Túrabeszámolók


Téli Mátra

gyaloggaloppTúra éve: 20072007.01.27 22:09:11
Téli Mátra 42,
avagy: leesett a hó, irány a konyha!

Persze a címnek semmi értelme, csak gondoltam, valahogy jelzem, hogy minden elõzetes várakozás ellenére végül mégis hóesésben futottunk, valamit azt is, hogy baromi éhes vagyok. De ez utóbbi nem tartozik a tárgyhoz igazán, így hát inkább lássuzk a medvét, vagy ha azt nem is, mert még alszik, akkor a történetet. Ígérem, ma igyekszem Jókai és Mikszáth hagyományait egy óvatos vargabetûvel mellõzni, s megpróbálok magáról a futásról írni - de legalábbis arról, ahogyan én minderre emlékszem. Mert ugye például kit érdekel az, hogy hogy maradtam le alkalmi útitársaimtól egy épp arrafelé túrázó szõke lány kedvéért, aki pedig csak azt kérdezte, hogy merre van a "zöld"? És amikor a behavazott földre mutatva azt találtam válaszolni erre, hogy zöld majd csak tavasszal lesz, egyelõre a fehéren kell futni, követve a kék jelzést, olyan tüneményes mosollyal ajándékozott meg, hogy mindjárt begyulladtak a fékezõrakéták és meg kellett állnom egy picit beszélgetni. Nem bántam meg.

No ugye, hogy senkit nem érdekelnek az ilyenek! Hát akkor lássuk, mi történt!

OJ dokinál aludtam, már ha a négyórányi forgolódást, fázást annak tekintem, ugyanis sikerült úgy belegubancolódni a takaróba, hogy egy origamimûvész megirigyelte volna azt, amit a paplanból hajtogattam. Persze ismertem én egysíkú és unalmas origamimûvészeket, de hamar elegem lett belõlük. Folyton ugyanazt hajtogatták. ;-)

Öt óra nulla egykor már az Oktogonon voltunk a duplán biztosított ruhászsákjainkkal, s ott bepattantunk Vinca Jufimobiljába, ahol már ott ült Nyuszink és Yoyooka is... Így, ötösben indultunk el, az úton mindenképpen megbeszéltünk mindenféle közelgõ esküvõt, bulit és egyáltalán mindent, amikor is együtt lehet gyagyás kis csapatunk... A biztonság kedvéért, nehogy alább hagyjon a hangulat, gyorsan meghallgattuk még azt is az ótórádijón, hogy jajj, de jó, jajj de finom, lesz ugye hurka jazasztalon... A lelkesedés a tetõfokára hágott és csillogó szemeinkkel vakítottuk el a szembejövõket, mikor is Vinca hirtelen bejelentette: "gyerekek, esik a hó". No ekkor kezdtem aggódni. Újra. Ugyanis egy hete folyamatosan ezt csináltam.

A szakközépiskola aulájában volt a nevezés és a ruhatár, nameg a büfé, az öltözõ, a tömeg, minden. Én szokásom szerint ideges voltam - persze, hiszen sosem futottam még ilyent, plusz még most meghalásig terveztem a teljesítést, azon kívül a Mátrát sem ismertem egyáltalán és féltem az eltévedéstõl... De aztán semmi baj nem lett a rajttal, 7:05-kor elindultunk végre, 5...6 perccel a Terep Ultra kupa hivatalos rajtja után. Épp ezt szerettem volna elkerülni, mármint hogy késõbb induljunk, mint a többiek... S hogy fõképp miért is a magától értetõdõ 5 perc idõveszteségen kívül? Írom máris.

OJ-dokival elindultunk kényelmes iramban, úgymond bemelegítésként, ha már rajt elõtt nem tudtunk átmozgatni - s cirka két perc után megdöbbenve vettük észre, hogy sehol a futónép. Hát kérem: az elsõ kanyar után, a rajttól 200 méterre sikerült elkavarnunk és a lehetõ legrosszabb irányba menni, amit igazán azért nem értek, mert gyakorlatilag a tömegbõl váltunk ki és fordultunk rossz irányba. Röhögve csóváltuk a fejünket, jól kezdõdött már az egész.

És innentõl kicsit tömörebben...

Oj-t nagyjából 1 kilométerrel késõbb magára hagytam, úgy döntöttem, a bemelegítésnek immáron vége - Kolezoli mesélte, hogy edzésként 5 óra alatt lefutotta a távot, gondoltam, akkor talán helytálló lehet az én ötóra körüli tervem is, ehhez viszont menni kell, még ha a terepet nem is ismerem, szóval hát óvatosan. Bár ekkor még nem sejtettem, hogy amíg a randa emelkedõket bitumenen megszenvedem, addig a terepen a hegyekre vígan nyargalászok fel... Azt hittem, tavaly a T100-on csak megszállt valami...

-Lajosházáig sorra kezdtem utolérni az idõben elrajtolt társakat, kisebb csapatokban futottak, sokukkal beszélgettem is egy kicsit. Pirikének valamiért nagyon megörültem, de aztán Szaszáéknak is, végül Farkasnak is, aki Ursival futott fegyelmezetten, komótosan. Valahol Ala bácsival is összefutottam, beszélgettünk pár szót. Lajosházához még sokan értünk be egyszerre - 6,3 km; 35 perc.

-Innentõl emelkedni kezdett, ugyan eddig is, de itt már láthatóan, érezhetõen. A patakot párszor keresztezni kellett, nekem sikerült is úgy kereszteznem, hogy belevizesedett a gatyám is, ugyanis úgy beletoccsantam, hogy csak na. Cuppogva-szörcsögve nyomtam tovább, igazából szerintem ember nem volt, aki ott átugrott vizesedés nélkül, hiszen a pár kõ, ami kiállt a vízbõl, vastagon volt jéggel borítva, azon lehetetlenség volt megállni.

Mindemellett a vizesedést ruhán belül is kezdtem érezni, bár véletlenül épp teljesen jól öltöztem, se nem hidegen, se nem túl melegen, izzadni azért izzadtam, s bizony most sapkám is volt, meg sálam is, ez elõbbi a szemüvegemet is tartotta, utóbbitól meg hamar megszabadultam, azt már túlzásnak éreztem. És hát így meneteltem felfelé Mátraszentimre felé, néha elõzgetve - és a hegytetõn szembe találva magamat egy akkora hófúvásos hóviharos cidrivel, hogy azonnal sajnálni kezdtem az imént levetett, idõközben csontkeményre fagyott sálamat, amit az oldalamra kötöttem. Talán csak azért nem fáztam, mert ezidáig egy percre sem sétáltam bele, a Szentimrére vezetõ hú-de-nagy emelkedõt is megfutottam. Büszke is voltam magamra, s a ködnek, szélnek és hónak engedve eltettem a szemüvegemet, mondván, látok én, most már nem lesz baj - ezen lendülettel pedig azonnal el is indultam egy rossz ösvényen. Mondani sem kell: a szemüveg hamar visszakerült az orromra. A Szentimrei ellenõrzõponthoz 1:27 körül értem. :D

-Galyatetõ felé haladva egyre nehezebben értem utol akárkit is, még a pontnál futottam össze Larzennel, megörültem neki, végre õróla is tudom már, hogy ki is. Utána pedig egyszercsak egy olyan részhez értem, ahol már nagyjából úgy futottak páran, mint én - a végéig bizony együtt is voltunk, néhány száz métert leszakadozva néha egymástól, de amúgy valahol mindig egymás mögött. Galyatetõre felfelé volt még egy jó kis emelkedõ, de a lehetõségekhez képest joggolva azt is megfutásimitáltam, utána pedig egy hosszú-hosszú, kényelmes-lankás lejtõ jött. Néha láttam a bizumenen néhány erõtlen zöld nyilat, de a Zöldgömbös nyilakat nagyon gyengén utánozták, mert itt a nyilak mindig a helyes irányba mutattak, míg ott... Node beszéljünk másról! ;-)

Valami patakmederben futottam épp, mikor eszembe jutott a vicc, melyben a rendõrök épp egy hasonló, kiszárad patakmederben sétálnak, s egyikük felteszi a bensõjét már régóta feszítõ kérdést:
-Te, honnan került ide ez a ménkû sok kõ?
-Hát a patak hozta - felel a társa.
-Nade hol a patak?
-Hát elment kõért!

Ilyeneken agyaltam, miközben hihetetlen tájakon jártam (ugye nem felejtettük el, hogy sosem futottam még a Mátrában?), csodáltam a kilátást, már amit a hófelhõk látni engedtek... Kicsit visszavettem a tempóból, féltem, hogy elfáradok, meg aztán azért éreztem ám, hogy a felfelefutások a meredekebb részeken már nem annyira töltenek el örömmel, de azért úgy csináltam, mintha... A Csór-hegynél a mûútra mindenesetre már lépegetve jutottam fel, legalább nyújtogattam kicsit a vádlimat. Onnantól nagyjából a mûút mellett kellett futni, bár láttam, hogy vagy két ember az úton futott - így esett, hogy õk talán nem is látták a következõ ellenõrzõpontot. 2:32 körül már a Csór-hegyi pontnál voltam, ahol a hidegben két fiatal srác pecsételgetett... szegényeket nagyon sajnáltam.

-Miután az órámat összevissza nyomogattam, így csak nagyjából tudom, hogy olyan 3:05-nél voltam a Pisztrángos tónál, ahol vizet kunyeráltam, kaptam is friss forrásvizet, baromi hideget, s azzal elvoltam. Itt ettem elõször egy falatot a lekvárosbuktámból, hogy aztán elinduljak felfelé a legmeredekebb emelkedõn, végig a kékesig. A vízre nagy szükségem volt, mert az elõzõ vízvételi helyen kihagytam a lehetõséget és így spórolnom kellett, igaz, amúgy sem szoktam túl sokat inni. Indultunk hát tovább gyorsan, amint megvolt a pecsét és az innivaló. (A fent említett hármasunk ekkorra már összeállt, nem is nagyon szakadtunk már szét, sõt, beszélgetni kezdtünk, tehát az eltévedés ellen már biztosítva voltam. Gondoltam én... Mert azért így hármasban sikerült kétszer rossz irányba mennünk, de az nem volt vészes már...)

Hogy-hogy nem, ezt a három kilométert nagyon lassan tudtuk csak megtenni... Csúszós, futhatatlan út - és kutyahideg volt a jellemzõ. Valami mínusz tíz volt, ha igaz... Mindenesetre nagy nehezen, s persze már fáradtan felértünk a Kékesre, nálam 3:33-ra, ahol egy nagyobb csapat volt már. Itt frissítés és pecsételés után vigyorogva gondoltunk az innentõl már csak lejtõs útra, s mindahányan voltunk, elindultunk lefelé. Sokan. Így sokan tévedtünk el. :)

Kétszer is rossz irányba mentünk, de szerencsére voltunk annyian, hogy valaki mindig észrevegye a dolgot... A legszebb talán az volt, hogy már vagy egy perce futottunk négyen valami patakban (!), mikor is hirtelen mindannyiunknak gyanússá vált, hogy alighanem nem látunk jelzést már egy ideje... És tényleg: kiderült, hogy körül-belül 50 méterrel mellettünk, párhuzamosan megy az út, csak mi vagyunk olyan szerencsétlenek, hogy a vízben futunk. Egy helyen pedig ki volt feszítve egy kötél is, segítendõ az arra haladókat, de én csak a seggreülésem pillanatában kezdtem értelmét látni a dolognak... Mindent leszámítva jól haladtunk - újra csak hárman, s a végén már csak ketten egy sráccal.

Az utolsó ponton vérszemet kaptunk, a jól futható lankán 4,8 kilométert alig 17 perc alatt futottunk meg, sosem gondoltam volna, hogy a lábaim még igazi utat fognak tapodni, talán ezért is örültek annyira. Mátrafüredre berobogván én végre "hazai" pályán éreztem magam, hát hogy a fenébe ne, mikor bitumen volt és lejtõ? Utol is értünk egy embert, aki elég lassan haladt, majd mikor mögé értünk, kilõtt, mint akit kergetnek... Mérges is voltam, hogy nem érem utol, mérgem csak akkor szált el, mikor rájöttem, hogy egy Lõw Andrist nem is biztos, hogy utol kell érnem, ha õ épp nem akarja. :)

Így, hármasban fordultunk be a suli elé, alkalmi futótársam 20 kilométertõl, aztán Lõw Andris és még én... Hihetetlen jó futás volt, csodálatos tájakkal és remek szervezéssel. De hogy azért ne legyen minden olyan jó, hát az utolsó 20 méteren hirtelen akkorát taknyoltam, mint egy ház, megpördültem és hanyattvágtam magam, mondtam is csúnyákat, nem is keveset! De ez már lényegtelen volt, hiszen 4:21-es idõvel bent voltam, örültem, s örültek Vincáék is, akik szintén akkortájt érhettek be a rövidebb távról.

Örömünket csak egy telefon festette át furcsa színûre: OJ hívott, s panaszolta, hogy épp fut, utálja a hegyet és igazából gõze sincs arról, hogy hol van. Elkavart valamerre... aztán megint. Vagy valami hasonló... Feltalálta a Téli Mátra 62-t! :D