Végre megint itt vagyunk, immáron nyolcadszorra. Gyaloglunk, és még vár ránk közel 65 kilométer. Kicsit kevesebb, mert már letoltuk a Tortúra tapolcai bitumenes szakaszát, és a Bükk egyre inkább elnyel csodaszép lankái között. Istenem, hogy vágytam erre, mikor tegnap este háromnegyed órát ültem a dugóban egy Árpád-hídon lerobbant teherautónak köszönhetõen. A szerencsétlen affér miatt késett a pesti indulásunk, így Laci is csak késõbb ért Egerbe, majd onnan kocsija leparkolása után velem Miskolcra. Végül 9 óra után valamivel tettem ki Tapolcán a szállása elõtt a reggeli viszontlátás biztos tudatában.
Mindez végre a múlté. Csak a túratársak, a vékonyodó ködfelhõ mögül egyre magabiztosabban kacsintgató félhold, és a hajnali természet nyugalma maradt. A fák ágait vastagon borítja az elmúlt napok ködpárnája hátrahagyta csodálatos jégkristálytû armada. A terep ideális. A lehullott jégtûkbõl helyenként több centiméteres takaró borítja az õszi avart, de ez még pont az a vastagság, ami a talpnak puha, ellenben a léptet még nem akadályozza. Amolyan segítõ varázsszõnyeg:)
A Vörös-kõre felkapaszkodva egy srácnak épp megemlítem, hogy mennyire csodaszép az erdõ, és ritka, hogy szinte a túra elejétõl derült idõben haladhassunk. Erre csak annyival felel, hogy “Tavaly szebb volt”… Lacit megkérdem a dologról, de õ sem emlékszik hasonlóan szép látványra tavalyról. Hó az vot több, de a látvány nem volt ehhez a csodához hasonló. Én még azt is megkockáztatom, hogy a 2006 óta teljesített 7 alkalom egyikén sem volt annyira magávalragadó ez a szakasz, mint ma. Sebaj. Ízlések és pofonok:)
Harántoljuk a kék-mezõi utat, rövid kis dózerút szakasz, aminek a végén az elõttünk menõk kollektíve benézik a jobbos kiágazást. Némi szóváltás után sikerül meggyõzni õket a helyes irányról, és mindannyian átvágnak a jelzett útra.
A Bagoly-hegy tövéhez érve a Nap végre megvillantja elsõ sugarait. Vártam már a melengetõ fényt, mert a korábbi évekhez hasonlóan picit alulöltöztem az elsõ, javarészt emelkedõ 12 km-hez. A hegyre kapaszkodva Laci zsebébõl kicsalogatja a fényképezõgépet a felkelõ Nap látványa, így egyedül kaptatok tovább. Néha én is elõkapom a telefonom, hogy lõjjek pár képet, de sok idõt nem szánok rá. A tetõn összevárjuk egymást, és a havas tájra a felkelõ Nap festette csodálatos fényjátékban folytatjuk utunkat Bükkszentkereszt felé. A Bagoly-hegy magasságában már egészen télies a hangulat, az erdõ alját vastag fehér lepel borítja. Hamarosan mûút, és megérkezünk a falu határába. Fagytól morcos arcú elszánt néni közelít felénk autójával, kinek tekintete elõl még egy tank is kitérne, így mi is inkább a padkát választjuk. Pár házzal lejjebb egy Citroen Xsara épp totál lefagyott hátsó szélvédõvel tolat rá a túristákkal tarkított útra, de szerencsére nem követel áldozatokat a bátor manõver.
2 óra 7 perc menet után betoppanunk az idén a falu legmélyebb pontján levõ elsõ EP-be. Gyors forróteázás, és usgyi tovább. A temetõvel szemközti büfésoron már ragyogó napsütésben haladunk. A fákat még vastagon borítja a dér, a meleg napsugár még nem bír a jégkristályok leolvasztásával. Elérjük a falu végét, jobbos, le a dózerúton. Idén valamiért mindneki végigment elõttünk a dózerúton a sárga balos kiágazásánál, ahol rövidít picit a jel. Mi vagyunk az elsõ hagyományörzõk, akik a szokásos nyomvezetést választják. Közben lassan a nyári 115 km-es Lavaredo túrára terelõdik a szó. A túra este 11-kor kezdõdik, így gyalogtempóban 2 éjszaka is vár a résztvevõkre. Ennek a teljesítményre és lelki egyensúlyunkra való hatását latolgatjuk, míg elérjük az egykor volt fiatalost, amit immár szokás szerint jobbról kerülünk.
Idõközben fejünk felett lassan gyõznek a nap sugai a jégtûk felett, és egyre több jégdísz adja meg magát a gravitációnak. Szerencsére a fentrõl érkezõ áldás azért bõven az elviselhetõ kategóriában marad.
Hollóstetõig hullámvasút. A kis településtõl az utat szegélyezõ jég díszítette fenyõk pazar látványával szívünkben búcsúzunk. Rövidke kis bitumenes-erdei vegyes szakasz következik a Szarvas-kútig. Itt éppen repülésbiztonsági kérdésekrõl trécselve mulatjuk az idõt:) A Szarvas-kút rétjét uraló terebélyes fa teljes jégdíszpompájában sziporkázik, mikor odaérünk. A látvány kihagyhatatlan, telefon elõ, és lövök pár képet, míg Laci tovább halad. A tisztás jeges varázsa magával ragad, és további képeket készítek, így alaposan bele kell futnom, hogy elérjem túratársamat. A mûutat kereszrezve már jól látszik, hol húzódott az országot betakaró ködfelhõ felsõ határa: tõlünk jó 100 méterrel feljebb már csak lombtalan és jégtelen téli ágkoronák kaparják az ég alját.
Indul a túra talán legkeményebb kapaszkodása, a Rejteken keresztül fel a Sugaróra. Az elsõ kapaszkodón menet a mezõny szóródik, jópár túrázót lehagyunk a nehéz elõzõsi lehetõségek ellenére is. Végre szintút, Lacinak telefon. Szegény nem tudja befejezni, míg elérünk a következõ felszökéshez, így neki ez a rész tüdõ szempontjából némileg izmosabb lesz.
Felérve csak pár, ímmel-ámmal hátrahagyott hófolt emlékeztet minket a télre. Egészen késõõszies a hangulat, a mínusz pár fokos hõmérséklet sem igazán egy zord téli túrára emlékeztet minket. A táj hozza formáját, öröm gyalogolni a Sugaró töbrlökkel szabdalt karsztfelszínén.
Mûút, majd Lusta-völgy-Jávorkút-Nagy-Mezõ hármas útelágazás. Tavaly óta ide felhúztak egy pofás kis esõbeállót. Végre áldoznak a természetjárásara is az adóforintokból. Remélem, a nép meg lesz elég bölcs ahhoz, hogy nem amortizálja egy éven belül. A nagy-mezõi Síházhoz menet az Ügyfélkapuról és annak fejlesztési költségeirõl beszélgetünk:) A Síházban tumultus, forró tea és zsíros kenyér. Laci bevég pár szerlet kenyeret a forró tea mellé, én saját szendvics tartalékommal élek, de a meleg italt persze én sem hagyom ki. Kicsit hamarabb kimegyek, hogy elõkeressem az akksis telefontöltõmet. Sajnos merül a telefon, a GPS-es track vétel rendesen zabálja az elemet. A meleg téli napsütésben döbbenek rá, hogy akksi van, de telefon adatkábel nincs… Sebaj. Track sem lesz, és még az akksi plusz súlyát is feleslegesen cipelem végig:) Némileg bosszant a dolog, Laci meg nyugtatgat, és alapvetõen teljesen igaza is van. Aztán pár km múlva leszállok a dologról:)
Nagy-mezõn a bitumen kényelmét választjuk, és csak az utolsó lehetséges átvágáson térünk rá a zöld sávra. Kis kapaszkodó, majd az itteni szúróbélyegzõ keresése. A korábbi infirmációkkal ellentétben a bélyegzõ nem a Csalánosi Parkolóban, hanem kicsit arrébb, a Faktor-rétre menõ út elágazásában van.
A Fennsíkon némi felhõsödés ijesztget minket, de szerencsére semmi sem lesz a dologból. Becsatlakozunk ismét a nagy-mezõi útba, kis bitumen, és ráfordulunk a Keskeny-rétre vezetõ dózerútra. A körülmények végre kezdenek téli túrára emlékeztetni, de azért közel sem vészes a dolog. A Büszkés-hegy elõtt kapujelzést készítünk:), majd egy jelkészítés alatt nyomunkba ért kisebb csoporttal indulunk neki a kapaszkodásnak. A Büszkés-hegyrõl hagyománytiszteletbõl a régi kék dózerútjún megyünk le, majd usgyi fel Tar-kõre.
A csúcsról a panoráma pazar, mint szinte minden évben. Odafent csak egy magányos szúróbélyegzõ várja, hogy érvényesítsük túrafüzeteinket. Bûn lenne megállás nélkül átrobogni az orszég egyik legszebb hegyormán, így rövid kis pihenõt és kajálást tartunk. Az órára pillantva nagyon jól állunk: körülbelül délután 2-es Tamás-kút van kilátásban.
A csúcsról lefelé ereszkedve az esélyeket latolgatjuk. Végül arra a végkövetkeztetésre jutunk, hogy ha minden jól megy, még a Várkút is meg lehet világosban. Ez egyet jelentene azzal, hogy csak az utolsó 10 km lenne fejlámpás, éjszakai szakasz.
A fenti felismeréstõl feldoppingolva vágunk neki a Toldi-bükk csodálatos rengetegének. A Toldi-kapuban erszkedve felidézzük a Vincze Atillával õsszel, a Less Nándor túrán folytatott beszlgetésünket, amikor is arról esett szó, az a bizonyos kis lejtõ mennyivel fincsibb is télen, hóval, jéggel meghintve. Végül idén nem vészes a dolog, esés nélkül leérünk az aljába.
Szintút, majd letörés a Hereg-vágás felé. Ezen a részen mindig eszembe jut az a gyönyörû erdõ, ami még jó 20 évvel ezelõtt állt ezen a helyen… Némileg átalakult a tájkép, és a talajerrozió i szépen dolgozik a túristaúton a faóriások nélkü
Újabb négyes elázagás az egykor volt Hárs-kútnál, majd némileg felfelé kacsintgató szintút. A két óra körüli tamás-kúti érkezés - bár hitetlenkedünk - egyre inkább realitássá válik. A mûutat elérve egy rakat csipke lassít be engem. Lacit megkérem, tartsa az 1L (1 László) tempót, hogy legyen referenciapontom, mennyit kell szaladnom hogy ne veszítsünk idõt:)
Végül a Tar-kövön még oly hihetetlennek tûnõ álom valóra válik és 14:05-kor elérjük Tamás-kutat. Az EP-ben az Agria mentõk várnak ránk, szigorúan 1 db/fõ zsíros kenyérrel:) Szerencsére a teára nincs volumenkorlátozás:)
Sok idõt nem vesztegetünk, frissítés után spuri tovább, hogy minél jobban kihasználhassuk a naplementégi hátralevõ pár órát. A Tamás-kúttól a Török-útra felkapaszkodó meredélyt jópár kidõlt fa teszi emlékezetessé, de végül egy alternatív jobbos kitérõvel a hegyoldalba egészen olcsón megússzuk a dolgot.
A Török-út világosban a túra egyik legszebb, és legkönnyebb része. Kis hullámvasút, amin nagyon jó tempóban lehet haladni. Mindemellé a nappali világosság külön ajándék, ami a tél keménységétõl és így áttételesen a túra nehézségétõl függõen bizony nem minden évben adatik meg.
A hullámvasúton akadunk össze aznap másodszor Szabolccsal és bartjával. Most egymást kerülgetve, egyes szakaszokon együtt haladva és beszélgetve haladunk elõre. Hamarosan Gerzsény-ház, majd mûút, és fel a Völgyfõ-házhoz. Reggel azt tervezgettem magamban, hogy remélhetõleg elérünk eddig a pontig világosban, de a valóság sokkal szívderítõbbre sikerült. A házat hátrahagyva még bõven világosban vágunk neki a Várkútig hátralevõ pár kilométernek. Egyre inkább hihetõvé válik, hogy meglesz az utolsó EP lámpa nélkül.
A jó tempónak köszönhetõen a Török-útról a Bükk déli köveinek látványában gyönyörködhetünk, és a Vasbánya-nyereg elõtt lövünk is egy utolsó nappali búcsúképet a völgyekbe be-belopódzó köd és a kibukkanó hegygerincek játékáról.
A Kövesdi-kilátóra felfelé kapaszkodva egyesek lámpát kapcsolnak, de mi már fejünkbe vettük a Várkutat, mint lámpamentes célt, így fényforrás nélkül kapaszkodunk felfelé:) A kilátóponthoz érve egy nagyobbacska csoportot érünk el és hagyunk le, hogy továbbra is lámpafény nélkül haladva érhessük el a várva Eger elõtti várt utolsó menedéket.
Az EP-t 16:54-kor érjük el, de itt azért már feltesszük a lámpát frissítés után, indulás elõtt.
A hátralevõ hullámvasutazást jó, 6 feletti tempóban nyomjuk. Összeakadunk egy lassabb sráccal, aki megpróbál velünk lépést tartani. Eleinte megy is, de aztán sajnos lemarad az elsõ komolyabb kapaszkodón.
Az Eged nyergét elérve hirtelen váltással elkezdünk belesüllyedni a szmog-ködbe. Az elsõ pár méteren mellbevág a Bükki Friss után a Hevesi Durva széngáztól, fafüsttõl és kipufogógáztól büdös tarka keveréke.
Nem sokkal késõbb két tekerõlantosra akadunk, akiknek a keze jobban fárad a gyaloglástól, mint a lába. Decathlonos dinamós kis ledes lámpácskával bóklásznak a bükki rengetegben. Saját bevallásuk szerint elszámolták magukat. Csak reggel fél 9 körül indultak, és a tervezett tempót nem tudták tartani, így elérte õket az éjszaka leple. A lepel alól a Decathlon csodalámpácskáival akarnak menekülni, de ezt csak a dinamó folytonos tekergetésével tudják megtenni, így igencsak örülnek lámpáink fényének. Csatlakoznak hozzánk. A szõlõskertek kerítéseit hátrahagyva hamarosan a bokatörõ lemenetel következik, amit a ködnek köszönhetõen kisebb kereséssel találnuk csak meg idén. A bokatörés végén, a Csomós-tanyát úgy várjuk, mint a megváltót. A tejködben csak fókuszált fénnyel lehet jól haladni. Áldom az eszem, hogy a Myo XP szórt fénye helyett a LedLenser fókuszálható fénye mellett döntöttem.
Végre dózerút, és újabb adag túrázó csimpaszkodik a fényünkre. A néptömeg akkorára dúzzad lassacskán, hogy Lacitól állandóan kérdezgetem, mögöttem van-e. Nehéz felismerni a túratársat a mögöttem jövõ egyenfénypontos fejlámpa falkában:)
Lekufircolunk a völgybe, és már csak egy kettõbe osztott kisebb kapaszkodó választ el minket Eger külvárosától. Az emelkedõ némileg sáros, de kezelhetõ. Az utolsó buckával a hátunk mögött erõs balos, és perceken belül el is érjük a közvilágítás elsõ oszlopát. Tekerõlantos kollegánik a fényárat meglátva hálálkodással vegyes búcsúzkodásba kezdenek, majd felveszik a nyúlcipõt.
Bitumenút, és már csak egy uncsi aszfaltozás a Vasútig, átkelés, és irány a suli. Pont nyolcadszor járok itt, de idén sikerül benézni egy jobbos utcácskát, így kb. 50 méterrel hosszabb lesz a túra:)
Végül 12:42 perc gyloglás után megkapjuk a célpecsétet. Ismét megcsinálnuk:)
Köszönjük a rendezést, ismét nagyon nagy élményt nyújtott a Miskolc-Eger átkelés a téli Bükkben:)
Jövõre ismét jövünk! |