Túrabeszámolók


Iszkiri

OttorinoTúra éve: 20142014.04.10 08:00:01

ISZKIRI SZÁZADOS 2014.03.22-23.

"... a boszorkányokról - mivel ilyenek nincsenek - ne tétessék említés!" Hirdette ki a maga korában példátlanul felvilágosult Könyves Kálmán király.

A túra elõtti napokban az Iszkirire linkeltem, és a GYIK között egy olyan kérdésre bukkantam, aminek az a lényege, hogy tekinthetõ e az ISZKIRI 100 egy könnyû túrának? Amikor ezt olvastam, akkor a király törvény erejû kinyilatkoztatásának stílusában rádörrentem a monitorra: - Könnyû százas - mivel ilyen nemlétezik - ne is említtessék! Ennek a gondolatnak a realitása késõbb, a túrán be is bizonyosodott, de haladjunk csak sorjában.

Megfázásos, köhögõs állapotom ellenére jelenek meg Zsolt társaságában a túra reggelén valamivel 6 elõtt a szárligeti vasútállomáson. Nem bírtam otthon maradni, mert elõnevezéssel jeleztem, hogy jövök, és akkor rosszul venné ki magát, ha mégse' lennék itt. Másrészt már nagyon készültem az ISZKIRI õsbemutatójára, harmadrészt már rég nem ígértek olyan szép idõt az idõjósok, mint amilyet erre a hétvégére prognosztizáltak, és különben is...

Az elõzõ szombat-vasárnapi túrák (Pásztó 50 és Pilis-Vörös-Vár 40) voltak a felkészülésem záróakkordjai. Az ezeken a túrákon dúló idõjárási szélsõségek (vízszintes esõ, szembeszélvihar) babráltak ki velem, de cefetül. A tervem így már csak annyi, hogy elindulok, és ameddig nem köpöm ki a pejslimet, addig taposok.

Piros vonat érkezik. Egy percen belül kihasasodik a felüljáró a rengeteg ember súlya alatt. Diszkrét tülekedés kezdõdik a nevezéshez felállított kempingasztalok elõtt; visszafogott megjegyzések kerülnek elõ a bajszok és az ajakpihék alól.

1. EP. és egyben rajt, Szárliget vasútállomás. Nekünk szerencsénk van, mert már negyed hétkor el tudunk sajtolni. Darabos Zoliékra nem várunk, mert reménytelenül hátul állnak a sorban. Az állomás mellett kimegyünk a fõútra. Már az elején észnél kell lenni, mert olyanok járnak elõttünk, akik keresztezve a fõutat, rögtön a Gerecsét veszik célba, de nekünk elõbb még itt van a vértesi kör. Tehát nem birkázás egyenesen, hanem: jobb [K3], hosszan az utcán. Kiss Pisti (Nomen est omen.) ér utol, és azért zsörtölõdik, hogy miért nem vártuk meg. Ez kb. olyan, mintha a vágányok mentén haladnánk, és távoli csattogást hallva hátra-, majd az óránkra néznénk, és azt mondanánk: - Igen, ez a 6:20-as Wiener Walzer; bevárjuk, aztán együtt megyünk tovább... De hát aztán mégis együtt megyünk tovább. Majdnem végigmegyünk Szárligeten hosszában, amikor egy ballal kezdõ cikkcakk bevisz az erdõbe. Rögvest emelkedni kezdünk. Most van a fõpróba: Lesz e elég luftom, vagy már az elsõ emelkedõnél köhögésbe fullad a próbálkozásom? Metszõen hideg levegõ vág a légcsövembe, amit kizárólagos orrlégzéssel próbálok elõmelegíteni. Ez a gyakorlat gõzpöfögészeti hanghatással jár, de így nem köhögök. Remélem ez így is marad. Futó pár érkezik szembõl, és (nekünk) jobbra letérnek a szélesebb földútról. Jó, hogy jöttek, mert valszeg mi is elbaltáztuk volna az irányt. Gyorsan hozzáteszem, hogy a sor végén bandukolok!!! A Zuppa-tetõt kezdjük kerülni a vasúthoz közelebb esõ oldalon. Nagyon kevesen kirándulhatnak erre, mert több helyütt zöld, süppedõs szõnyegen lépkedhetünk. A reggeli barátságos fények, és a kék ég egy nagyságrenddel megemelik a hangulatomat. Pisti minden elõzetes bejelentés nélkül csinál egy balraátot, és mászni kezd egy jelzetlen, köves ösvényen a csúcs felé. - Nem kell fölmenni - mondom röviden, hogy ne kelljen változtatni a légzésritmusomon, és mintha mise' történt volna, kerüljük tovább a dombot. Még egy darabig elnézhetünk a napsütötte Szár felé, de aztán hamar megérkezünk (a rajtot is beleszámítva) a

2. EP-ra, a [K3] / [P-] elághoz, ahol egy filctollhoz a legnagyobb rosszindulattal sem hasonlítható fiatalember fogad. Andrew - merthogy Õ az említett pecsételészeti menedzser - megdicsér minket, hogy jó irányból jövünk. Elõször tréfának vélem a megjegyzést, de amikor elmondja, hogy még a nagyérdemû XY is a nem várt irányból érkezett, akkor növök két centit. A [P-]-on jobbra, lefelé intünk búcsút Andrewnak és a Zuppának. Elkönyvelem magamban a jó nyitást. Széles, poros földúton csavarodunk le a hegyrõl, hogy aztán átiszkoljunk az 1-esen, majd Szár vasútmegállótól nem messze átkeljünk a vágányokon. Príma a klíma, de még nem merek egy réteget levetni, mert néha meglendül a szellõ. Hosszú flaszterezés következik. - Az ISZKIRI túrán vannak? - kérdezi egy gyerekkerekezõk által kísért férfi a drótszamara nyergébõl. Mivel barátságosan mosolyog, ezért beismerjük a tényálladékot. Erre elárulja, hogy õk meg a túra rajtjába tartanak. Vidáman konstatáljuk, hogy a hírünk megelõzött minket; a faluban még a kutyák is két lábra állva ugatnak. Végigjárjuk Szár látványosságait; a kályhaezüsttel lefújt korpusz szépen csillog a napfényben. Lassan elfogy a flaszter és az autóforgalom, végre jöhet a nagybetûs természet. Zsoltot is hívja a természet, egy vörössel tovasietve hagy faképnél. Megállapítom, hogy tud Õ sietni, ha van motivációja. Mivel Pisti is köddé vált már, nincs aki hajcsárkodjon. Egy combos emelkedõ derekán megállok, hogy egy réteg felsõ ruházatot súlyba tegyek. A foglalatosság közben Dani köszön rám, és suhan el mellettem. Ez teljesen szokványos kép a túráimon. Kanyar után Zsolt vár. Idáig bírta szuflával a hölgyfutár tempóját. Egy keskeny, dzsindzsás szakaszon vágjuk át magunkat. A felvetést, miszerint a Low Alpinnak volt ez része lehetségesnek tartom, de már olyan rég volt, hogy nem mernék rá mérget venni. Olsenék érnek utol. A [D. Zoli, T. Feri, V. Gyula] trió után érdeklõdök. - Nincsenek messze - mondja Olsen, de Õ siet, mert el akarja érni az utolsó vonatot. (?!?) Mivel a százason indult, ezt matekolás nélkül is enyhe túlzásnak tartom a részérõl, de sok sikert kívánok a tervéhez. Folytatjuk sétánkat a Vértesben. Nem véletlenül mondok sétát, a kellemes út-, terep- és idõjárási viszonyok most ezt sugallják. Mindezek ellenére nem ragadtatjuk magunkat olyan szorgalmi feladatra, mint pl. a Körtvélyes mérõtornyának a felkeresése. Amikor szintidõ van, és nagy a távolság, akkor elõvesszük azt az idevágó jelmondatot, hogy: "A [sípolás]-mat érdekli a panoráma"!... Hosszú, egyenes szakasz végén társaság áll egy fánál, és egy ráerõsített A4-est silabizál.

3. EP. [P-] / [K+] elág. Én is kiolvasom az A4-est. Szint-, és távadatokat látok, de kód egy szál se, ezért a három kiakasztott, különbözõ színû, zsírkrétának látszó filctoll egyikével beírom a helyi idõt (9:15). Mióta szovjet tudósok feltalálták a mobiltelefont, a kódnak úgysincs semmi jelentõsége. Még be se fordulunk vinklibe, jobbra, a [K+]-ra, amikor megjelenik a várt trió. Fél órával késõbb tudtak elindulni, mint mi, pedig még láttuk egymást a rajtban. Vagy nagyon belehúztak, vagy mi vagyunk papírkutyábbak a megszokottnál. Nagy valószínûséggel mindkettõ igaz. Együtt folytatjuk madárfüttyel kísért utunkat, különösebb emelkedõrõl nem tudok beszámolni. Zsuzska ér utol; Zolinak kifúrja az oldalát a kíváncsiság, mert a hölgy babonából még fülbe súgva sem hajlandó elárulni, hogy újabban melyik világhírû hegy megmászására készül. A keze megkérésére még mindig nem vagyunk jogosultak, mert az elsõ számú feltétele, hogy jövendõbelije gyorsabban falja a kilométereket teljesítménytúrázás közben, mint Õ. Sajnos szemmel láthatóan nõ a lemaradásunk; úgyhogy még gyúrhatunk rá. - Szia! Találkozunk a Kinizsin - kiabálok utána. Kanyargunk egy kicsit, majd még egy hosszúra nyúlt egyenes és egy semmi kis erdészeti aszfalt után jobbra rátérünk a [K+] és [K-] közös szakaszára. Innen már nagyobb változatosságot mutat a táj. Az ódon temetõt ízléstelen, magasfényû lakkal lekent léckerítéssel kerítették be. Nem jósolok neki hosszú életet. Egy fába faragott Mária portrénál ágazik el a két jelzés, mi természetesen a jobb ágat, a Mária-szakadék felé vezetõ [K-]-t választjuk. A szép idõ rengeteg kirándulót vonzott ki a szabadba. Egy nagy csoport láttán eszembe jut a szakadék melletti keskeny, egyemberes ösvény, de a hektikus helyen már csak a csoporttól lemaradozott néhány kirándulóval kerülgetjük egymást a kölcsönös udvariasság szabályai szerint. A Tatabánya 30 többszörös teljesítõjének, Zsoltnak bemutatom a Mária-szakadékot, mert amikor a túra elõtt az útvonalról beszélgettünk, nem ugrott be neki. - Ja, ez az? Így már rémlik... Az alján levõ, zöld mohával lepett gigantikus kocka még mindig várja az óriásokat, hogy pontokat véssenek az oldalaira, és kezdõdjék a Giga hazárdjáték. A szakadék végén, ahol megint találkozik a [K-] és a [K+], ácsorog egy térképnézegetõ társaság. - Hova lesz a séta? - kérdezem. - Erre kell menni az erdei temetõhöz? - kérdez vissza az egyik hölgy tag, és a [K+] irányába mutat. - Arra kényelmes, erre érdekes válaszolom neki, mire gondolkodás nélkül a kényelmes felé indulnak. Lehet, hogy szidnak majd egy kicsit, mert arra sem éppen sík a terep, sõt... A Csákányospusztai Turistaháznál üres a kutyaház, lehet, hogy cigi szünetre ment a derék csahos. Az altábor után majdnem ráfordulunk a [K4]-re, mintha a TB 30-on lennénk, de aztán a romtemplom dombja alatt jobbra fordulunk, továbbra is a [K-]-t követve. Tanya mellet kiérünk egy erdei bekötõútra, és a tiszafákkal takart, saját tóval rendelkezõ birtok mellett haladunk el. Két nagy bundás kutya próbál ijesztgetni a kerítés mögül. Az 1-eshez érve felnézek a Birka csárdára. Még mindig kint van az ELADÓ tábla. A kutyának sem kell. Zoli elmeséli, hogy amíg nem volt autópálya, mindig tele volt a csárda parkolója, most meg pangás van a köbön. Átmegyünk a földeket átszelõ útra, és nemsokára megérkezünk Szárliget határába. A cukrászda elé érve a fiúknak nosztalgiázni támad kedvük, mert tavaly a Forrástúrán itt volt a rajt-cél. Bemennek, hogy szemügyre vegyék a belsõ architektúrát (is). T. Ferivel tovább megyünk, mert momentán nem érdekel minket az építészet. Felkapaszkodunk a felüljáróra. A túloldalon, az alsó lépcsõfokokon jámboran kosztol egy társaság. - Na, kinek a nyakába zuhanjak? Inkább bemegyek a váróba, hogy FM lebélyegezze a lapomat.

4. EP. Szárlizsé, vasútállomás másodszor (10:30). Rögtön kimegyek az állomás elé, mert láttam, hogy egy rekeszben van még a nagy alakú mandarinból, amibõl nem vételeztem az indulás körüli kavarodásban. Ezért most kettõt is meghámozok. Mást nem is kívánok, csak még felhajtok egy doboz energiakólát. A köhögésem úgy áll, hogy ha nem röhögök, akkor nem köhögök. Ezért úgy döntök, hogy tovább döcögök, és legfeljebb csak kacagok. Már jönnek is a fiúk a hídon. Megvárom õket, mert (minõ fájdalom) Zsoltnak búcsút kell intenünk, mivel halaszthatatlan teendõi miatt le kell pattannia, de elõbb lemosom a mandarin ragacsát a kezeimrõl a mosdóban. Megint elrajtolunk, mint reggel, csak most nem fordulunk jobbra a fõutcán, hanem egyenesen, felfelé a [K-]-on Iszinikelünk egy jó darabon. Az egyik háznál - mintegy seregszemlét tartva - szelíd cirmos gubbaszt az út mellett. Az erdõben már jönnek szembe az itineres fazonok, fazonák és fazoninók. Ha nincs rakétaruhájuk, akkor ezek csak a 10-es távról jöhetnek a most kicsit sem cuppogós Zuppáról. Most még egyáltalán nem tûnik fel, hogy egy vidámparknak is a becsületére váló hullámvasúton utazunk, de erre majd a végjátéknál még visszatérek. A hosszú bekötõutat hamar letudjuk, átmegyünk az M1 alatt, és Nagyegyháza határában egy alig érzékelhetõ dombot mászunk. Apró patanyomok látszanak a kötött sárban, birkákat szoktak erre terelni. Az úttól sövénnyel elválasztott kis tó mellett megyünk el. Remélem nem hallucinálok, amikor unkák halk hangját hallom a víz felõl. Korainak tûnik még a békák násza, de hát a természet két-három hetet siet a szokásoshoz képest. Egy székesfehérvári sporttárs tart velünk, aki váratlanul leveszi az egyik cipõjét és fél lábon ugrálva zoknit cserél. Ez is korainak tûnik így huszonvalahány kilométer tájékán, de hát Õ tudja. Napsütötte mezõ szélérõl egy vadetetõnél jobbra kanyarít a jelzés, és kissé emberesebb emelkedõvel számolhatunk egy mélyútban. Óvatosan kell átlényegülni egy szétszaggatott drótkerítésen, nehogy véletlenül fennakadás legyen. Egy enyhén jobbra ívelõ szekérúton szünetel az emelkedõ, majd egy irtás utáni keresztezõdésbõl kezdjük támadni a Somlyót. Türelmetlenül várom a fenyõfák sorozatát, mert ezek vezetnek el a tisztáshoz, ahol a kalyiba áll. Ezerrel bográcsozik egy társaság, füst lepi az egész környéket.

5. EP. Somlyóvár kulcsosház. A kékezõ bélyegzõt használjuk filctollnak, meglepetésre még látszik is a lenyomata az ellenõrzõlapon. Húzzunk egyet flaskáinkból, aztán húzzunk innen tovább, mielõtt megfulladnánk a füstben! A [K-] / [P-] jelzéspáron még néhány lépést felfelé megyünk, de aztán elkezdünk lefelé trappolni. A vértesi részben említett okok miatt az itteni kilátópontot is mellõzzük. A lenti keresztezõdésben, ahol leválik a [P-] áll egy gyönyörû, vastag fa. Nem tudom, hogy milyen faj, de ez nem is szükséges ahhoz, hogy megtiszteljem. A percnyi pauza elég ahhoz, hogy a túratársaim elszeleljenek, így egyedül baktathatok a Tornyópuszta felé vezetõ flaszteren illetve a padkáján. Csak ritkán elõz meg egy futó, vagy jön szembe egy kóbor kékezõ. A baromfitelep most sem jelzi elõ magát a fénykorabeli tyúk5zarszagával. Hosszúnak tûnik az út az elágazásban felállított keresztig.

6. EP. Tornyópuszta (13:45). Hotdogman - ahogy Sándor nevezi a gyorsetetészeti menedzsert - állította fel itt a mobil standját. Egy hölgy rafinálja, locsolássza a virsliket mindenféle öntettel, szórattal, emberünk csak figyeli a serénykedést. Lehuppanunk egy kicsit a zsákmányunkkal a kereszt elõtti pihenõben. Zoli még nagyon jó erõben van, már a holnapi Bia 25 jár a fejében. Árpiékkal akar tartani az említett túrán, és a teljesítésért járó, valóban igényes kivitelû jelvény is kell neki. Kérdezi, hogy én is megyek e a Biára. Én már most tudom, hogy a kis malájbarna legjobb barátomnak sem lesz kedve holnap botorkálni plusz 25 kilométert, amikor még az is necces, hogy ide eljöttem. T. Feri felugrik, elõre siet, de már mi is cihelõdünk. Hosszú még a nap, no meg az éjszaka, a többirõl már nem is szólva. Köszönjük az ellátást és továbbcsattogunk. Áron elõre siet, és fényképet készít a maradvány csapatról. Rögvest címet adok a fotónak, nemes egyszerûséggel: "Jönnek az Ászok" (Di észiz ár káming) A bal fenti vadászház után párszáz méterrel balra lekanyarodunk az aszfaltról, hogy egy rövid erdei lejtõvel átvágjunk (hivatalosan) a tarjáni mûútra. Egy beláthatatlan, erõs jobb kanyart kell még túlélnünk, és jobbra betérhetünk az erdõbe. Nemsokára egy, az M1 melletti mezõre érünk, ahol a forgalom színes kavalkádjával szórakoztathatnánk magunkat, ha nem a lábunk elé kéne figyelnünk. Székesfehérvári útitársunk már fájlalja a lábát, de azért még tolja a talicskát. Több cikkcakkal, de végre megérkezünk Koldusszállásra. A vadászlak elõtt korrekt módon rövid csõ van egy kerti csapra húzva, vizet vételezhet aki akar. Villába ágazik az út, most kell leakadnunk az Iszinikrõl, hogy a 2008-óta érvényes Kinizsi 100 végjátékába kezdjünk. Tehát a balos [S-]-ra váltunk. Egy darabon jön velünk a [K4], de mi ezzel mit se' törõdünk. Alattomos módon, egyre jobban kezd emelkedni alattunk az út, és a hajtûkanyar még sehol. Aztán nagy sokára elérjük a könyököt, ahonnan a [SO] jelzés indul a muris nevû Bundschuh-kút felé. (Ahány felirat, annyiféle írásmód.) Mi viszont egy éles balkanyarral majdnem teljesen visszafordulunk, és egy nagyot erõlködünk a Kisréti vadászház szelleme elõtt álló faragott pad irányába. Egyikünk rezesbandát megszégyenítõ dinamikával érzékelteti heroikus küzdelmét a gravitációval. (Nem én voltam!) A padnál Zoli fellélegzik azzal, hogy végre fent vagyunk már. Kicsit korai az öröm, de tény, hogy egy rövid pihentetõ szakasz következik, ám utána megint emelkedünk néhány emeletet egy szekérúton. Be is lassulok kissé; a többiek eltûnnek egy kanyarban. Idõtartalékot gyûjtenek, mert útközben konferenciát szerveztek tatai barátainkkal a baji Jóbarát kongresszusi központba. Én még elmegyek addig az elágazásig, ahol a [S-] több, mint egy kilométer erejéig letér a szekérútról. Itt leülök a jelzést hordozó kõre. Lábaim takarják a jelet, ezért egy elhaladó túratársat útba kell igazítanom: - Balra, le!... Nagyon szomjas vagyok, elõveszem a kék italomat, és két-három slukkra benyelem. Az lehet, hogy jól hidratál, de az biztos, hogy a szomjamat nem igazán oltja. Van még egy energiaitalom, de azt vésztartalékolom. Bezárom a hátizsákot, és ahogy feltápászkodok a kõrõl, a zsebembõl kiálló golyóstoll felhasítja az alkaromat. Bravo! Most már csak az hiányzik, hogy ez a nagy dög németjuhász, amit erre vezet egy kiránduló pár, megérezze a vérszagot és jól belémharapjon. Ez a gondolat ösztönzõleg hat, és gyorstempóban én is eltûnök a balfenéken, miközben a sebemet nyalogatom. Rohadtul sós és poros, vályogot köpök tõle. A lejtõs út elvisz egy rét mellet, majd tovább lejt az erdõben. Nem lehet egészen lemenni a derékszögû jobbosig, mert a keresztezõdésben állt vastag, kiszáradt fa pont az útra dõlt, vagy döntötték. Komoly elkerülõ út alakult ki miatta. Egy társaság itt restaurálja magát a kanyarban. A hosszú egyenesen a vártnál hamarabb sikerül visszatolnom magam a szekérútra. Így, nappal sokkal vidámabb ez a környék, de ezt már ismerem a Gerecse 50-rõl, és 2008-ban világosban bejártuk a K100 akkor új éjszakai szakaszát. Elvétve már jönnek futók szembõl. A traktornyomos, pocsolyakerülgetés után jön a full kiálló köves rész, amit a Kinizsin agyhalálnak neveztünk el dnvZolival. Most még nem olyan halálos, de mi lesz visszafelé? Az emelkedõ egy elnyújtott kanyarral lejtõbe csap át, egy kis könnyebbséget ígérve. Kb. azon a ponton, ahol régen a Baji vadászházhoz kellett felmenni a K100-on, találkozok szembe Danival. Õ már túl van kétszer Bajon, egyszer Tatán, de így is sokat kell még taposnia. Bele sem gondolok, hogy nekem mennyit kell még. Inkább azt a pozitívumot veszem magam elé, hogy mindjárt ott vagyok a következõ ponton.

7. EP. Pusztatemplom (16:44). Lányos zavaromban a fán lévõ A4-est olvasgatom, mert az ellenõrzõlapi ceruza szimbólum miatt elkerülte a figyelmemet, hogy ez egy emberes- pontosabban asszonyos pont. Amikor rájövök köszönök a hölgynek, és lapomra meg is kapom az oda illõ lenyomatot. Úgy döntök, hogy vészhelyzet van, és leülök a pihenõbe, hogy megigyam az ucsó energiaitalomat. Abban reménykedek, hogy Bajon, vagy Tatán csak lesz nyitva egy szatócs bót, ahol vehetek egy akó kólát. Tovább indulok az egyre lejtõsebb úton. Jönnek a Kálvária stációi, és jönnek a városban végzett fürgébb sporttársak is. A szakadék melletti ösvényen többek között Bandrással, majd Moiwával kerüljük ki egymást. A stációk végeztével, a Kinizsin el szokott fogni egy jó érzés; annak tudata, hogy kollekcióm nemsokára egy újabb ovális jelvénnyel lesz gazdagabb. Most azonban az az érzés fog el, hogy mocskosul szomjas vagyok, és térdig le kell még járnom a lábomat a flaszteren. A Baj központja felé vezetõ keskeny aszfaltút után aztán elkezdenek özönleni szembe az ismerõsök. Nem sorolom õket, nehogy kihagyjak valakit. Bajon nyitott boltot ugyan nem találok, de életemben elõször, éppen zárás elõtt bemegyek egy echte ungarische Nemzeti Dohányboltba. Nem a bevételt követelem túrabotomat az eladó hölgy melle alá (a köldökének) szegezve, hanem a különféle mérgek között kutakodok, mígnem rátalálok a nekem valóra. "Igazi" kólából csak lájtos van, ezért inkább egy 2,5 literes, gazdagon cukrozott nagyágyút választok. Még a bolt elõtt megtöltöm belõle a két kiürült félliteres flakonomat, aztán rácuppanok a nagyágyú csövére, és horpadásig szívom belõle a szénsavas, koffeines szív- és érrendszeri gyógyszert. Na, most már sokkal jobban érzem magam. A másik oldalon levõ Jóbarátból éppen most jön ki T. Feri, de olyan gyorsan szedi a lábát, hogy nem is próbálom utolérni. A vasúti átkelõig türelmesen elbattyogok, de onnan még iszonytatóan messze van az a nyomi Ady Endre utca. Két kedves leányzó jön szembe. Csoffadtságom láttán köszönésképpen azzal bíztatnak, hogy nincs már sok hátra. (Kösz!) Valszeg azt gondolják, hogy a 35-ön vagy max. a 45-ön vagyok. Olyan kedvesek, hogy nem akarok döbbenetet látni a szemükben, ezért nem mondom meg nekik, hogy több, mint 40 kilométert tévedtek a hátralevõ távval kapcsolatban... Szembetalálkozok Kiss Pistivel, akit lebökök, hogy miért csak most jön szembe. Talán bizony túl sokat havajozott Tatán? Pistit 100 méteren belül Átol Csaba üldözi. Az Ady Endre utcában, a zebránál ácsorgó fiatalok csoportja azt röhögi, hogy mindenki a mozit keresi. Persze, mert nem tudják, hogy most van a Bíbor Tyúxem díjkiosztó gála, legalábbis azoknak, akik Tatán fejezik be, vagy hagyják abba az Iszkirit. Egy fiatal lány nem várt hozzáértésrõl tesz tanúbizonyságot. Azt kérdezi tõlem, hogy milyen teljesítménytúra (!) zajlik? Hoppá! Általában "versenyt" szoktak kérdezni. Azt válaszolom hogy ISZKIRI 100, a többi távot nem is említem. Szembe jön Elemér, akitõl a biztonság kedvéért megkérdezem, hogy jó irányba megyek e a felé a (...) (...) mozi felé. Megnyugtat, hogy mindjárt ott leszek.

8. EP. Tata, Est mozi (18:21). Agyilag már káposztalé közeli állapotban vagyok, mert alig fogom fel, hogy most csak idõt írnak az ellenõrzõlapra, és a tókör után vissza kell jönni pecsételtetni. Nem akarok sokat kukoricázni, de azért a pultszervizelészeti menedzserkisasszonytól kikérem az ellátmány popkornomat, kifelé menet pedig a pontõr kínál meg egy jóképû, nagy sóspereccel. A filmszínházban begyûjtött takarmánnyal kiülök a bejárat elõtti padra falatozni. Gyakran öblítek kólával. Mellém ül egy srác és csak annyit kérdez: - Vége? - Még nem - válaszolom -, gyalog megyek vissza is, mert úgy olcsóbb. - A vasútállomásra? - kérdezi elbizonytalanodva. - Igen, a szárligetire - válaszolom. Többet nem kérdez. Erõt veszek magamon, és nekifogok a tókörnek. Boa és brr, meg minden! A szembejövõ két Mezei éppen most végzett a tóval; mint mindig, most is van néhány jó (khmm!) szavunk egymáshoz. Kiérek a tó partjára. Nahát! Még ez a mûpocsolya is tudja úgy csapdosni, a medence szélét, mint a haragos Balaton. Olyan szél fú, hogy a derekamra kötött dzsekimet kénytelen vagyok felölteni, és még a cipp is jobb felhúzva. Mit is ír a hogyishívják? Az óra járásával ellenkezõleg kell megkerülni ezt a - hmm - tavat. Ránézek az órámra. 18:31. Aú! Digitális órát csatoltam fel otthon analóg helyett. Most mit csináljak? Megvan. Elõhúzom a telefonomat. 18:32. Ez nyert. Akkor tehát a fizikai pozitív irányban fogok tókerülni. Majdnem a csücskénél kezdek, ezért hamar átérek a túloldalára. A sétány gyér lámpafényénél még mindig sokan sétafikálnak a parkban. Surd elõz. Éppen most fejezett be egy telefonos helyzetjelentést. Ebbõl tudom, hogy kb. 40 km vár még ránk. Ez egy kicsivel több információ, mint amirõl tudni szeretnék. Surd vakrepülésben hasít bele az éjszakába, de elõreszólok neki, hogy gyújtson világot, mert öngyilkosjelölt békák sora üldögél az út közepén, mint megannyi világosabb- és sötétbarna kutyagumi. Tájékozatlanságot árulok el, de nem igazán tudom, hogy melyik a lovarda, amivel egy magasságban lesz a pont, ezért kinézzük a szemünket, nehogy elmenjünk mellette. Egy lovas szobor elõtt már minden esetre elmentünk, és semmi. Megörülök, amikor késõbb megpillantjuk a piros-fehér bóját.

9. EP. Öreg-tó I. (18:55). Szerencsénkre nem lopták el. A zöld krétával beírom az idõt, hogy ne csak firkálmány legyen a lapon. A következõ pontot még véletlenül sem lehet elbökni, mert az Által-ér hídján mindenképp által kell majd mennünk. Ott csak a kréta elcsenésének veszélye forog fenn. Addig azonban még rettentõ hosszú és unalmas utat kell bejárnunk a tó körül. Surd jó bulinak tartja a tókört. Ennek igazán örülök, és akkor én is megpróbálok pozitívan hozzáállni a dologhoz, de most már egy ideje eltûnt a tó, és a kihalt sétányon zakatolunk, csak néha jön szembe egy kivilágítatlan bicikli. (Csóri békák.) Fel vagyok háborodva, mert a leírásban az áll, hogy a tó körül nincs emelkedõ. Tessék csak kijönni ide egy pótbejárásra! Sorompókat kerülünk, majd egy hídhoz érünk, ami még nem az igazi. Az igazinál tábla tájékoztat arról, hogy az Által-ér felett "ível" át a híd, és egy piros-fehér lampion is ki van téve.

10. EP. Öreg-tó II. (19:27) Az itt lógó kék krétával megint írok egy idõt. Hohó! Túl gyorsan múlik. Nemsokára megint látszik a tó, de az is látszik, hogy milyen messze vannak a tókör végét jelentõ városi fények. Nagyon jó, hogy errefelé füves a tópart, ezt talpkímélésre ki is használom. Csoportot érünk utol, késõbb minket is utolérnek néhányan, úgyhogy többedmagammal fejezem be a Wasser Walzert. - Te vagy az Ottó? - kérdezi egy szembejövõ fejlámpa Varnyú Gyuri hangján. (Én már közben eloltottam az enyémet.) Kérdésére elmondom, hogy órajárással ellenkezõleg..., meg, hogy két jól jelzett pont. És pont. Remélem nem digitális órája van... Visszamegyek a moziba! (Ehelyütt okvetetlenkedek és értetlenkedek, hogy miért kell két ellenõrzõpont a tó körül, és a 100-asoknak miért kell kétszer moziba menniük? A "Csak!" választ is elfogadom.)

11. EP. Est mozi másodszor.

Ezt nem hiszem el! Az ajtón kilóg a sor, és a többségnek emléklapot ír az egy szál pontõr. Várakozás közben mint egy ló a bokszában, úgy emelgetem a hátsó lábaimat. Nagyra értékelem, hogy egy túratárs látván a 100-as papíromat elõre enged. Innen is kösz. Az ajtóban V. Gyulával találkozok. Õ is a 100-ra jött volna, de halaszthatatlan ügy miatt "csak" a 65-öt csinálta, ezért most gratulálok neki. Az utcán még F. Ildikóéknak gratulálhatok, de aztán ISZKIRI tovább; fertelmesen hosszú flaszter vár még rám. Visszatalálok a Baji útra, és irány: arccal a vasút felé. Nem számítottam rá, hogy még ilyen sokan mennek moziba, alig gyõzök hellózni. A vasútállomásnál félrenavigálok, ezért az állomás lépcsõjén kell lemennem a vonatra várakozó, heverészõ túrázók között. Néznek, hogy miért megyek vissza az átkelõhöz. A Jóbarát vendéglõbõl (ez a fõhadiszállás) Zoli jön ki elém, akinek V. Gyula adta le a drótot, hogy érkezésem hamarosan várható. Bemegyek Zolival egy kis idõre az illendõség kedvéért, de sört nem iszok, inkább pofátlanul a nagyágyú maradékát fogyasztom el az asztalnál. Úgy is vannak itt olyanok, akik már mosolygósra itták magukat. Zoli kérdezi, hogy hol van a székesfehérvári túratársunk? Hû, tényleg! Szégyen, de már totálisan megfelejtkeztem róla, és fogalmam sincs, hogy hol veszthettük el. Szuggerálom Zolit, hogy kortyolja már a sörét, ami nem akar magától elpárologni. Surd csinálta jól, aki betért egy pikolóra, legurította, és már itt sincs. Végül mi is nekilátunk a maradék nyúlós távnak. A templom mellett Zoli vizet (!) vételez, nekem elégnek kell lennie a betárazott egy liter kólának. Végigmegyünk a szõlõk felé vezetõ keskeny úton. Csodálkozunk, hogy még mindig akadnak olyanok, akik szembe jönnek. Akik pedig szembe jönnek, azok ugyanígy csodálkoznak. Ebben jól egyetértünk. A meredeken emelkedõ utca vége felé, az egyik telken világosság van; az elõttünk haladó pár férfi tagja azt hiszi, hogy az már a pont. Helyismerete zérus, mert még elõttünk van a szakadék is, ami nem rövid, de hosszú. Elhaladunk a világos ablakú ház mellett, és hol van még a szõlõskertek felsõ széle? Tolózkodásunk eredményeképpen lassan azt is elérjük. Vízszintben elmegyünk az örökmécseses kegyhely elõtt, és belekezdünk a szakadék peremén húzódó keskeny, sziklás ösvénybe. Kettõvel többször jöttem már itt le, mint a Kinizsi teljesítéseim száma (1 maszek bejárás volt), de fölfelé - az Iszkiri jóvoltából - most megyek erre elõször. A stációkra szokás szerint ki van írva, hogy hányadik, mit ábrázol, és hogy melyik család finanszírozta az állíttatását. Az egyik olyan helyen áll, amit az útról nem lehet kiolvasni, mert egészen lent van az árokban. Hogyha egyszer sok pénzem lesz, akkor hasonlóan szerény helyre állíttatok én is egy stációt - monnyuk VIII/B sorszámmal -, ezzel a felirattal: "Ottorino lúdtalpa másodszor gágintja el magát az Iszkiri 100 pusztatemplom felé emelkedõ útján. Feszülõ vízhólyagjai felsírnak"... Felváltva húzzuk egymást a sziklákat kerülgetve, de amikor elfogy a szakadék, akkor már inkább Zoli a húzóegyéniség.

12. EP. Pusztatemplom másodszor.

Különösebb gond nélkül megérkezünk a pontra; az ott pihengetõ emberek rámutatnak az asztalon álló bélyegzõre, és azt mondják: önkiszolgáló. A padon ülve csattintok a bélyegzõvel, aztán már csak néhány korty erejéig pihenünk, és megyünk is tovább. Aki a felfelé vezetõ utcában azt hitte, hogy a pont fényeit látja, most megkérdezi, hogy hol lesz legközelebb víz. (Jesszusom! Most jöttünk fel Bajról!!!) - Ha még nem szerelték le a kerti csapot, akkor Koldusszálláson - mondom neki. Egy rövid szakaszon még talpkímélõ az erdei út, de azután már kezdõdik a kiálló köves szekérút, ami visszafelé már nem is olyan vicces, ráadásul sokáig felfelé kell menni rajta. Amikor aztán az ide-oda cikázó traktornyomos rész után letérünk az Arany-lyuk felé menõ, hosszú, egyenes, lejtõs útra, akkor enyhe kocogással próbálok változtatni a tagjaim egyoldalú igénybevételén. A vastag, kidõlt fa elõtt megkezdjük a visszakapaszkodást a szekérútra. Elhatározom, hogy a volt Kisréti vadászház elõtt felállított padnál kérek Zolitól egy perc pihenõt, hogy igyak egyet, és agyilag is összeszedjem magam. Alighogy ezt elgondolom Zoli megszólal, hogy pihenni kéne az illetõ padnál. Mosolygok magamban, de nem árulom el neki, hogy én is ugyanerre vágyok. Ez a szép faragott pad a felállítása óta eltelt pár év alatt elvesztette a lakkrétegét és most elég ramatyul néz ki, de azért jól lehet rajta pihenni. Egy harmadik túrázóval osztjuk meg. Zoli azzal a történettel szórakoztatja, hogy decemberben egy igazi kiránduláson Zsolttal milyen vidáman sütögették itt a szalonnát... A hûvös levegõ nem hagy sokáig ejtõzni, tovább indulunk a nemszeretem könyök felé. Az elsõ kanyar után pihenõ csoportot veszünk észre. Balra fekszik egy nõ, jobbra fekszik egy, és az út szélén áll egy figura. Az álló alak fejlámpája mögül Olsen köszönt. - Pihengettek? - kérdezem lendületbõl, ahogy elhaladunk mellettük. Az egyik heverõ nõ, aki a hangjából ítélve Zsuzska, reagál csak, a másik hallgat, mint a csuka. Olsen gratulál, hogy utolértük, de azt mondom neki, hogy szívja vissza, mert babonás vagyok. (Késõbb megtudtuk, hogy az itt heverõ alkalmi túratársnõjükre vártak, amíg egy kicsit összeszedi magát. Az történhetett, hogy a leányzó az elején elfutotta magát, erre rájött egy kis napszúrás, aztán gyomorilag is rosszul lett. Szerencsére húzódása, repedése nem volt, úgyhogy össze tudta kaparni magát annyira, hogy Olsenék elkísérhessék addig a pontig, ahova az autós mentést kérte.) Rongyolunk tovább. Elmondhatom, hogy ez az út lefelé is marha hosszú. Végre leérünk Koldusszállásra [K-]. A vadászháznál már nagy kortyokban issza a vizet túratársnõjével az a spori, aki a körtemplomnál érdeklõdött, hogy mikor lesz legközelebb vízvételi lehetõség. A pihenõbútorzatnál felvágunk balra, hogy az erdõben kolbászoljunk nem kicsit. Egy idõ múlva lejutunk egy helyre, ahol hosszan farakások sorakoznak egymás után. Erre valahogy nem emlékszem. Úgy tûnik sikerült eltévedni. Szívás! Vége a jól belefásult tempónak, már éppen kezdtem megszokni a fájdalmakat. Egy kiszáradt szántóföld buckáin bukdácsolunk fölfelé abba az irányba, amerrõl egy fejlámpa fénykévéjét láttuk rövid ideig. Most már biztos, hogy bemozdult a talpbõröm, ebbõl tuti vízhólyag lesz. Sok totyogás és anyázás után visszatalálunk a [K-] jelzésre. Nagy eltévedéstõl persze nem tartottam, mert végig közelrõl hallottuk az M1 motorzaját, csak bosszantó, hogy a kellõ sûrûséggel jelzett útról is letévedtünk. De hát mindannyian tudjuk, hogy éjszaka mennyire másképp fest minden, pláne ellenkezõ irányból. Felkapaszkodunk a Tarjáni mûútra és Árgus szemekkel vizslatjuk a jobb oldalát, nehogy elbökjük a kiágazó turistautat is. Egy sorompónál meg is találjuk a keresett letérési pontot. Íves jobb kanyar után, az emelkedõ tetején bámul ránk a pufók Hold fénylõ pofával, de hiába mászunk lélekszakadva, mielõtt odaérnénk felröppen, nem várja meg, hogy belegyalogoljunk a képébe. A Tornyópuszta felé vezetõ aszfalton Zoli már alig várja, hogy találkozzék Egonnal és Évával az etetõponton. A túra elõtt válaszoltam a fészbukon feltett kérdésre, miszerint gépleves, avagy virsli legyen e az illetõ ponton, ezért annak a véleményemnek adok hangot, hogy ezt a választékot sehogy sem lehet összekapcsolni Egonékkal, tehát szerintem nem is õk lesznek ott. Ezzel a gondolatmenettel sikerül Zolit lelombozni, de éppen ezért dupla az öröm, amikor meglátjuk az ismerõs autót az út szélén, és az út fölötti kereszttõl meghalljuk az üdvözlést.

13. EP. Tornyópuszta másodszor. Egy cseppet sem lepõdök meg azon, hogy a géplevesen és virslin messze túlmutató étkek vannak itt felsorakoztatva. Kicsit irigy is vagyok azokra, akiknek van étvágya lakmározni. Én csak egy pohár levest kérek, aztán még egyet, és orcátlanul még egyet. Ez fenséges. Egy napon nem említhetõ a forró sós lében úszkáló sárgarépa karikával, pedig nehéz túra vége felé az is jól szokott esni. Évától még a dorgálás is jólesik; közli, hogy betegen mégse' kellett volna ide tolni a képemet éjszakának évadján, kockáztatva egy komolyabb lerobbanást. Ránézek Zolira, akinek bezzeg van étvágya; már a második pár virsli második szálja áll ki az arcából. Rövid ujjú pólós látványára összerezzenek, aztán a feje búbjáig melegen felöltözött Éva láttán kezdek folyamatosan reszketni. Bekapok egyet az Ervin készítette kis linzercsillagból, felkapok egy almát, és jelzem Zolinak, hogy csak falatozzék tovább nyugodtan, de nekem mennem kell, mert mindjárt lefagy a rendszer. Köszönök mindent mindenkinek, és elindulok egyenesen a rossz irányba, Tornyópuszta házai felé. Egonnak még erre is kiterjed a figyelme, mert utánam kiabál. Hát, itt kajából és kedvességbõl annyit kaptam, hogy most már parázsokon is végigjárom ezt a kvázi tizennégy kilométert. Zoli hamarabb utolér, mint sejtettem. Persze, most még az újrabejáratós stílusban tipegek. Lehet, hogy a pihenés és a restaurálás miatt, de a hosszú aszfalt út nem is tûnik annyira hosszadalmasnak. Minden esetre furcsa, épp az ellenkezõjére számítottam. Egy balra nyúlfarknyi kunkor még aszfaltból, aztán jobbra a tiszteletreméltó öreg fa elõtt megindulunk felfelé a Somlyóra [K-] / [P-]. Lihegtetõ, de más inakat, izmokat vesz igénybe az emelkedõ, és ez felfrissít. A Somlyó tetõt [K3], akárcsak idefelé, most is kihagyjuk.

14. EP. Somlyóvár kulcsosház másodszor. A bejáratnál lógó kékezõ bélyegzõhöz lépünk. Odabent sötét van, de a késõ éjszakai (majdnem hajnali) óra ellenére beszélgetés hangjai szûrõdnek ki. Megnyugodhatunk, hogy fejlámpáink fénye nem ébresztett fel senkit. A fenyõfás sétányon még nincs semmi gáz, de amikor leérünk az íves szekérútra, akkor már nagyon megviselik a talpaimat a kiálló kövek, amelyek idefelé nem is álltak ki ennyire. Ez a soha végetérni nem akaró szekérút. Amikor egy túra valami miatt már nagyon kellemetlenkedik, akkor mindig arra gondolok, hogy csak lépegetni kell szakadatlanul, és egyszer csak már a megszépítõ múlt idõben gondolhatok rá. Ez a módszer most nem válik be, úgy érzem ennek sose' lesz vége. Már az sem segít, amikor végre letérünk a szekérútról. Most a végetérni nem akaró lejtõ kínoz, meg az egyik keréknyomból a másikba való ugrálás. A sûrû szitkozódásra Zoli megkérdezi, hogy mim fáj. - Most már a hajam is fáj - válaszolom és vonyítani kezdem az eddig csak bennem verklizõ nótát: "Nevör ending sztóó-rííí, áá-á, áá-á, áá-áú-áú-ááá." A kisegyházi vagy nagyegyházi vagy senkiházi tóról most nem a békák kórusa felel, hanem kacsák hápognak vissza röhögõ hangon. Remélem kizabálták az összes békát a tóból, és jól elcsapják a hasukat. Zoli sem annyira fitt már. Tagadja, hogy fáradt lenne, de a ma reggeli Bia 25 iránti lelkesedése már a nulla felé konvergál. Gonoszul kuncogok magamban a lelohadt tettvágyán, és ráteszek egy lapáttal: - Menj csak nyugodtan a Biára, majd Árpiék felráznak, ha bealudnál a friss levegõtõl a sóskúti kocsma teraszán. Hiába minden, már Zoli is csak egy kád melegvízrõl és vetett ágyról ábrándozik... Egy sarki tanyánál kutyák acsarognak. Amíg rossz irányban keresgéljük a jelzést, addig egy nagyobb csoport elmegy a jó irányba. Olyan is ritkán van nálam, hogy vágyok az aszfaltútra. Most ilyenem van, mert az legalább egyenletesen nyomja a talpaimat. A hosszú, birkanyomos lejtõ után ezt meg is kapom. Az egyre távolodó Zoli lámpafényét nézem a bekötõúton, hogy mikor tûnik már el balra az erdõben. Nevör ending túúraaa aa-a aa-a a-a-a-a-a-a. Valahára eltûnik, és nem sokára én is utána. Most már csak át kell mászni ezen a dombon. Egy nagy túrósbatyut! Felmászni, lerobogni, kerítés mellett mászni, kerítés nélkül hullámozni. Szevasz Olsen! Megint föl és megint le. Ennyi hullámvasút itt nem is volt, ezt most hordták ide, direkt az én bosszantásomra. Egy bal kanyarban Zoli vár. Lámpáinkat eloltjuk és megindulunk a falu felé. A telkekhez érve ugyanaz a cirmos fogad, mint aki tegnap figyelte az útnak indulókat. Zolinak sikerül becserkésznie. (A macskák 90%-a hagyja neki, hogy megsimogassa õket.) Az állomás felé közeledünk. Az éppen kijövõ srácok fényképeznek. Erõfitogtatásból Zolival kézen fogva, indiánszökdeléssel tesszük meg az utolsó métereket, mint a konkrét csávók, akiknek meg se kottyant ez a kis levegõzés.

15. EP. Cél, Szárliget harmadszor, de remélem nem utoljára (5:15) A váróteremben elõször zsonglõrmutatvánnyal próbálom elkápráztatni Edinát, de miután a labdák hamar földre hullanak a fõrendezõúrhoz lépek, kicsekkolás céljából. Õ gratulál nekem, válaszképpen én is gratulálok neki. Nem akármilyen kezdés volt a részérõl a teljesítménytúrázás másik oldalán. Ugye?...

Ottorino