedõknek: Dunakeszi alsó) felé, a végtelennek tetszõ, de legalább nagyrészt árnyékos Pálya utcán bandukolva meg is bánom ezt a döntésemet. Az alsó településrészt elérve kanyarogok kettõt, majd rögtön a lovaspályát és a repülõteret délrõl határoló földúton találom magam. Dögmeleg van, de a – vélhetõen – környékbeli családok úgy sétáltatnak kutyát, gyereket stb, mintha kötelezõ lenne. A reptéren látható élénk mozgást figyelve érthetõbb az aktivitás. Vitorlázó gépek szállnak fel és le, helikopter tesz néhány kört, mielõtt elhúzna valamerre, és egy motoros kisgép is felbukkan, mintegy ráadásképpen. Elhagyom a lakott környéket, birkaakol mellett baktatok a forró, kényelmetlen dûlõúton. Birkák bégetnek a hasonlóan forró, kényelmetlen akolból, biztos irigylik a nyáj éppen kint legelõ résztvevõit. Keskenyebb, árnyasabb csapásra, majd aszfaltcsíkra térek, üzemi terület mellett haladok el. Bent néhány decensebb építmény mellett feltûnik egy, valaha sötétzöldre festett, de már megfakult, rozsdásodó fémlapokból eszkábált objektum. Arra gondolok, hogy ez olyan, mintha félresikerült genetikai kísérletek eredményeit tárolnák bent. Pedig biztos nem. Azért gyorsítok egy kicsit a lépteimen. :)


A „paintball-játszatás” feliratú, elkerített romhalmazon túl érkezem meg az alagi templomromhoz, itt szódával és müzlivel kínál meg a pontõrséget vivõ nõ és fia. Nézegetem az ismerõs romot, meg a kihelyezett ismertetõt, ácsorgok egy kicsit, beszélgetünk, mielõtt a ligetes, árnyékos helyszínrõl elindulok. A mérsékelt forgalmú országúton ballagok ki Alagimajorról, felüljárón keresztezve az M2-es utat és a veresegyházi vasútvonalat. Piros pont az útvonal kijelölõjének, hogy nem a vasúti megállónál teszem ezt, mint két éve. Szabályosra nyírt-nyíródott növényzet fogja körül az utat, amelyet elhagyok a következõ pontra vezetõ csapásért. Kanyargás közben hallom, ahogy a Fót felé tartó személyvonat elsüvít mellettem – a süvítést itt a svájci motorvonat által alapból adott zajra, és nem a sebességre kell érteni. Felsétálok a templomromhoz, amellyel egyvonalban ül a két pontõr. Bélyegzés után betérek a romot óvó facsoporthoz, megnézni a falmaradványokat, és azt a gödröt, amely talán az itt végzett ásatáskor keletkezett. Itt is található egy ismertetõ, de a szúnyogok miatt most kihagyom az elolvasást. Visszamegyek az útra, beszélgetünk egy kicsit a fiatal, szimpatikus pontõrpárral, miközben várom, hogy a fóti vonattalálkozás után a páratlan személyvonat leérjen. A várakozás eredménye egy elviselhetõ minõségû kép. Elbúcsúzom, továbbtúrázok.


Az útvonal soron következõ derékszögû kanyarja után hamarosan újra elérem a fóti madarasáruház felé vezetõ országutat. Nyílt terepen járok, egészen a Fótliget névre keresztelt lakópark sarkáig, ahol kicsit betérhetek a fák közé. A rövid, árnyékos szakaszt irtás követi, az útvonalat szerencsére kifejezetten jól jelölték itt is. További kanyargásokat hajtok végre, szúnyogos, nyárfavirágos környéken. Régi aszfaltútra érkezem, a nyárfavirágzat mennyisége itt jóval kisebb. Keresztezem a meglepõen bõvizû Mogyoródi-patakot, elérem Alagimajor vasúti megállóhelyet, pontosabban a sínek megállóhelyen túli oldalát. Földúton bandukolok Fót felé, az Útvonalkövetõ Százas középsõ szakasza jut eszembe. Épp szemben haladok vele. Erdõsebb részre érek, összejárt, sáros nyomvonalak közül kell kiválogatni a gyaloglásra leginkább alkalmasat. A jelölés itt is jó ajánlást mutat. A kiserdõnek sajnos ezután vége is szakad, marad a nyílt terepen trappolás, valamennyire párhuzamosan a vasúttal és az autóúttal. Késõbb, egy andráskereszttel biztosított átjáró után a vasút nyomvonala Fót felé tér, én meg maradok az M2-es út közelében. A Mafilm fóti stúdiója mellett érek ki a fóti Fóti útra (Õrnagy õrnagy emlékút), amely Dunakeszin is erre a névre hallgat, és a térkép szerint Fóton is. Újra átsétálok az autóút felett, és rögtön el is hagyom a Fóti utat, temetõhöz vezet egy lépcsõ, a kerítésen önkiszolgáló ellenõrzõpont üzemel, a(z?) ? karaktert kell leírni a kifüggesztett alkoholos filc felhasználásával. Forgalommentes aszfaltúton ballagok, ezúttal az M2-es nyugati oldalán. Hamarosan a forgalommentes utat forgalmas útra váltom, ezt pedig még hamarosabban egy egynyomos, kényelmes ösvényre, amely néhány kanyarral végigvezet egy fás-bokros lovaspályán. Valamennyit a lovasúton is haladni kell, hogy meglegyen a napi adag homokrugdalás. Elérem a repülõteret, ahol lent és fent is jó nagy a nyüzsgés. A túra keretében lehetne kedvezményesen repülni is, de nem akarom kihagyni a jóból az otthon maradt Kerek repkényt, úgyhogy most nem repülök. A ponton fiatal pontõrrel és a fogyófélben levõ szóda pótlásáról gondoskodó fõrendezõvel találkozom. Élek a lehetõséggel, töltök egy bögrényit a szódából, amíg van.


A helyszínt a lófesztiválon még innen, de a reptéren már túl hagyom el, régi, hosszú házak kísérnek egy darabon a hûvös fenyvesben. Hamar kiérek a Kápolna utcába, ami ismerõs két évvel ezelõttrõl, és gondolkodás nélkül el is indulok rajta. Jobbra ortodox templom, majd érdekes, magas víztorony áll, és a leírást olvasva rájövök, hogy alaposan benéztem a követendõ irányt. Visszacaplatok, víztorony, templom, Nándori utca, ezen kell felmenni a Kincsem utcáig. A balra nyíló utca jobbra az alagi versenyló tréningközpontban folytatódik, a bejárat melletti oszlopon a veszélyt jelzõ közlekedési táblák sorozat „lóveszély” tagja szolgál díszként. (Mielõtt valaki keresné: ilyen igazából nincs.) Leballagok a Kaunas-külsõt idézõ járdájú utcán, majd körforgalomnál keresztezem a ma már kivesézett Fóti utat. Az út túloldalán még éppen nyitva érek egy boltot, ahol hideg üdítõt vásárolok. Az üdítõ felét rögtön elfogyasztom, a másik felébõl rövidtávú tartalékot képzek. A túra útvonala a következõ párszáz méteren követi a bevágásban haladó vasút vonalát. Sajnos, amíg a rézsû tetején, a nagyra nõtt fûben battyogok, nem jár erre egyetlen vonat sem. Bezzeg, amikor az aluljárón átkelek a túloldalra, ahol az utca szintje a vasúti töltésé alatt van! A továbbiakban nem történik sok említésre méltó dolog: telefonálok, közben felsétálok egy utcán, végig egy másikon, majd újra elérem a lakótelepet, és leteszem a telefont. Rondarózsaszín iskolát, majd távhõs telephelyet kerülök, végül elérem a kirakodóvásárral kombinált pikniket. Cél. A díjazás jópofa emléklap és egy kitûzõ, nézegetéséhez zsíroskenyér fogyasztása ajánlott, sóval, hagymával és piros arannyal. Ezúton is köszönöm a túrát a rendezõknek! Tetszett, és kíváncsian várom, hogy a jövõben milyen új helyekre kalauzolnak el Dunakeszin és környékén. Még egy darabig maradok, moiwáék társaságában megvizsgálok kétféle sört a kézmûves (kézmíves :p) vonalon, majd megcélozzuk Dunakeszi-Gyártelepet. A személyvonat pontosan közlekedik, megint postainga, a százötven fõ körüli utaslétszám szinte elvész a hosszú szerelvényen. Rövid a hazaút, hosszú még a nap.


-Kékdroid-


Képek