Túrabeszámolók


Börzsönyi vulkántúra

stabatTúra éve: 20132013.12.30 14:56:29
Ki korán kel, aranyat lel

Megkapom a füzetet, de bele sem nézek, mert, ahogy elindul egy csapat 5.55-kor, hozzájuk csapódom, csak tudják, hogy merre kell menni. Tudták.

Nagy-Hideg-hegyen éppen kel a Nap, csodálatos. Még meleg a teám, egy litert lecsúsztatok. Magosfánál kandikálunk ki a fák közül a Tátra felé. Sanyi bá’ folyó ügyeket intéz, elékerülök, ez a vesztem. A zöldet valahol elnézem, de semmi vész, majd csak tudják a többiek (egyszer már bejött). Csak a többiek, akik szintén lefutnak hozzám, ugyanúgy elvétik az utat. Hiába nézem a térképet, fogalmam sincs, hol vagyok. Visszamenni nincs kedvem (majd csak lesz valami alternatív útvonal), lett is, amivel kiértünk az aszfaltra. Végül is csak 3 km-t kellett pluszba menni. Szarvasok csapnak át elõttünk az úton. Éppen kezdek éhes lenni, gondolatban a szendvicseimet eszem, ehhez képest forró tea, és zsíros kenyér vár minden mennyiségben a panzióban, pusztítom is, ahogy tõlem telik. Megiszom a maradék hideg teámat és töltök helyette forrót.

Felfelé beszélgetõ lányok futnak el mellettem. Vandálkodom egy kicsit, és hallgatom a megrúgott fáról a zúzmara pergését. A Salgó-várról lefele nyilall a térdem, meg is ijedek, mi lesz így velem, még lesz lefelé bõven, de aztán valahogy rendezõdnek a csontok és a porcok, meg óvatosabb is leszek.

A Magyar-hegy mellett az összeszedettség tetõfoka.

Zúzmara a hajakon a következõ pontnál. Felidézõdnek elmúlt túrák emlékei a környékrõl, hogyan is tévedtünk el, milyen volt a lemenõ nap, hogy szakadt az esõ. A kék jobbra kanyarodik, egy sporttárs kisegít kettõnket, épp egyszerre érünk az elágazáshoz, páran továbbmennek, kiabálok utánuk, de nincs reakció. Felfelé a keskeny ösvényen a hölgy maga elé invitál, mert úgyis gyorsabban haladok. Ugyan én teljesen elégedett voltam a helyzetemmel, de erõt vettem magamon és elõretörtem. Már fél órája azt hajtogattam magamban, hogy a kékrõl a piros keresztre jobbra kell majd kanyarodni. Amikor az elágazóba értem, akkor balra mutatta a jelzés a piros keresztet (a kékkel együtt), ezen egy kicsit csodálkoztam is, de elkanyarodtam balra. Sõt az elõzõ esetbõl kifolyólag rámtört, hogy segítek és egy nyilat rajzoltam a földre a lábammal balra. Bocsánatot is kérek a magam és anyám, meg az összes felmenõm nevében, hogy ilyen nyomorékra sikerültem. Kár, hogy nem kapartam ki egy gyökeret, amiben magamra ismerhettem volna. Aztán jobbra leágazott a kék a piros keresztrõl, akkor már nagyon gyanús volt a helyzet, de még mentem egy kicsit, amíg fejben tisztáztam, hogy egyetlen oka lehet annak, ha a piros kereszt jobb helyett balra kanyarodik a kékrõl, az hogy fordított irányba megyek rajta. Azért leellenõriztem a térképen, hogy hova is tartok, a Salgó-várhoz, mivel ott már jártam, megadtam magam a felsõbb erõknek és visszafordultam. Az elágazónál nálam sokkal értelmesebb emberek éppen jobbra kanyarodtak, én félszeg mosollyal magyaráztam a bizonyítványomat és onnantól kezdve alig mertem felemelni a fejem. Egészen addig, míg a Nagy-Hideg-hegyhez nem értem.

A turistaházban megszabadultam a ruháimtól, melyek csöppet voltak csak átizzadva. Itt az idõ az átöltözésre, gondoltam, direkt erre az alkalomra betettem egy pólót a táskámba. Csak azzal nem számoltam, hogy a párologtatásom egy jelentõs része a táskám belsejében csapódik le, és a száraz póló is csak egy szép álom. Azért nem volt ennyire rossz a helyzet. Mindent elfogyasztottam. Az út innentõl már csak játék, móka és kacagás volt. Zsolttal lefutottunk, hogy még világoson essünk be a célba.

Otthon aztán átnéztem a kapott füzetet. Visszaemlékeztem a Sumival eltöltött nyári táborokra a Bakonyban. A bakancsára, a kutyájukra, Álmosra, ahogy a pára lassan felszáll a kerteskõi-szurdokból. Aztán végignéztem az utat, látom ám, hogy a zöld el lett terelve, ezért kerestem hiába a térképen, hogy hol vagyok. Majd legközelebb.

Köszönöm!