Túrabeszámolók


Iszkiri

kekdroidTúra éve: 20142014.03.23 16:49:38

 Iszkiri 100 – bejárás


Elõzmények. CsST topiktárssal hosszú idõ után egy õszi tétété-klubnapon találkozom, amikor Dienes Áronnal bemutatják a túra alapötletét. Eltelik pár hónap, tervezõdik egy bejárás, legalábbis kapok egy levelet, amelyben szó esik róla, immár írásban is. Szabaddá tehetõ péntek? Létezhet. Akkor meg miért ne? Február vége, március eleje, T mínusz 22 nap és harmincöt perc, ahol T a rajtnyitás idõpontja. Elõzõ hétvégén a LeFaGySz-on járunk Kerek repkénnyel, tehát kivételesen még fizikailag is felkészültnek tekinthetem magam. Minden egyéb felkészülésnek híján vagyok, csak abban bízom, hogy a túra általam nem ismert szakasza – Koldusszállástól a Baji-vadászházig – nem tartogat különösebb meglepetéseket.


A bejárás története kezdõdjön a Déli pályaudvaron, ahol a két, még mindig újszerû szériából most a kényelmetlenebb motorvonatra szállok fel a hosszú, kora hajnali buszozást követõen. Kelenföld után nem sokkal elalszom, valamennyit ráhúzva a rövid éjszakára – az álmosság az egész napra rányomja bélyegét. A kiabáló utastájékoztató minden megállás elõtt felébreszt. Legalább nem vétem el Szárligetet, itt leszállok a Bombardier butuskájáról és a hajnali hûvös elõl besietek a váróba, bambán nézek ki a fejembõl. Bent is hûvös van, csak kevésbé. CsST a következõ páratlan vonattal érkezik, tíz percen belül, elõkeresi a táskájából a kinyomtatott igazolólapokat, felírjuk az indulás idõpontját. Öt óra huszonöt, bejön a papírforma. Indulunk.


Dél felé térünk, hosszú, egyenes utcán húzunk ki Szárligetrõl, majd némi kanyargást követõen megérkezünk a Zuppa-tetõ oldalába. A lenti sûrû köd idefentre sem ritkul meg, viszont kivilágosodik annyira, hogy el lehessen tenni a lámpákat. A tetõ meglátogatása elmarad, lent, a majdani elsõ ellenõrzõpontnál szemléljük meg a majdan kitelepülõ pontõr vagy a kihelyezendõ bója helyét. Utána letrappolunk Szárra, alig sáros, könnyen járható erdei utakon, közben keresztezve egyszer az 1-es fõutat, másszor az 1-es vasútvonalat. Végigsétálunk a falu szélén. Pékség, szörpüzem. Emlékmû. Emelkedõ. Ez már nem Száron van, hanem a Körtvélyesre vezetõ út elején. Valamiért meredekebbre emlékeztem, most egész könnyedén lépdelek fölfelé. Mellesleg továbbra is köd van, és hiába tesszük meg a kitérõt a tetõre – pláne hiába mászok fel a geotoronyba – a látótávolság fent sem javul semmit. A következõ szakaszt ismerem, hosszú gerincút jön, alkalmasnak találom a reggeli menet közbeni elfogyasztására, aztán az evéssel mégis inkább várok a jelzésváltásig. Menet közben valamelyest kisüt a Nap, ritkul a köd, néha talán kétszáz méterre is ellátni az erdei úton. Tempósan haladunk, hamarosan megérkezünk a Macska-bükki elágazásba, elbúcsúzunk a KDP-tõl és a K+-on kelet-északkelet felé kanyarodva megcélozzuk Körtvélyespusztát. Végre megreggelizem.


Rétek szélén ballagunk el, az egyik túlsó végében adótorony teteje kandikál ki a fák között. Favágókkal találkozunk, majd elérjük a tábort és a feltehetõen nem hozzá kapcsolódó méretes komplexumot, masszív kerítése mögött. Felsétálunk a Mária-szakadék felsõ végébe, elérjük a következõ pártucat kilométeren át követendõ kék sávot, és elkezdjük azt követni. Leballagunk a szakadékon, enyhén csúszós az ösvény, de láthatóan nem járták sokan az elmúlt napokban, nem volt, aki feldagassza a sarat. Ez szerencsés. A helyszín továbbra is szép, a sziklák között-mellett valószínûtlen helyrõl kinövõ fákkal és a sok felületet ellepõ, élénkzöld mohaszõnyeggel. A látványos szakadék után a csákányospusztai turistaháznál állunk meg pár percre, amíg eszembe jut, hogy itt bizony nincs Kéktúra-bélyegzõ. Õrködõ kutya viszont van, amely inkább hangos, mint bármi más. Tágas réten, majd szántás szélén sétálunk vissza Szárligetre, közben ismét keresztezzük a gyõri fõutat.


Komoly bánatomra a tavalyelõtti Bubu 30 túrán Áron által említett cukrászda zárva tart, ennél nagyobb kitérõt nem is teszünk a település vasúttól nyugatra esõ felén. A felüljárón CsST leül pár percre, a pihenõt én kérem, a jelzõk szerint fotótéma várható mindkét irányból. Páros Flirt érkezik elõször, majd Gyõr felõl nemzetközi járat halad át, a mozdony mögött nyolc kocsival, ez már egészen vonatszerû látvány. A vasút túloldalán kisboltot találunk, ezt a kitérõt már igazán megejthetjük, mondom, és így is teszünk, egy kávéval és némi csokival töltekezem. Átlépünk a Gerecsébe, a Halyagos oldalában most nincs tömeg, nincs nyüzsgés, csak kényelmes, laza emelkedõ, amelyet már éppen kezdtem hiányolni. A nagyegyházi útnál megnézzük a Kõrösi Csoma Sándor-forrást: nem mûködik, csak némi esõvíz pang a foglalat mélyedéseiben. Átballagunk az erõs forgalmú autópálya alatt, betérünk a bányatavak vidékére. Elviselhetõen sáros utakat váltogatunk: némelyiken nemrég terelhettek át nagyobb birkanyájat, míg némelyik kimondottan könnyen járható. Közben kezd beborulni mindenfelõl, a telefonon bejelentkezõ Kerek repkény esõrõl ad hírt a Budai-hegységbõl. Papírforma kettõ, gondolom. Keresztezzük a Váli-víz vékony erét, ez jelzi a Somlyóvárra vezetõ emelkedõ kezdetét. Elõttünk sziklás hegyoldal magasodik, alattunk vadnyomok sokasága a feldagasztott, mélyen sáros úton. Szerencsére utóbbi csak pár száz méteren át kísér. Lekerített területen vág velünk keresztül a turistaút, a kerítésén túl felébresztett nagyvad szuszog és csörtet a fiatalosban. Szarvas lehet? Talán. Felérünk a dózerútra, majd keskenyebb földúton folytatjuk a túrát, amely hosszú ívû kanyarral megkerüli a Somlyó csúcsát, így éri el a kulcsosházat, a következõ reménybeli ellenõrzõpontot. Mi éppen jókor érkezünk fel, elkezd szitálni az esõ, és a felhõkbõl ítélve ez a szitálás szép fejlõdés elõtt áll.


Beülünk pár percre – és egy könnyû ebédre – a ház elõterébe, közben megvizsgálom a régi és az új OKT-bélyegzõt is. Mindkettõ megvan, köszönik szépen, leváltották a régi idõk nyalókás bélyegzési lehetõségét. A ház kívülrõl, elõtere pedig belülrõl is gondozott, tiszta, kifejezetten jó állapotban találjuk. Amikor kilépünk a pihenõ után, már határozottan esik az esõ – nem az a kifejezett zápor, hanem inkább a hosszan tartó, csendesen áztató típus. Nem dob fel a határtalan lelkesedés, de az megnyugtat, hogy az utak a baji szõlõhegyig várhatóan elég jó állapotúak ahhoz, hogy ne ázzanak fel ennyitõl. Onnantól a tókör egy részét leszámítva úgyis mûúton megyünk sokat. Zuzmóborította fák mellett érünk ki a tornyói útra, végigsétálunk a hosszú, kátyús aszfalton, mellettünk kihaltnak látszó épületek sorakoznak, várnak sorsuk változására. Kegyhelynél érünk ki a szélesebb mûútra, majd rövid erdei átkötést követõen a tarjáni országúton is van alkalmunk sétálni egy kicsit. Az autós forgalom mértéke is ebben a sorrendben növekszik. Leereszkedünk a Bodza-völgybe, rét szélén hagyjuk ezt el, a fák között kilátunk az autópályán száguldó forgalomra. Áthullámzunk Koldusszállás közelébe, keresztezzük a csekély vizû Tarjáni-malompatakot egy feltûnõen sáros, mély nyomvályús úton. A híd fagerendái síkossá váltak a vizes sártól, óvatosan kell lépkedni rajtuk. Koldusszállásnál megállás nélkül továbbhaladunk, elengedjük a kék jelzést Bányahegy felé, váltunk a helybõl induló sárga sávra. (NB: nekem csak a beszámoló írásakor tûnik fel, hogy bizony ezt a jelzést elejétõl végéig, oda-vissza bejárja a túra.)


A szötymörgõ esõben elhagyjuk Koldusszállás környékét, felbattyogunk a Kis-réti-vadászház hûlt helyéhez a köves, aránylag jó minõségû erdei úton. A házból csak a padló maradványai és egy pincelejáró-szerû valami maradtak meg, megpróbálok befotózni, de a bekapcsolt vaku miatt a gép renitenssé válik és kikapcsol. Nem utoljára ma. CsST megmutatja az erdei munkásoknak állított emlékpadot, amely számára a Kinizsi-duplájáról emlékezetes. Ennek örömére le is ül egy-két percre, én közben kihasználom a lehetõséget és elõbányászom a turistatérképet a hátizsákomból. Kezd zavarni, hogy nem tudom pontosan, mi, merre, mennyi, hanem csak úgy megyek a sárga köves úton. Megnézem, megtudom. Megyünk tovább. Megjelennek a fákon a hegységrõl elnevezett teljesítménytúra iránymutató pöttyei, eleinte fakitermeléssel hozom õket gondolati kapcsolatba, de a téren tájékozottabb útitársam felvilágosít a pettyek rendeltetésérõl. Késõbb a felfestett „Gerecse 50” felirat is egyértelmûsíti ezt. Különös duó, Kraz teherautó és Belarus traktor érkeznek mögülünk és húznak el erdei tevékenységük színhelyére. Meglepõ módon alig módosítják a lassan ázó út járhatóságát. Hosszan kapaszkodunk a Halyagos oldalában, hogy utána további emelkedõket küzdhessünk le majd az Öreg-Kovácson. Alacsonyan ülõ felhõben baktatunk, a változatosság kedvéért most a köd szitál, közben alig lengedez valami gyenge szél. Távvezeték széles nyiladékát keresztezzük, majd a Tatabánya – Vértestolna – Vértesszõlõs piros sávot egy fánál, amelyre kék alapon sárga pettyekkel festettek kódot. Túramozgalom – gondolta Stirlitz. Stirlitz – gondolta a kód.


Egy feltûnõen sáros kocsinyom dobja fel a következõ emelkedõt, majd ennek elhagyása után hosszú egyenesre térünk, amely vegyesen kavicsos (ami jó) és sáros-pocsolyás (ami nem olyan jó) burkolattal rendelkezik. Kifejezetten kellemes változás, hogy a felhõket elzavarja a feltámadó északnyugati szél, kisüt a Nap, és a bozótos felett kilátás nyílik a Kisalföld keleti szeglete felé, Tatára és az Által-ér napfényben csillogó tavaira. A látvány egy csapásra feledteti a felhõs idõben elõkerült álmosságomat. Látványos bükkerdõbe térünk, kanyargós vonalkifejtéssel kezdjük meg az ereszkedést a Baji-vadászház felé, a kora tavaszi napsütötte délután hangulata felemelõ hatású. Csatlakozik mellénk a ma már egyszer keresztezett piros sáv, ezúttal a Vértesszõlõshöz közeli szakasz. A vadászházat a mi utunk már nem érinti – CsST mutatja a korábbi változat nyomvonalát, kerítés zárja le most a területet – alatta oldalgunk el, a körtemplom romjainál kialakított pihenõhelyen megállunk, ismét csak pár percre. Meguzsonnázom. Irtások, fiatalosok mellett ereszkedünk le a kálvária felsõ végpontjához, majd kettéhasadt fánál érjük el a Baji-szakadékot. Leballagunk a vízmosta meredélyen, beszakadt, elmosott völgy húzódik mélyen mellettünk. A kálvária némely stációja is egy-egy ilyen vízmosás túloldalára került. Lent szõlõhegyen lyukadunk ki, a tetõrõl szép kilátás tárul elénk: délre a Vértes tömbje kéklik a felhõk alatt, nyugaton Tata városa, tõle északra pedig bizarr formájú erdõ látható: szélerõmûvek sokasága, és felettük a felhõn áttûzõ napsugarak. Többnyire jó állapotú pincék, hétvégi házak között vezet tovább utunk, majd egy mélyúton ereszkedünk le, és nyílegyenes aszfaltcsíkon trappolunk be Bajra.


A falun hamar keresztülvágunk, útközben megvizsgálva a nyomóskút mûködését. Mûködik. A település szélén lévõ Jóbarátok vendéglõjét némi tanakodás után mégsem hagyjuk ki, betérünk. CsST megelõlegezi nekem egy kávé árát, amit ezúton is köszönök, lévén az összes aprómat elköltöttem Szárligeten. A kávé amúgy elsõrangú, csak úgy mondom. Innen kerékpárúton sétálunk be Tatára. Tóvároskert megállóhelyen épp utánunk vonat halad át, csoffadt festésû 431-es vontat számos magasoldalfalú teherkocsit. A naplemente végefelé érünk le az Öreg-tó partjára, szemben az Eszterházy-kastély uralja a látképet, oldalt pedig a tatai Vár, elõtérben pedig a szélfodrozta felszínû tó. Ellenõrzõpontnak nézünk helyet, de egyik vendéglátóhely a másiknál elegánsabbnak néz ki (ti. drágábbnak is), úgyhogy a fõrendezõ a ponttal kapcsolatos kérdés eldöntését késõbbre halasztja. Elindulunk a tókerülõ körre, a Vár elõtt nézünk ki csoffadt kisboltot, ki is térünk, de a boltolás itt végül elmarad. Visszatérünk a körre, elsétálunk a vár alatt, nem sokkal odébb pedig rátérünk a kör vadregényesebb, de legalábbis nem szilárd burkolatú szakaszára. Közben szép csendben besötétedik, elõ kell keríteni a lámpákat, mielõtt frontális ütközést szenvednénk el a többi lámpátlan tókerülõvel. Bójáknak keresünk megfelelõ helyet, az egyiket valami sárga épület sarkában, a másikat az Által-ér torkolatánál kell majd elhelyezni. Visszamegyünk a kiépített partra, strandot, szállót hagyunk magunk mögött, majd visszatérünk a fõútra. Kiszúrok egy boltot, kitérünk hozzá, bemegyek, közben útitársamra bízom a túrabotokat és a zsebemben lévõ fél csomag gumicukrot. A pénztárosnõ kérdõ tekintettel méri végig a kosár tartalmát, majd engem is. Megértem a csodálkozást, a négy szelet és egy tábla csoki, egy csomag húszdekás gumicukor, két péksütemény, plusz egy doboz citromos sör legalábbis ritka vásárolnivaló péntek este. Kint elosztjuk a szerzeményt, nekivágunk a túra harmadik harmadának, ami hosszú is lesz, meg fárasztó is.


Újra végigmegyünk a Baji úton, újra keresztezzük a bécsi fõvonalat, és újra bemegyünk Bajra. Elgondolkodtat, hogy érdemes lenne betérni a kocsmába és elvitelre kérni egy kávét, de sajnos elvetem a tervet. Kár, mert késõbb hiányozni fog nagyon. Felmegyünk a szõlõhegyen, majd a kálvária aljában megállunk egy percre, megigazítani a felszerelést, felkészülni a hosszú, sötét vándorlásra. Próbálok készíteni egy képet, de az akksi csütörtököt mond, én pedig magamat szidom, hogy nem vettem elemet a boltban, pedig néztem is az elemeket sorállás közben (hogy milyen drágák). Nekivágunk a Baji-szurdoknak, elõremegyek, figyelve, hogy útitársam lámpájának a fénypászmája mindig nagyjából közel imbolyogjon hozzám. A szurdok után jobban kilépek, piros irányfényt veszek észre fent, nagyjából ott, ahol a templomromot sejtem. Érdekes, nem emlékszem mécsesre sem a kálvária végébõl, sem a templomtól. A fény viszont ott van, az irány stimmel, a jelzések megvannak, követhetõek. Aztán hirtelen felérek a romhoz, és a fény még mindig fentebb látható – sikerült az Öreg-Kovács csúcsán álló adótoronyhoz igazodni. Most már ezt is tudom. Megállok, megvárom CsST-t, megint megpihenünk, a következõ néhány kilométeren erre úgysem adódik ilyen jó lehetõség.


Elhagyjuk a vadászház környékét, felkapaszkodunk az emelkedõ maradék, hosszan elnyúló szakaszán az Öreg-Kovács hosszú hátára. A kilátást nyújtó helyszíneken feltûnik a Tatán túlról, nyugatról érkezõ, dél felé kanyarodó fényes sáv – az M1-es autópálya. Jól néz ki. Megyünk tovább, lassan ereszkedik alattunk az út, pocsolyáknál tocsogunk, keréknyomokban botladozom a túrabotokra hagyatkozva az egyensúlyom megõrzésében. Nagy sokára végre újra találkozunk a piros sávval és az ismerõs nyiladékkal, lesétálunk a Kis-réti vadászház helyéhez, ahol az ideúton megismert pad szinte adja magát egy következõ pihenõre. Pihenünk, gumicukrot falunk, majd megyünk tovább, lekanyargunk Koldusszállásra a megerõsített, aligsáros úton. A túrában tényleg nincs sok jelzésváltás, most a mai utolsó ilyet érjük el, a sárga sáv keresztül-kasul való bejárását befejezzük és visszatérünk a Kéktúrára. A vadászháznál számos autó parkol, próbálok itt is fotózni, sikertelenül, pedig az elemeket kezemben melengettem, hiába. Kitocsogunk a völgybõl, át a következõbe, a sárosba. Itt, és a hátralévõ szakaszon a célig valószínûleg több csapadék esett napközben, a terep érezhetõen sárosabb, mint szembõl volt. Vagy csak fáradtabb vagyok? Nem, kora délután még nem csoffadtam ennyire bele a sárba, bokáig, vagy még jobban, mint most. Kilábalunk a völgybõl, megközelítjük újra az autópályát a Bodza-völgynél. Csendben haladunk, a nehezen járható szakaszokon általában rövid tõmondatokban teszek negatív kijelentéseket a terepviszonyokról, a könnyen járható kevés részen pedig túl álmos vagyok a társalgáshoz. Az egyetlen dolog, ami érdemben foglalkoztatni tud, az a vadak neszezése az erdõben. Már korábban is, és késõbb is számos vonuló csordát látunk, és ez legalább érdekes. Õzek, muflonok, néha szarvasok kerülnek a közelünkbe, vaddisznót csak egyszer hallok röfögni, de a botok összeütögetésével keltett zaj elriasztja.


Kikapaszkodunk a tardosi útra, szalagkorlátnál ülünk egyet a védett oldalon. Elhaladó busz sofõrje lassít nagyot, ahogy beljebb húzódik az úton. Rendes tõle, még a reflektort is visszaveszi, nem úgy, mint néhány autós. Elõkapom a láthatósági mellényt, amit eddig elfelejtettem, így sétálunk tovább a következõ, magasabb és alsóbb rendû országutat egyaránt érintõ szakaszon. Tornyópuszta elõtt leszáll a talajközeli köd, és hiába látom a csillagokat az égen, ha lent a látótávolság alig egy tucat méternyi. Szerencsére itt nem kell sokat foglalkozni a navigációval, autós sem jön mellettünk, baktatunk az enyhén emelkedõ, monoton aszfalton. Hosszabb idõközökre leragad a szemem, érzem, hogy ide-oda imbolygok menet közben, de hiába próbálom felverni magam. Azt is érzem, hogy jelentõsen lelassulunk, de még ez sem foglalkoztat. Csak el ne aludjak itt a ködben. Elérjük a tornyói sorompót, majd a mûút végét. Utóbbinál az út minõségének radikális változása és a helyes irány tartásának kényszere felébreszt végre. Nem mintha a jelzettséggel gond lenne – a köd okoz néhány elágazásban fejtörõs pillanatokat, de a Somlyó teteje felé vezetõ út már egyértelmûen megvan. A köd miatt ezúttal is kihagyjuk a csúcs meglátogatását. Pech. Letrappolunk a kulcsosházhoz, az elõtér ajtaját becsukva találom, intek CsST-nek, hogy csendesen közlekedjünk, mert lehetnek bent. Sajnos az ott bivakoló túrázót így is felébresztjük, ezúton is elnézést kérek tõle! A száraz, aránylag melegebb térben jólesik ez a pár perc pihenés, a hálózsákos túratárs pedig elmondja, hogy a környéken egész nap esett, Csabdi felõl jött fel és egészen elképesztõen pocsék útviszonyokkal találkozott. (Késõbb, a TTT honlapon az OKT-bélyegzõhelyek fórumában megtalálom a bejegyzését, éjszakai nagy jövés-menésrõl ír.) Valami negyed órát tartózkodunk bent, majd elindulunk az utolsó etapra, Szárliget felé.


Rögtön az elején kiderül, hogy nem lesz egyszerû, levezetõ séta: az utak tényleg feláztak, kivéve azt a néhány, kõvel feljavított dózerutat, amit érintünk. Plusz a ködben csak kézbe vett lámpával lehet értelmesen tájékozódni, de így a két bot szinte csak dísznek van a kezemben, legfeljebb az igazán nehéz szakaszokon jelentenek némi segítséget. Lekecmergünk a Váli-vízhez, közben egy helyen meglepõen sokat keresve a helyes utat, ami pedig ott lenne szemben. Hiába a példás jelzettség, ha ezeket a jelzéseket egyszerûen nem látjuk – és a tágas elágazásban még szalagot sem tudnánk megfelelõ helyre kiakasztani. Rétek mentén szüttyögünk tovább, érintve Kisegyháza szélét. Egy tó túlpartjáról, a hétvégi házaktól beszélgetés, bulizás hangjai szûrõdnek át a ködön. Ha tudnám, merre kell odamenni, kérnék tõlük egy kávét. Feldobna. Most azonban marad a sár, a rét széle és az itt idõnként felszakadozó köd, meg a felettünk hunyorgó csillagok. Újabb elágazásba érkezünk, nyílt mezõ közepére visz be a jelzés, de mivel nem látjuk, és bokrok sincsenek, a helyes útra térés elõtt végignézzük az összes lehetséges alternatívát. Ezzel is telik az idõ. Átlábalunk a birkahajtó ösvényen, ez is alaposan felázott az esõben, az agyagos talaj hihetetlenül tud csúszni. Kiérünk végre Nagyegyháza szélére, elõttünk az autópályán elhúzó kamionok, személyautók fénykavalkádját figyelem. A forgalomnak mennie kell. A „Hajrá Zombik!” feliratnál megtartjuk a mai utolsó pihenõt, kisétálunk a mellékúton, majd az erdészet által emelt kerítések mentén sétálunk fel a dombra, hogy onnan kényelmes lejtõn ereszkedhessünk le Szárligetre. A tetõn, miközben CsST-t várom, végighallgatom, ahogy a reggeli elsõ személyvonat megérkezik Gyõrbõl, megáll, majd továbbmegy Budapest felé. Látni semmit nem látok belõle, csak fények szûrõdnek át a párán. A faluban végre eltehetem a fejlámpát, és alig két perc múlva megérkezünk a vasútállomásra. Gratulálunk egymásnak – ezúton is köszönöm a társaságot és a lehetõséget, hogy részt vehettem a bejáráson –, majd beülünk a váróba. Alig tárgyaljuk végig a fõbb eseményeket, amikor a hangosbemondó a Komáromból érkezõ budai személyvonatot kezdi hirdetni. Nem számítottam rá, hogy szombaton reggel is fél órás követéssel járnak vonatok. Elbúcsúzom, kicsoszogok, fel a felüljáróra, majd le, és már érkezik is a csatolt Flirt. Felszállok, elhelyezkedem, alszom, amíg a jegyvizsgálók fel nem keltenek. Jegyet váltok, és visszaalszom, aztán leszálláskor szomorúan konstantálom, hogy az egész utazóközönség már rég elhúzott valamerre, és én még mindig a peron végénél tötymörgök. Villamost és másik vonatot veszek igénybe a hazaút során. Az egyik eszköz indulásakor lépi át az óramutató a T - 21 nap idõpillanatot. Kint felkel a Nap, az égbolton egyetlen felhõfoszlány sem látszik. Otthon Kerek repkény bundáskenyérrel fogad. Telik tovább az idõ.


A rendezés napja. CsST majd várhatóan részletes beszámolóval szolgál, a magam részérõl szeretném megköszönni minden résztvevõnek a megtisztelõ részvételt és a rengeteg türelmet, és természetesen köszönöm a rendezésben részt vevõknek a segítséget. A rajtban tapasztalt állapotokért elnézést kérek mindenkitõl, akiknek azokat el kellett szenvedniük.


-Kékdroid-


Képek a bejárásról