Túrabeszámolók


Kincsesbánya

AcacioTúra éve: 20142014.02.05 00:56:54



KINCSESBÁNYA 20


A tavalyi év úgy telt el, hogy egyszer sem jutottam el egyedül teljesítménytúrára, pedig ezt a "kategóriát" is nagyon kedvelem. Így aztán idõszerûnek éreztem, hogy kinézzek magamnak egy testhezálló, 20 km körüli laza kis téli túrát. A Kincsesbánya 20 szimpatikusnak tûnt: egy ismeretlen, új hely elérhetõ távolságban a fõvárostól. Ráadásul az idõjárás-elõrejelzés gyenge fagyot jósolt havazással, ami külön is érdekessé tette elõttem a túrát. Végigolvastam a 20-as távról szóló korábbi beszámolókat, amelyektõl egyre lelkesebb lettem. Sajnos azonban több tekintetben csalódnom kellett. No de lássuk a részleteket!


A 10 óráig kitolt rajtidõ lehetségessé tette számomra a 8 órai indulást. Érdekes volt, hogy gyakorlatilag a megyehatárt átlépve vékonyka hólepel kezdte borítani a tájat, ami egészen Kincsesbányáig ki is tartott. Ezek szerint az a halovány havacska, ami elõzõ nap a városban is szállingózott, errefelé ennyire azért meg is maradt. (Persze hol van ez a délnyugati megyék hóhelyzetérõl, amirõl a híradások szóltak?...) A hõmérséklet pedig -6 C fok körül járt az autó hõmérõje szerint.


A korábbi évek beszámolóival ellentétben a rajtoltatás gyorsan ment. Megkaptam a pecsételõlapot, ami egyúttal itiner és térkép is volt. Az igényesnek mondható, színes kivitelen nem lepõdtem meg, hisz ezt elõttem többen is megemlítették, azon azonban inkább, hogy a formátum tulajdonképpen egy A3-as lap harmadokba hajtva. A nagy méret nem bizonyult praktikusnak a túra során, kénytelen voltam még félbehajtani az egészet, hogy beférjen a zsebembe – és még jó, hogy ilyen nagy a kabátzsebem! Az viszont dicséretes, hogy a papír félkemény, tehát strapabíró, szélálló! Alaposabban szemügyre véve a nyomtatványt, további két dolog szúrt szemet: az elsõ, hogy az egyes túrák leírása meglehetõsen tömörre sikeredett, a 20-as túra pl. elfért 14 sorban(!), amelyben ugyanakkor olyan magvas mondatok is helyt kaptak, mint pl. a nyitómondat: "Az iskola épületébõl kijövet a lépcsõn feljutunk a betonútra." Hohó! Hát ez fantasztikus! Ki gondolta volna? Kedves túratársak! Nektek is sikerült feljutni a betonútra 10 méterre a rajttól? A másik, amit még jobban fájlaltam, hogy az ide másolt térképvázlat valójában egy régi megyetérkép részlete, amire "bumszli", vastag filccel behúzták a túra útvonalát, de ami semmi tájékoztatást nem ad pl. az érintett turistajelzésekrõl! Én eredetileg abban bíztam, hogy a ttt-honlapon ajánlott, Fejér és Veszprém Megyei Természetbarát Szövetség által kiadott Keleti-Bakony térképrõl lesznek kimásolva az érintett részletek. (Legalább utólag, a célban be tudtam szerezni az áhított térképet, aminek örültem!) Mit ér a színes nyomtatás, ha a térkép információértéke alig több egy vonalrajznál?


Lapomra 9 óra 40 perces rajtidõt írtak, ami azt jelentette, hogy 5-6 perc ajándékot kaptam a szervezõktõl. Annyiból nem bántam, hogy valóban volt még hátra egy kis igazítanivaló a szerelvényemen. Így aztán ténylegesen 9 óra 40 perc lett, mire megindultam, ámde igyekeztem mindvégig úgy tervezni, hogy nekem a 9.35-höz képest kell tartanom az 5 órás, elõírt szintidõt.


A régi strandot elhagyva, az erdõbe befordulva, enyhén felfelé emelkedve azon gondolkodtam: vajon a 2167-es rajtszámom mire utalhat? Azért a sok parkoló autó ellenére (amit egy szembejövõ helyi néni lelkendezve mutatott a kisunokájának) nehezen hittem, hogy ezres nagyságrendben lennének a túrázók. Aztán az a megoldás látszott valószínûnek, hogy a 20-as távon lehetek a 167. induló. Azért ez is szép szám! 12 perc alatt értem el a Közép-dunántúli piros jelzést, amelyrõl persze ott és akkor nem tudtam, hogy ez a becsületes neve, a leírás nem informált, csak utólag, újonnan beszerzett térképemnek köszönhetem eme tudást! Az itinernek megfelelõen jobbra fordultam, de nem értettem, miért említi a szöveg a szalagozást? Minek oda szalagozás, ahol egyszerûen a turistautat kell követni? A jelzések állapota ráadásul nem rosszabb az országos átlagnál... Elhaladtam a régi bánya mellett. Furcsa volt, hogy az úton sehol senki. A nagy tömeg nyilván már jócskán elõttem járt. Rövidesen nyíltabb terepre ért a piros jelzés, ahol erõs szembeszél fogadott. Ez kellemetlenül érintett. Megállapítottam, hogy a ruhadarabok közül ma a legnagyobb szolgálatot a kesztyû teszi, de a sapkát is jó mélyre húztam a homlokomon. Ugyanakkor a felhõk oszladoztak, és hátulról, délkelet felõl ki-kikacsintott a napocska a felhõk mögül, ami a kedélyállapotnak kifejezetten jót tett: jó döntés volt kiszakadni a büdös városból!


10:05. Itt a felsõkincsesi országút a kiinduló P+-jelzéssel. (Az utólag vásárolt térképen nézem, milyen döbbenetes a funkciója! Hányan lakhatnak, vagy nyaralhatnak Felsõkincsesen, akiket egy mûúton vezetett, fél km hosszúságú jelzéssel kell ráirányítani a közép-dunántúli "Magistrálé"-ra?:)) Egy kisebb, tollászkodó csoportot magam mögött hagytam. A táj továbbra is szép, alapvetõen nyílt terep, elenyészõ szintkülönbségekkel. Lábam alatt minimális, döngölt hó. Bosszant, hogy semmi utalás nincs arra az itinerben, hogy az 1. ellenõrzõpont vajon hány km után van! Ilyennel még nem is találkoztam! Bármilyen más túrára ha elmegy az ember, egy km-táblázatot biztosan kézbe kap, hogy tervezni tudja a részidõket! Csak tippelgetni tudtam, meg a kapott térképvázlat alapján szemmel becsülgetni, hogy a 3 ellenõrzõpont nagyjából egyenlõ negyedekre osztja föl a 18 km-es távot, tehát jó lenne 1 óránál nem sokkal hosszabb idõn belül elérni az üdülõt, ha nem akarok mindjárt az elején elcsúszni az idõvel. Az országúttól mintegy negyedórába telt, hogy "jelzésünk találkozzék a kékel" (az itiner szövegében hiányzik egy k-betû!). Továbbolvasom: "innen a KP jelzésen haladunk tovább". Nahát! Ilyen is van, hogy "KP jelzés"? Nem inkább a K és a P jelzés közös szakaszáról van szó? Mennyivel szebb lett volna úgy fogalmazni, hogy "továbbra is a P jelzésen haladunk, ám balról, a Magas-Bakony irányából mellénk szegõdik az országos kék". Mindenki érti, informatív és ráadásul nem is lapos. Persze tudom, bele kellett férni 14 sorba... de hogy miért? Rejtély!


Egy derékszög balra, egy jobbra, közben kis lejtõ, és 3/4 11-kor felbukkant a Fehérvárcsurgói-víztároló kékje. Ismét egy kis gubanc a pontos útvonalat illetõen. Az, hogy dilemmámra a kapott térképrõl kapjak választ, teljes illúzió... (A Keleti-Bakony térkép utólag viszont szépen mutatja a helyet - de kár, hogy nem ennek részletét kaptuk kézbe!) A jobbra nyíló aszfaltúton túratársak érkeznek, állítólag arra van az ellenõrzõpont. A szöveg azonban egyértelmûen írja: "Mi a K jelzésen folytatjuk utunkat, az Üdülõig, az 1. ellenõrzési pontig." Elvbõl ragaszkodtam a leíráshoz – vesztemre, mert a kék jelzés a Ferencvárosi Gyermeküdülõ alatt, a parthoz közelebb halad, és így csak kvázi hátulról, egy kis kunkorral kerültem föl az épülethez. Ennél a lépcsõs feljárónál szalagozás fogadott, így elsõre úgy gondoltam, a többiekkel ellentétben mégis én haladok az elképzelt útvonalon. Utólag persze megvilágosodtam, hogy ez már a visszafelé jövõknek szóló jelzés! Újabb zavaró hiba tehát az itinerben: a piros és kék szétválásánál NEM a kéken célszerû menni, hanem az attól jobbra nyíló aszfaltos bekötõúton! (Kiváncsiságból beleolvastam a 10-es táv leírásába is. Egész idáig szóról-szóra megegyezik a két szöveg, beleértve az "1. ellenõrzési pont" megnevezést, ami annak fényében különösen is mosolyfakasztó, hogy a rövid távon ezt az egy ellenõrzõpontot tartották fontosnak beiktatni a szervezõk. A 10-esek tehát az elsõ, és egyben az utolsó ellenõrzõpontot érik itt el!) Elõször az épület alsó-hátsó részében található melegedõbe nyitottam be, ahol pillanatok alatt bepárásodott a szemüvegem az emberszagtól. Egyesek kellemesen beszélgettek, csocsóztak. Jó nekik! Engem hajtott az idõ. De hol vannak itt egyáltalán a pecsételõk? Kimentem, és az egyébként szép fekvésû, barátságos épület elõtt meg is találtam a pecsételõ asztalkát. Hát persze, ha nem a leírást követve jöttem volna, naná, hogy beléjük botlottam volna! 10 óra 50 perc volt, amit rávezettek a saját papírjukra (én ilyenkor nem bánnám, ha az enyémre is rákerülne, de csak egy 7-es számú(!?) pecsétet kaptam. Alma egy mûanyag ládában a nagy asztal melletti kis asztalon, de hogy "tessék parancsolni egy kis almát" – hát ezt nem hallottam. Lehet, hogy sejtették is, hogy ilyen idõben nem biztos, hogy a legkedvesebb ajándék egy kis fagyott alma? Így aztán a pont szolgáltatása a hátizsákomból került elõ egy kis hazai péksütemény formájában. 11 óra lett, mire továbbindultam.


Visszamentem a két jelzés találkozópontjához, és kiváncsian vágtam neki a következõ szakasznak, mellyel kapcsolatban ezt olvashattuk: "a P jelzésen kb. 300 m haladunk". Eltekintve attól az apróságtól, hogy a "300 m" után a tárgyjel lemaradt (merthogy mennyit haladunk? 300 métert!), ez a szakasz fõleg azért izgatott, mert végre, az egész itinerben már-már kivételes módon, egy egzakt távolságadatot kaphatott a túrázó! 300 métert kell még haladnunk a piroson, hogy aztán végleg elbúcsúzzunk tõle! Csodálatos! Természetesen nem tudtam megállni, hogy elõ ne vegyem a tájfutók õsi távolságmérõ módszerét, és leléptem a szóbanforgó szakaszt. Mondanom sem kell, hogy a távolság 300 helyett inkább 400 méter lehet. Végre egy távolságadat, az is pontatlan! Jobb kéz felé egyébként végig szép látványt nyújtott a tó erõsen hullámzó, haragoskék színe. Elértem azt a pontot, ahol a piros jelzés Gúttamási felé, balra vette az irányt. (A ’97-es Észak-Bakony Cartographia-térképemen egyébként még az látható, hogy a piros jelzés Gúttamási elkerülésével, egy, a mainál sokkal érdekesebbnek tûnõ vonalvezetéssel halad Isztimér felé, ugyanakkor az országos kék sokkal rövidebben vág át ezen a területen, mint ma!) Innen valóban volt némi értelme a szalagozásnak, más kérdés, hogy ez a megfogalmazás: "a szalagozást követve elérünk a Gaja-szurdok bejáratáig", azt a képzetet keltette, mintha az említett bejárat olyan közel lenne, hogy addig az út szinte eseménytelenül fog eltelni. Ezzel szemben elõször is keresztülcsörtettünk a hangzatos Gányás nevû üdülõtelepen (egy-két elképesztõ építménnyel tarkítva, de többnyire kellemesnek tûnõ hétvégi házacskákkal), bár a kifüggesztett helyrajzi számok alapján úgy tûnt, hogy csak a tó felé esõ oldal neve Gányás, a bal oldali telep viszont Mácsonyás! Bõ negyedórával azután, hogy eljöttem az üdülõtõl, kiértem a gúttamási országútra, ahol az aprócska útjelzõ-tábla szerint is "Mácsonyás üdülõövezet" az, ahová itt be lehet fordulni. Jó 20 perc aszfaltdöngölés következett (1600 méter a googlemaps szerint) árnyékban, északnyugati irányban, következésképp kemény, fagyos szembeszélben. Igyekeztem nyújtani lépéseimet, de olykor bizony jól esett kesztyûs kezemmel egy külsõ réteget képezni a fejem körül – egy vastagabb sapka elkellett volna!


Végre egy kisebb csoporttal elértük a parkolót az említett bejárattal. Olyan apróságokon már fönn sem akadtam, hogy ez itt nem magának a szurdoknak, hisz az jó 1 km-rel följebb kezdõdik, hanem csak a Gaja-völgyi Tájcentrumnak a bejárata. (Illetve itt van még a Fehérvárcsurgói Vadaskertnek is a kapuja, bár az hirtelenjében nem derült ki a számomra hogy a másik kapun át emez is megközelíthetõ-e. Remélem, egyszer nyugodtabb körülmények közt is visszajutok ide!) 11.50-kor értem el a festõi Pisztrángos-tó (az itiner által használt földrajzi név, melyet egyik térkép sem erõsít meg!) partján fagyoskodó pontõröket. Ellátásnak sajnos híre-hamva nem volt, pedig hogy el tudtam volna képzelni egy kis csokit, müzliszeletet, szõlõcukrot – hogy csak a diszkrétebb ötleteimet említsem! Sõt, aranyos volt, ahogy az egyik pontõr szinte utánam szólt, hogy "nem is néztem, ez hányas táv?", mert akkor annak megfelelõen mondja el a hogyan tovább-ot.


A patakon való átkelésre két híd közül is választhattunk: egy keskenyebb és kevésbé masszív híd, valamint egy, valószínûleg az áradás óta épített komoly, nagy híd közül feltehetõen mindenki az utóbbit választotta. Ezen a helyen sikerült néhány csodálatos fotót készítenem a ragyogó napsütésnek, érdekes fényviszonyoknak köszönhetõen. Az itiner mindössze azt hangsúlyozta, hogy a tavat meg kell kerülni, ami jelen esetben nem okozott félrértést. Bár talán nem ártott volna megjegyezni azt is, hogy az országos kéktõl most egy rövid idõre búcsút veszünk, és ismét egy piros jelzés lesz a kísérõnk, amely azonban nem azonos az utunk elején már megismert Közép-dunántúli pirossal. Egy szélvédett, napos ponton megálltam, hogy egy ebédnek elkeresztelt 10 perces étkezéssel gyûjtsek erõt a továbbiakhoz. Pontosan dél volt, az 5 órás szintidõ fele telt el. Most is milyen jó lett volna tudni, hogy a 18 km-bõl pontosan mennyi van hátra! Úgy számoltam, hogy egy du. 2 órai célbaérkezés reális és sportszerû lehet. Ehhez 1 körül jó lenne visszaérni az üdülõhöz. Mennem kellett hát.


Az itiner pontatlan megfogalmazása ezek után okozta a legnagyobb galibát. "A tavat megkerülve, a P?-et követve haladunk a kerítésen át egészen a K-ig." A tó megkerülése megtörtént, na már most mi a szövegbõl kiolvasható következõ konkrétum? Hát nem az, hogy a felbukkanó P? jelzésre térjünk? Ebédelõhelyem után pár perc elmúltával a P? becsatlakozásához értem, amely ugyan viszonylag éles szögben indult balra hátrafelé, de a kézbe kapott térkép egymásba folyó filctollcsíkjai alapján is várható volt egy ehhez hasonló, hurokszerû balra fordulás. Itt micsoda szolgálatot tett volna egy olyan térkép, amely feltünteti a jelzett utakat! Ráadásul a keresztezõdésben egy diákcsoportba futottam, akik szintén a P?-ön igyekeztek felfelé. Eleinte még túratársaknak gondoltam õket, de késõbb megtudtam, hogy errõl szó sincs, õk egyszerûen egy érdi iskola kirándulói. (Milyen jó, hogy hozzák õket kirándulni!) A Vasutas pihenõtõl nyíló panorámát megcsodáltam, lefényképeztem, ennyi haszna mindenképpen volt a kis kitérõnek. Itt azonban még mindig reménykedtem, hogy jó úton járok. Leereszkedtem a kis szerpentinen is, ám ekkor felbukkant a K+-jelzés a Mária-út lila szimbólumával. Ez már nagyon nem tetszett! Két szembejövõ, igazolólapot lengetõ hölgytõl megtudtam, hogy a 30-as táv útvonalára keveredtem szembõl! Nekik egy sokkal jobb térképük volt (a 30-asoknak úgy látszik, olyan járt?), amirõl ki is derült a tévedés. Gyorsan vissza a pirosra! Összességében majdnem fél órát vesztettem ezzel a malõrrel! Érthetetlen, hogy az itiner írója miért nem fogalmazott alaposabban! Se egy jó térkép, se egy jó, alapos útleírás! Méghogy 5-öst érdemel a túra! Ezt az útszakaszt pl. így illett volna szavakba önteni: "Balról becsatlakozik a P?-jelzés, amelyen a 30-as túra résztvevõi érkeznek Bodajk felõl." (Ez is egy igen fontos infó tud lenni egy teljesítménytúrán!) "Innen mintegy 300 méteren keresztül a P és a P? közös szakaszán haladunk, majd egy szalagozással is megerõsített ponton jobbra térünk a P?-jelzésen, közvetlenül a vadvédelmi kerítés létrája elõtt."


A kerítés után egy meglehetõsen kanyargós ösvény következett, kusza erdõrészben. Belegondoltam, milyen lehet ez a szakasz nyáron? Tömény dzsindzsa. Kisvártatva elértem a kék jelzést. A szöveg itt megemlíti, hogy balra kell fordulni: ez hát az a pont, ahol a túra vonalvezetése oly élesen visszakanyarodik, hogy a térképre behúzott filctollcsíkból csak egy nagy paca keletkezett... Az itiner egyébként ettõl a ponttól kezdve ismét nagyvonalúan elõreugrik egészen odáig, hogy "elérjük a 3. ellenõrzési pontot, ami megegyezik az 1. ellenõrzési ponttal", azt a fordulatot pedig, hogy "ezt a jelzést és a szalagozást követve", nem igazán tudtam mire vélni. Most akkor jelzés? Szalag? Hol ez, hol az? Esetleg eleinte jelzés, késõbb majd valamikortól szalag? Felmerülõ kérdéseimre a terep adott választ: lényegében az országos kéken kellett haladni végig, amit itt-ott, ahol a nyomvonal nem volt egyértelmû, szalagozással erõsítettek meg.


Az elsõ ilyen szalagozással mindjárt az imént említett keresztezõdés után 100 méterrel találkoztam, ahol meg kell hagyni: volt értelme a szervezõk munkájának, hisz a szélsõ telek mellett vezetõ országos kék jelzésre nagy halom fatörmeléket döntöttek ismeretlenek. Meg kellett kerülni a kiterjedt dzsumbujt. Párszáz méteren keresztül gyenge emelkedõ következett, majd az út jobbra tért, immár ismét a víztároló és mögötte Kincsesbánya irányába. Hangulatos hétvégi házak (hébe-hóba a hagyományos, gyönyörû nádtetõvel), pincék, inkább alkalmi, mint professzionális vendéglátásra berendezkedett borozók közt baktattam. A telep téli álmát alussza, egyetlen egy házhoz láttam betérni nem sokkal elõttem három embert egy kutyával. Nehéz volt elképzelni, milyen lehet a szõlõhegy nyáron, vagy egy szüreti hétvégén. Vajon akkor is ilyen nyugalmas, mint ezen a januári szombaton? Aligha.


Mintegy negyedóra után a kék jelzés váratlanul balra tért, amin kicsit csodálkoztam. De ezt az irányt csak igen rövid ideig tartotta, rövidesen ismét az eddigi irányban haladtam. A Fehérvárcsurgó-Gúttamási országút egyre közelebb került jobb kéz felé – ezt az idõnként elhaladó autók zaja tette egyértelmûvé. Pár perc múlva felbukkant a víztároló tó méretû viztükre. (Az újonnan vásárolt Keleti-Bakony térképen egyébként jól láthatóan nagyobb a víztároló kékje északnyugati irányban, mint a ki tudja, hány éves, itinerre másolt térképen. És nyilvánvalóan az új térkép hûbb a valósághoz!) Röviddel ez után pedig a jelzés lefutott az országútra. A kézbe kapott térkép lehetetlenségén ismét bosszankodtam egy sort, azt látván, hogy a vastagon behúzott vonal elõbb érinti az országutat, majd egyértelmûen eltávolodik tõle, hogy aztán, párszáz méter múlva mintegy derékszögben keresztezze azt. A terepen ezzel szemben két szalag díszelgett: egyik az út menti szeméttelep kerítésén, a másik pár méterre tõle, egy betonpóznára erõsítve. Elsõ gondolatom az volt, hogy a szervezõk azt szeretnék, ha inkább az árok mentén haladnánk, és nem mennénk föl magára az aszfaltcsíkra. A koncepció mûködött is vagy húsz méteren keresztül, itt azonban már az út menti fák oly mértékben ránõttek az árokra, hogy lehetetlenség volt az árok ezen oldalán maradni, átmásztam hát az útra. A mögöttem érkezõ sporttárs nyilván csodálkozott is, hogy mit nem értek én a túra útvonalán, hát itt kell menni az aszfalton, és kész. Három perc aszfaltkoptatás után jobb kéz felé földút indult, két oldalt szalaggal megjelölve, és... ismét itt volt a kék jelzés is! Új térképemen most már látom, hogy ezt a 300 métert megtehettem volna az országúttal párhuzamosan haladó kéken is. Nekünk túrázóknak is jobb lett volna a turistaút, a szervezõknek is, mert nem kellett volna feleslegesen szalagozni, és az itiner irója is rövidre zárhatta volna a dolgot azzal, hogy "a kék jelzést követjük egészen addig, míg vissza nem érünk az üdülõhöz". (Erre a helyre egyébként, tehát ahol az országutat keresztezi az országos kék jelzés, szerencsés lett volna egy plusz ellenõrzõpontot telepíteni! A szervezõk így gyõzõdhettek volna meg a legegyszerûbben arról, hogy a túrázók valóban az elõírt útvonalon haladnak, és esetleg nem próbálnak azzal idõt nyerni, hogy visszafelé is Gányásnak veszik az irányt... Egyszerûen leállhatott volna az út szélére egy autó, megközelítés nem gond, az autóba behúzódva még fázni sem kell... Jövõre vállalom a szerepkört, ha a szervezõk gondolják!)


Továbbhaladtam délkelet felé. Balra továbbra is víkendházak (immáron feltehetõen szõlészet- helyett inkább horgászat-jelleggel), jobbra kissé távolabb a tó. A víztükrön játszó napfény, a háttérben a Bakony komolyabb halmai ismét kivételesen jó fotótémát jelentettek. A víkendházakon túljutva balra, egy kis bucka mögött Fehérvárcsurgó tornyai bukkantak föl, egészen békebeli hangulatot árasztva. Az idillikus érzések egyedül csak a fagyos szél miatt nem tudtak rajtam elhatalmasodni, amely viharos erejûvé duzzadt azon a részen, ahol utunk fölvezetett a víztároló magas gátjára. Jó tíz percen át tartott a küszködõs haladás. Kesztyûs kezeimet a fülemhez tapasztottam, ezzel próbálva plusz védõréteget képezni fejem körül. Lépteimet igyekeztem nyújtani, érjünk már vissza az üdülõhöz! 1-re ott akartam lenni, és már fél 2! Nagyon hiányzott a P?-gel elvesztegetett fél óra!


Nagy nehezen (és kissé váratlanul) felbukkant a Kincsesbánya-tábla. Elhaladtam a bezárt híresség: a Becsali csárda elõtt – itt egy kicsit szélvédettebb részen jártam. Ám a paradicsomi állapotok egyáltalán nem tartottak sokáig. Kiérve közvetlenül a tópartra, ismét orkánerejû szél keserítette a helyzetet. A zárógátnál éktelenkedõ õrtorony inkább kísértetiesnek, mint festõinek tûnt a szélviharban, mégis úgy éreztem, muszáj lencsevégre kapnom a betonkolosszust. Annyira ronda, hogy már szép! – valami effélét éreztem e látványra. (Hogy pont ez a beállítás került az idei kitûzõre: minimum megdöbbentõ!)


Innen szerencsére már közel volt a Ferencvárosi Üdülõ. Ismét azon a lépcsõsoron mentem föl, ahol elsõ ízben, ám valószínûleg most használtam azt valóban "jogosan". A pecsételés most már a melegedõben történt. A megfelelõ mezõbe megkaptam a 6-os (vagy 9-es?) számú pecsétet, minek a logikájára most sem jöttem rá. Kínálva most sem lettem semmivel (amin lassanként nem is csodálkoztam), így hát sarkon fordultam, és irány a kincsesbányai iskola. Nagyjából háromnegyed órám maradt az utolsó etapra: nem sok! Fõleg így, hogy azt sem tudtam, pontosan hány km is van még a célig. Idefelé egy bõ óra volt, visszafelé szemmel láthatóan rövidebb az út, de vajon mennyivel? Meg azért csak fáradtabb is vagyok egy csöppet.


Gyorsan vissza a gáthoz, majd jobbra a kockaköves ipari úton. Való igaz, hogy nem a legszebb táj. Még egy "nagyváradi jellegû" csõ is társult mellénk. A háttérben feltûnt egy borzadály-monstrum. Az itiner második, s egyben utolsó távolságadata szerint: "kb. 2 km után jobbra fordulunk az erdõbe." Tekintve, hogy viszonylag kényelmesen haladva kevesebb, mint 20 perc alatt elértem a mondott pontot, élek a gyanúperrel, hogy a "kb. 2 km" ez esetben nem jelenthet többet 1600 méternél. Végülis az itiner szövegezõjének igaza van: 1600 méter az kerekítve már valóban "kb. 2 km", de azért ilyen nagyvonalúság egy komolynak mondott teljesítménytúrán... nos, ez inkább megmosolyogtató! Mint ahogy megmosolyogtató az is, hogy a kezünkbe kapott régi térkép szerint ezen a szakaszon tópartra kellett volna érnünk! Persze tény, hogy a túra legutolsó etapján az ember már nem nézelõdik oly intenzíven, és a bal oldal helyett inkább jobb kéz felé tekintget, mikor jön már az a bizonyos szalaggal jelzett földút be, az erdõbe. Ettõl még botrányosnak tartom, hogy a menetlevél térképe olyan régi, hogy azóta egy komplett vízfelület is eltûnt a terepen! (Az új térképem valóban nem is jelzi!)


 A jobbra nyíló földúton már nem volt sok hátra, és elértem a falu szélét, az aszfaltos utat. Az itiner slusszpoénként még blöfföl egy nagyot: "az aszfaltos utat elérve már látjuk az iskola épületét". Az állítás egész egyszerûen nem igaz! Itt még csak takaros házakat láttam, majd 2 perc múlva elértem azt az útkeresztezõdést, ahol bal kéz felé, gondozott parkban egy szép kopjafa áll 1966 – 2001 évszámokkal. Talán a falu alapításának 35. évfordulójára állíttatott? Ez nem derült ki semmibõl. Innen tulajdonképp még mindig nem látszik az iskola, csak az óvoda a sarkon, amelynek épülete takarja az iskoláét. Miért van az, hogy még egy teljesítménytúra itinerébe is csúsztatás kerül?


14.25: itt a vége! Az iskola aulájába belépve megcsapott a tömény emberszag. Párás szemüveggel léptem a 20-as asztalkához, ahol rávezették lapomra a célidõt – a menetidõ-rubrikát udvariasan meghagyták nekem, hogy én matekozzam ki: a hivatalos idõm végül tehát 4 óra 45 perc lett, ami persze az elején ajándékba kapott 5 perc miatt a valóságban 4.50. Kezembe kaptam az amúgy szép havas szekérutat ábrázoló emléklapot, és a már említett kitûzõt, és... és ennyi! Persze! Nyilván nem téved el az ember egy kis falusi iskola folyosóinak labirintusában, mégis olyan jó és olyan emberi lett volna, ha rámutatnak, hogy „ott, azon a folyosón lehet egy kicsit enni-inni, pihenni!” Így aztán önerõbõl vágtam neki az oldalfolyosónak, és botlottam bele az elárusító asztalkába, ahol a nap valódi fénypontjaként, igen jutányos áron hozzájutottam az oly áhított, kiváló minõségû, leírásomban többször említett Keleti-Bakony turistatérképhez! Bárcsak a túra elõtt vettem volna meg! Sebaj, a térkép megmarad, a Bakony pedig nem megy arrébb! Megtaláltam a büféasztalt is. Kissé megtépázottan, hisz nyilván többszáz túrázót kiszolgált ma már elõttem, de kitartóan kínálta az ilyenkor sztenderd zsíroskenyeret. Jól esett! Csak úgy, mint a meleg tea. Lekváros kenyér is lett volna, de az annyira nem hiányzott. Nagyon hiányzott viszont a kínálatból egy kis meleg étel! Mennyit tudna dobni az ember komfortérzetén ilyenkor a mínusz 5 fok és fagyos szél után egy jóféle bográcsgulyás, paprikás krumpli, vagy Uram bocsá’, legalább egy feljavított instant leves! Így aztán egy kis madárlátta péksütivel, naranccsal egészítettem ki a felhozatalt.


Félreértés ne essék, nem sajnálom a fehérvári turistáktól a 900 forintomat, biztos jó helyre kerül, de összességében mégis azt éreztem, hogy a pénzemért többet várhattam volna ezen a túrán. Még hogy jó az ár/szolgáltatás arány! Ugye csak viccelt a néhány évvel elõttem szóló? Ha osztályoznom kéne, akkor nagy jó indulattal 3-as, de az is csak azért, mert a Gaja-völgy gyönyörûségeibe legalább bepillanthattam.