Túrabeszámolók


Less Nándor emléktúra (Nomád terepfutás/No megállj csak!)

TiberiusTúra éve: 20132013.10.17 13:47:04

  Less Nándor 2013-as évrõl 



        Még sötétben indulunk, hogy megcsodálhassuk a napfelkeltét, ami Bogács környékén ránk talál. A hajnal cirógatja a határt, a hegytetõn magányos feszület áll. Mögötte bukkan fel a Nap, és fölfúvódott bíbor gömbje dicsfényt rajzol köré. Néhány szétrostált felhõ úszik az égen, közülük az ég kékje ránk kandikál.


        Cserépfaluban jó helyet találunk magunknak, az evangélikusok templománál. Szürreális nyugalom és látvány fogad. A fák sûrûn hullajtják levelüket, zizegnek úgy hegedûlnek. Alattuk sürgõ forgó emberek fordulnak, térülnek.


       Jó ötlet az elõnevezéses rendszer. Emiatt az indulás pikk-pakk torlódásmentes. Marcsi indul fél nyolckor, én megnézem elõbb a futók rajtját. Szeretem látni, ahogy ezek a nyulak meg õzek boldogan elkutyagolnak. Visszatérek a rajthelyre. 8 óra már jócskán elmúlt, és mivel a 38-as táv indítása  hivatalosan 8-kor zár, el sem indulhatnék. Némi szervezõi tanakodás után, mégis kapok rajtidõt.


      Régóta bajlódom különbözõ gyengeségekkel, de ma a szokásosnál kicsit stabilabb vagyok. Ezért mint jó étteremben szokás, egy pályacsúcsot rendelek meg mára magamnak. Ha jól osztom be amim van, talán összejön.


      Az elsõ két emelkedõt kényelmesen teljesítem. Itt-ott a  levegõben piros-eres levél röppen, a földön száraz levél csörren. Az úton, a fák  alatt libasorban fiúk-lányok, fiatalok és idõsebbek osonnak. Sóhajtoznak, kapaszkodnak,  botladoznak, bukdácsolnak.


     Nagyon tetszik a pálya újítása, ahogy Cserépváraljára érünk. Kitûnõ a szalagozás, finom a talaj érintése. Kellemesen érkezem  a kaptárkövekhez. Nagy szerencsémre nem áll sor, ámbár a visszamászás a dózerútra körülményes. Vesztettem az ideális tempóból talán 1 egész percet.


    Könnyû lejtmenet a kõvölgybe, ahol a bukdácsoltatós rész miatt óvatosan és lassan haladok. Nem szeretném összetörni magam.  Figyelem, amint a zeg-zúgos kõoszlopok között, néma túratársak álldogálnak. Fényképeznek és fülelnek. Vajon mit mond a csönd, amikor beszélni kezd?


    Magam mögött hagyom az áhítat völgyét és kiérek a Dobi, illetve azt megelõzõ, nem tudom milyen nevû rétre. Itt még nem köszöntött be a fagy. Láthatóan kevéssé kókadtak és göndörödöttek a fûszálak. A Dobi réten kisebb torlódás, de már túl is vagyok az ellenõrzésen. Ránézek az órámra, csak homályosan látom, hogy a reménykeltõ 50-52 percnél tartok?


     Irány az egyenes, ahogy ezt anno katona koromban parancsként kaptuk. Felkocogok az emelkedõn, áthaladok egy kiszáradt csalitoson, ahol egy nem látott gödörbe lépek majd hasamon, hátamon hentergek. No ez fájt, húzom el a számat, de visszatér optimizmusom és hipp-hopp a Hideg-patak völgyébe érkezem. Ma minden távolság rövidebbnek tûnik, mint máskor.


      Melegszik az idõ, de lanyha szél enyhíti. Az út mentén, lusta marhák legelésznek, sehol köztük ugri-bugri, mint járomban cammogó tulkok, oly nehézkesek.


      A Túrbucka emelkedõjén visszafogom magam. Néhányan fölfelé, látom erõsen szenvednek. A tetõn rögtönzött majálist találok, sétálgatnak, gyerekek szaladgálnak, üldögélnek, énekelnek.


      Oszlánál zsíroskenyér piramisok tövében, zsibongás között keresem az ellenõrzõ pontot. Olyan vidámság vesz körül, hogy hirtelen azt sem tudom, hol vagyok. Bezzeg az Ódor mászásnál nagy a csend. Egyáltalán nem harapós a kedvem,  fölfelé én is csak sétálok.  A forrást nem hagyom ki, egyrészt mert arra visz a szalagozás, másrészt elfogyott az ásványvizem, amit pótolni kell.


     Ahogy látom, 10 emberbõl 9 nem jön le a forráshoz. Nekem ez jó, mert nem kell sorban állnom. A mászás ma nem esik jól. Mire felérkezem a jó útra, kezdek ismét ellazulni, és a futómozgás hamarosan gördülékeny lesz. Még mindig 2 órán belül vagyok, ami terveimnek megfelel.


      Az esõeresz alatt szeretném, ha rögtön pecsételnének, de nem, a pontellenõrök kényelmesen üldögélnek, és kedvesen mutatják elõbb menjek fel a várba. Itt ez a hagyomány,  mindenkivel ezt teszik, de kicsit olyan íze van, mintha csicskáztatnának.


     Legalább 50-szer jártam már odafenn,  jól tudom  milyen onnan a kilátás. Másfelõl  zsúfoltság van a sziklákon, ott féllábon is alig lehet állni, a kerülgetésnél meg hosszasan kell egymásra várni.  Szomorúan látom ez a mászás több mint 3 percet vett el tõlem, és úgy összetörte a ritmusomat, hogy 3-5 újabb perc kell ahhoz, míg ismét visszaáll az eredeti állapotom.


      Találkozom Marcsi lányommal, ami fellelkesít egyébként elkeseredem. Kínálgatnak, elfogadni, enni sincs kedvem.  Megpróbálom összekapni magam. Ha 2.55-n belül odaérkezem Várkútra, akkor meglehet a pályacsúcs. Jólesik a mozgás, az elkövetkezõ hullámvasútozás nem fáraszt  túlságosan, de érzem hogy hibáztam. Rövid nadrágban kellett volna jönnöm, jobb lenne akkor a hûtésem.


     A Török-úton újabb ellenõrzõ pont + idõveszteség vár rám. Nem csak futásról szól a mai nap. Nézelõdöm, amitõl jól érzem magam, de erõm még nem kezd ettõl gyarapodni. Beérek Várkútra. 2.59 percet mutat az óra. Sajnos túl sok. A pont õrök ajánlgatják, nem kellene annyira futnom. Elfogadok tõlük egy szelet kakaós nápolyit, a forrásnál iszom rá majd feltöltöm kulacsom. Kevéssé reménykedve, inkább remény vesztve folytatom. Normálisan a cél eléréséhez 55 percnek elégnek kell lennie.


     Lefelé óvatosra veszem, félek a sérüléstõl. Síkfõkúton, bánatomra társul szegõdik a kimerülés.  A GSM torony felé már többször bele-bele gyalogolok. Pedig ez az emelkedõ csak egy nulla!  A tornyot elhagyva, van még mindig van 39 percem a célig, de fejbe vág a meleg. 1-2 technikai szünetet is tartok, miközben összeakadok egy rózsabokorral. Bosszant az ügyetlenségem. 4-szer 5-ször kell újrakezdenem  a kigabalyodást.


       Bükkzsérc alatt már zsugorodik az árnyék, dél közelében járok, nyakamon a holtpont, bele-bele sétálok. Vizem ismét elfogyott, kell valamennyit találnom. A Nyomó aljában még jobban elvész a motivációm. Rossz felé kószálnak gondolataim és bennem a lélek. Látok két megviselt kollégát. Ábrázatukról nekik is lerí, hogy bitang nehéz az élet, de ne panaszkodjunk, távoli harangszóval magához hív minket is az isten.


     A Nyomó tetején nézem az órámat így is úgy is, de a pályacsúcs nem érhetõ el!  Csak 5 percem van  a célig, ettõl elmegy a kedvem. Már mindegy mikor érek be, habár kezdek ismét egy kis erõt érezni. A dolgokat korábban, sõt még annál is korábban, a nem megfelelõ  edzésekkel  szúrtam el.


     Másfelõl meg igen kellemes érzés kerít hatalmába, jólesik a faluba  leereszkedni. A célban nincs víz, tkp. semmi sincsen. Kicsit szokatlan, ámbár az iskolában akad vízcsap. A papír leadása gyorsan megy, de itt is történt felesleges idõveszteség, amíg megtalálom a megfelelõ asztalt újabb 20 másodpercet veszítettem.


     Zeng-zúg a fejem, lemerültem. Régóta tudom, jó teljesítményhez nem elég az ásványvíz, enni is kell, de sajnos nem tudok betartani egy sor okosságokat. Az ésszerûség inverzében, néha eléggé erõs vagyok.


     A cél közelében a füvön jóízûen heverésznek. A vásár is idillikus képet fest, talán azért, mert szerényebb a tavalyinál. Visszafordulok és elindulok Marcsi lányom elé a Nyomó irányába. Szembe velem, terepmotorosok száguldoznak. Nagy port vernek fel. Fitogtatják erejüket. Dübörög bennük az izgalomvágy. A kurázsi tombol-rombol, ügyesek, erõsek, bátrak,  de lelkiismeret-furdalás nélkül ellopják a csöndet. Visszafordulok, az iskola udvar  most kellemesebb.


     Lányom is megérkezik, elfogyasztjuk a bablevesünket majd hazaindulunk. Szeretem a  rövidebb távokat. Egyrészt, viszonylag gyorsan kipihenem, másfelõl mint ma is, visszamegyünk Egerbe, és annak környékén, feleségemet vihetem egy másik  könnyebb túrára.


     Ami a szervezést illeti,  eddig is nagyon jó volt az útvonal kijelölés, sõt nem várt módon, még a korábbinál is jobb lett. A szalagozás kitûnõ, a lebonyolítás számomra tökéletes. Ott lehetne  egy picit elõrelépni, hogy bevezetnék az önkiszolgáló ellenõrzõ pontokat, amiket elõzõ nap, vagy reggel 6-kor kitennének. Pecsételjen mindenki saját magának ahogy akar, és akkor nem lennének torlódások, viták, ki érkezett a ponthoz elõbb, ki késõbb.


    Úgy tûnik a Less Nándor túra, a résztvevõk számát tekintve, tavaly érte el csúcsát. Szerintem nem baj, nem kell a létszámnak évrõl évre növekednie. Még egy kedves eseményrõl kell megemlékeznem.  Vejem 3. lett a Top-futókategóriában, és eredményhirdetés után a rendezõk átadtak Neki +1-1 érmet, Marcsi számára és nekem. Igy családon belül összejött  3 db érem.


     Ami vejemet és lányomat illeti, õk rászolgálnak az elismerésre, nálam viszont nem ilyen dicsõséges a helyzet. A rendezõk kedvességbõl utólag kitaláltak egy testre szabott  és mondva csinált kategóriát, amiben talán elsõ lehetek. Kicsiben olyan ez mint a Nobel-díj. Örülök  neki, talán nem teljesen jogtalanul, habár nem szolgáltam rá. Elfogadhatom, mert  senkit sem  károsítok meg vele, sem anyagilag, sem erkölcsileg. Remélem, hogy ezt jól gondolom.


    Marcsi lányommal az úton hazafelé a túráról beszélgettünk. Említette, milyen jó szövegük van az embereknek. Pl. amikor az egyik emelkedõn kapaszkodott fölfelé, háta mögött a túrázók mondogatták:  Fussunk már mi is! Ne legyünk már ilyen nyúl-nyál ! Tréfás megfogalmazás,  tetszik nekem, alkalmazni fogom magamra is, de itt nincs hierarchia. A túrán minden résztvevõ (futó, gyalog-túrázó, rövid ill. hosszú távos) teljesítménye egyenrangú. Nem feltétlenül egyenértékû, de egyenrangú! Az már más kérdés, hogy ki mennyire elégedett/elégedetlen önmagával.


 


Tiberius, 2013.okt.17.