Bükki Kilátások Hard 2014
A 22-es csapdája? Vajon van párhuzam a rajtszámom és az egyik alap-olvasmányom veleje között? Ötölgettem az Istállós-kõre kapaszkodva. Fejbõl idézve a 22-es kimondja: azt a katonát, aki nem normális le kell szerelni. Viszont az a hadfi, aki erre hivatkozva kéri eltávolítását a haderõbõl normálisnak kell tekinteni, így a leszerelése kizárt. Rám ez talán annyira vonatkozhat momentán, hogy kiszállhatnék a versenybõl, senki sem kérdõjelezné meg az indokaimat (öreg vagyok és dagadt), de mivel senki sem kényszerített az elindulásra, húzzak gyorsan bõrt a fogaimra és iparkodjak fölfelé. De nem menjünk a dolgok elébe.
Reggel kicsit feszélyezve éreztem magam a rajtnál. Nem csoda, hiszen a Less Nándi óta nem vettem részt szervezett megmozduláson. A profi regisztrációt követõ sorakozásnál csak poénkodás közben vettem észre, hogy az övtáskámat majdnem ott felejtettem a központban. Az, hogy nem eszem és nem iszom egy dolog, de a verseny itinere is benne volt. Tipegés vissza és a rajthelyre.
1/2 8-kor Imaro rajtszavára nekivágtunk a távnak. Igyekeztem a kondimhoz alkalmazkodó tempót belõni valahogy a többség mégis bátortalanabb volt nálam. Csak Kiss Miki és Carlos lódult elõttem, õk viszont mintha sprintszámon neveztek volna. Sebaj, õk egy kategória és én egy másik. Elhagyva a falut az élénk napsütésben volt idõ megszemlélni az elõttünk magasodó hegyeket. Azokon fogunk most átkelni és persze ott jövünk majd vissza. A látvány pazar, az idõ szuper, 100% tavasz. A Mellér völgy végében két Fun Run-os klubtársam tölti a szénhidrát készletét. Zoli és Lali kicsit nehezen ismer rám, gondolom a fejemen fityegõ Hard csõsálnak köszönhetõen. Buzdításuktól kísérve vágok neki az emelkedõnek. A szintemelkedés mellé egy jó adag sarat is kapunk, amit az erdõgazdálkodók gépei dagasztottak az alkalomra. Elég vendégmarasztalóra sikerült a gyurma, legalábbis az egyik cipõmbõl majdnem sikerült kilépnem. Az emelkedõn fel-fel bukkan Carlos elõttem, de egy idõ után már inkább az öltözés, vagy a vetkõzés gondolatával játszom. Kutya melegem van bár elég lazán ruházkodtam. Arra gondoltam ledobok egy réteget az Õr-kõ háznál, beküldöm a célba, ha netán fáznék még mindig ott a szélmellényem. Mire eltökéltem magam fel is értem a gerincre, ahol a friss légáramlat megfontoltatta velem a döntésemet, sõt az úton itt-ott még jeges-darát is láttam. Jó lesz az az extra réteg, döntöttem el. A Zöld-rét elõtti emelkedõn már Carlos elhúzott a képbõl, ahogy a csúcsról visszanéztem egy sporttárs épp nekirugaszkodott az emelkedõnek. Biztosnak tûnõ távolság, de korán van még leosztani a helyezéseket. Az Õr-kõ felé haladva óriási meglepetésemre Miki és Carlos kocogott szembe velem. Elbizonytalanodtak a pályával kapcsolatban. Tény, hogy korábban elképesztõ mennyiségû szalag tette egyértelmûvé a menetirányt (kicsit el is szégyelltem magam, mert én elõzõ nap a pálya másik szakaszára nem tettem ennyi jelzést) itt viszont elég szolidan jelöltek, bár az itiner ott volt segítségnek. Az Õr-kõ házhoz így hármasban értünk. Elhagyva a pontot én (kompenzálandó a srácok idõvesztését) hátra szerénykedtem. Erre persze nem volt szükség, mert húztak, mint a gyalogkakukk. Carlos kicsit megtorpant, amikor az asszonykája szembejött vele. Virág a classic-távot nyomta le éppen lendületesen, és ha már ott volt, akkor a férjét is némiképp. A szilvásváradi pont felé jórészt lejtõn futhattunk és nekem is kijutott a családi örömbõl, mert a Katona sírok elõtt az apósom jött velem szemben. Tiberiust nem hatotta meg az emelkedõ, nagyon jó tempót diktált fölfelé. A lejtõkön szép számmal jöttek szembe túrázók, akik egyben szurkolókká is váltak. A Bácsó-völgyben egy kisfiú és egy kislány (kb. 8 – 10 évesek lehettek) túrázott. Ilyen kicsik és nekivágnak? Le a kalappal. A szilvási ponton váltottuk egymást Carlossal. Leküldtem egy colát (elõször az idén) és irány tovább. A Szalajka völgytõl általában nem vagyok elalélva, de most az idõjárásnak, és a még be nem indult idegenforgalomnak köszönhetõen élmény volt végig kocogni rajta. Minden zöldell, patakok, vízesések, és nem a sülthalszagú hízóturizmus uralkodik. Az Õsember barlang elõtti emelkedõt elég szépen be lehet látni, Carlos sehol. Sebaj. Fentebbrõl visszanéztem, üldözõ sehol. Ezt sem bánom. Még dobogón vagyok, ugrik be. Dobogó, dobogó….. babababa. Hívom Imarót, bocs beszéltünk róla hogy kerítek egy dobogót, de elfeledkeztem róla. „Akkor nem lesz dobogó, te meg inkább fussál.” Hallgatni kell a „fõnökre”. Az igazi emelkedõnek vágva némileg mesterséges akadályok tették örömtelivé a napot. Nem állítom én, hogy a favágók szándékosan döntik a jelölt ösvényre a fákat, de nem is hatja meg õket annak ottléte. Persze, ötlik fel a gondolat, engem vajh mennyire érdekelnének a passzióból futogatók, ha 30 kilós láncfûrésszel kellene itt brékelnem? A fák között ugrándozva hol lesavasodok, hol begörcsölök, de a tervemtõl kb. 1 perc eltéréssel érek a csúcsra. Milyen jó ha az embernek nincsenek vérmes elvárásai. Innen már lazázás következik, közben elmajszolok egy csokit és kisajtolom az utolsó cseppeket a kulacsomból. A Kopasz-rét az egyik kedvencem, a hajamat is ennek örömére növesztem így. Az ösvényen annyira ruganyos a talaj, mintha párnán futnék. Elérek újra az Õr-kõ rétre. Kiss Miki épp akkor lódul neki a Cserepes-kõ felé menõ ösvénynek, valami történt, mert ennyire gyors nem lehetek. Gyors tankolás és megyek tovább. Épphogy elhagyom a pontot, amikor üldözõt látok. Hát ez a menet még nincs lemeccsezve. Az ördögszántásos ösvényeken óriási segítség a jelölés, nagyon jól követhetõ, anélkül, hogy az ösvényen kívülre koncentrálnék. A terep szuper, vannak szép számmal túrázók elõttem, de nem zavarnak. A Cserepes-kõ elõtt azonban elég komolyan begörcsöl a bal combom. Lazázok felfelé, de alig tudom tartani a gyalogosok tempóját. Ez nem jó. Fenn Pepéék intézik az idõmérést (emberemlékezet óta), és mire leérek a ponttól a görcs is múlogat. A hegyoldalban fantasztikus a panoráma, ide majd vissza kell jönni. Az Õserdõ környékén megint jönnek a görcsök, nem merem nagyon nyomni, nehogy teljesen beálljon a lábam. Bosszant a dolog. Ha nem edzek eleget akkor mit keresek itt? A Tar-kõ felé haladva a nyakamba lihegnek, az üldözõm itt ért utol. Mint megtudtam Zóka-Újhelyi Zoltán. Próbálom lerázni, de hiába joggolok õ gyorsabb kigyalogolva az emelkedõt. Aztán nem harcolok, hagyom elmenni. Ez van, öreg vagyok és dagadt. Ezzel az állapottal barátkozgatok egészen a Nagy-Mezõ aszfaltos szakaszáig. Az emelkedõk nem mennek, de a lejtõk egész jól, az aszfalton pedig méterrõl méterre közelítem, majd lehagyom a srácot. A Vörös Meteor turistaházhoz már kis idõelõnnyel érek. Iszok egy izotóniást, feltöltöm a kulacsomat, és tûzés. A fordító után meglepõen sok Hard-os jön velem szembe, sûrû a mezõny. Elgondolkodtató. Újabb lukasztás az igazolólapra, a lejtõn nagy lendülettel indulok, majd az emelkedõn mintha falba ütköznék, csak tötyörgök egy helyben a lábamat húzva. A frissítéssel, étkezéssel van a gond, de mi? Az elmélkedésemnek Zoli vet véget. Utolérve engem meg is jegyzi, hogy mennyire elgondolkodtató az, hogy aszfalton állva hagyom, az emelkedõkön pedig õ engem. Sajnos igaza van, ezt látom. Elég gond ez nekem, mert az emelkedõ elvileg a specialitásom (magamhoz képest legalábbis). Elõre engedem, de azért nem adom fel. Ismerem a helyet és tudom, hogy itt egy jó ideig több a lejtõ, mint az emelkedõ. Ha az Ódor aljáig sikerül rátennem egy lapáttal talán-talán… El is lépek, és pár hosszabb lejtõn sikerül is nyújtanom annyira, hogy az emelkedõket lendületbõl „kiguruljam”. A megyehatár elõtt óriási meglepetésemre Pálos Zsófi apukájával találom szembe magam. Nem találkoztunk mióta felhagytam a mountain bike versenyzéssel, az pedig nem tegnap volt. Aszfalt szakasz a Pazsag felé, gyorsítok. A Pazsagi pontnál Carlosné-val találkozom, segít nekem lukasztani. Nagyon stramm, sportos nõ. Némi dagonyázás és hepe-hupa, után a Hosszú-, majd a Hór-völgyben haladok. Beugrik, hogy mennyi viszontagsággal találkoztam már itt korábban. Hó, jég, latyak most kutya jó az idõ. Tolom a hídig, majd lukasztás és neki az Ódor megmászásának. A hajtû kanyarban visszanézek, Zoli akkor kerül képbe. Úgy tippelek kb. 3 perc elõnyre tettem szert, de hogy ez mire lesz elég? Gondolom õ is lát engem igaz fekete szerkó van rajtam, de neonzöld foltokkal, és köztünk még van egy classic-túrázó világoskék felsõben. Az emelkedõt már meg sem próbálom kifutni, nem is tudom mióta elõször. Kínos, de így jár, aki dagadt és öreg. Valahogy felszenvedem magam, abban bízva, hogy az Ódor-vári pont az esõbeállóban van. Nem ott van, a csúcsot nem lehet kihagyni. Felgörcsölök valahogy és vissza. Elhagyva a pontot még látom, lentebbrõl üldöz valaki. Gyerünk! A következõ szakasz a két évvel ezelõtti állapothoz képest nagyon jól futható, akkor éppen kitermelték az erdõt. Aszfaltos szakasz, majd szurkolást hallok. Réka és Kati vár a pontnál, a terülj asztalkámmal Viktor kíséretében. Bíztatnak, jól állok… Az asztalon felfedezek Magne B6-ot. Hátha segít, bekapok kettõt, leöblítem egy korttyal, amikor mögöttem befordul a sarkon valaki. Nincs kedvem, de futni kell. Menet közben rájöttem a MagneB6 tényleg segített, mert onnantól nem a görcsölés, hanem a hányinger vonta el a figyelmemet. Ez se sokkal jobb. A lankás úton egészen jól esett a futás, az egyik emelkedõn hátrasandítotok, rám van ragadva van a srác. Veszek egy nagy levegõt és átgondolom a pályát. Még két emelkedõ van, aztán zúzós downhill a célig. Össze kell kapni magam. Igyekszem átértelmezni a dolgokat és átkapcsolni mérgezett egér üzemmódba. Nem esik nehezemre, mert kb. az is így érezheti magát. A félig lenyelt bogyók ott iceregnek az emésztõ traktusban elakadva. A következõ dombtetõn visszanézek, tényleg jól mehettem, mert már kb. 500 méter az elõnyöm. A hármas elágazáshoz már kihajtott itinerrel megyek, gyors lukasztás és zúzás lefelé. Egész jól megy, a cipõmmel is nagyon meg vagyok elégedve, jól tart, nem tör, nem nyom. Ilyen is rég volt. Igaz itt rá kell jönnöm a verseny elõtti pedikûrrõl elfeledkeztem, 1-2 körmömnek megint búcsút mondhatok. Kis ideig az aszfalton visz az út, itt be is ugrik, hogy az izomgörcsöket nagyjából sóhiány okozhatja. Máskor pl. 40 fokban rutinból fogyasztok valami sósat, de most nem álltam még rá a nyári üzemmódra ekkora izzadás mellett ez öreg hiba. Lóhalálában le a tóhoz, majd jön a tó kör. Milyen jó hogy kitalálták, áldassék a tervezõ neve. A kör felénél már látom, hogy nem érkezett be senki mögöttem így kicsit megnyugodva esek be a célba.
Pár percig pihegek, majd befut az üldözõm is. Óriási meglepetésemre nem az, akit vártam. Igaz rokon, a sógora Újhelyi Balázs. Zoli benézett valamit a pályán. Szomorú.
Nagyon kemény menet volt a Bükki Kilátások. Gyönyörû idõjárás, remek szervezés, és persze a kedvenc hegyeim. Igaz kicsit belepusztultam, de ez is a játék része. |
