Túrabeszámolók


NaHáT / Hangya

Cam MogóTúra éve: 20132013.10.15 12:24:43

NaHáT 90

Potyog a dió a nagymarosi plébánia udvarán. Megkóstolom, kiváló csemege, szívesen bespájzolnék belõle. De már állnak a sorok a nevezési asztaloknál. Ismerõs és ismeretlen arcok bukkannak fel, üdvözlések és kötekedések hangzanak, kötetlen hangulatban várjuk, hogy kézhez kapjuk az itinert.

Egyedül indulok a jól ismert utcákon kifelé, a Templom-völgy felé. Az õsz színei csak úgy tombolnak, a fák-bokrok leírhatatlanul szépek. Azért is szeretem ezt a túrát, mert talán az év ezen idõszakában a legszínesebb a természet. A Szent Mihály nyerge után a réten megjelennek az elsõ õszi kikericsek. Fent a Hegyestetõn szépen felújították tavaly óta a Juliánus kilátót. A kilátás most is pazar, némi  pára teszi kissé elmosódottá a Dunakanyar látványát, de így is szép. A zebegényi Kálvária felé haladva most is megtalálom a szelídgesztenye fákat. Néhány szemet becsúsztatok a hátizsákba vásárfiának, mert hát össze tudnék szedni egy egész tepsire valót, de azt még 80 km-en kellene cipelnem az út végéig.

A Trianon emlékmûtõl lelépcsõzök Zebegénybe, és nagyon figyelek, hogy el ne szalasszam az út szélén álló Monarchia rétesházat. Sajnos csak 10-kor nyit, most meg ¾ 9 van. De a tulajdonos épp kint rendezget, és azt mondja, azonnal kinyit nekem. Be is tolok két finom friss, meleg túrós rétest, még most is itt van az íze a számban. Elégedett Pistikeként folytatom az utat, fel a Malom-völgyben.

Ez az egyik kedvenc útszakaszom, a patak mentén különleges, egybefonódó, öreg fûzfákkal, késõbb pedig az õszi kikericsekkel teleszórt rétekkel. Annyira azért nem sietek, hogy ne készítsek megint egy sorozat fotót ezekrõl a harmatos, törékeny, lila lényekrõl. Törökmezõi halastóhoz érkezve  pedig a tó ad témát, tökéletes szimmetriát tükrözve vissza a partmenti színes erdõbõl. Az ellenõrzõponton zsíroskenyér, hagyma, tea vár.

A tó partján indulva nehezen szakadok el a látványtól, és meg nem állom, hogy még néhány fotót készítsek. Irány Pusztatorony, majd ennek bevétele után a Kis-Hanta patak völgye és Kóspallag. Nyitva még a bolt, és úgy érzem, hogy megelõlegezhetek magamnak egy sört, bár még messze van az út vége. Végigbaktatok a hosszú fõutcán, és rátérek a Kálváriára vezetõ útra. Hétágra süt a nap, meleg van. Fent az ellenõrzõponton egy egész család posztol, apa-anya és két kisgyerek. Olyan meleg van, hogy mezítláb ülnek a napon. Az egyik kicsi nyújtja felém az itinert, a nálam lévõ egyetlen hazai Sport szelettel jutalmazom. Lecsorgok a Kisinóci rétre, és kezdõdhet az elsõ komolyabb mászás, irány az Inóci-nyereg. Alaposan megizzaszt az emelkedõ. Közben utolérem Halimát, és beszélgetünk egy kicsit. A nyeregben ellenõrzõpont, a tûz mellett az évek óta jól ismert pontõr. Megkínálom a sörömmel, nem akarja elfogadni, végül kissé vonakodva húzza meg. Nekem most sok lenne egyszerre, bontottként cipelni meg nem akarom.

Hevér Gabival és társával indulok tovább a nyeregbõl. Nagyon szeretem ezt a szakaszt is. A sárga + gyönyörû bükkösökben kanyarog Kisirtáspuszta felé. De mi egy idõ után letérünk róla, és egy meredek hegyoldalon, a szalagokat követve felevickélünk a magasabb régiókba. Itt, a szekérutak erdejében biztosan eltévednék a szalagozás nélkül. Keresztezzük a kék négyzetet, majd újabb szalagzás után az Aklok rétjére érünk. Bubu azt mondja, hogy a túra útvonala három láncszemhez hasonlítható: az elsõ tart Törökmezõig, a második az Aklok rétjéig, és itt kezdõdik a harmadik. A P+ új nyomon halad, bevezették az erdõbe, egy kis ösvényre, a szekérúttal nagyjából párhuzamosan. Felkapaszkodunk a Salgó-várba, ahonnan pazar kilátás nyílik a Fekete-völgyre és a túloldali hegyvonulatra. A panorámában gyönyörködve elfogyasztom az itt kapott Balaton szeletet.

Hullámvasutazás következik a gerincen: Kövirózsás, Holló-kõ, Jancsi-hegy. Utolér Márton Dani, váltunk néhány szót, szerdán indul a Csanyáék által kitalált 150 km-es „Kör” teljesítésére. Ezért most nem siet – mondja, majd tovasuhan, én meg csak botorkálok tovább a köveken. Útközben több diákcsoporttal és családi túrázókkal is találkozom. Sok embert kicsalt a kora õszi szép idõ. A Fekete-völgyben, a VILATI-nál nagy a forgalom. Lakodalomra készülnek, és alig akarnak kiszolgálni a büfében, pedig majd meghalok egy kis kóláért. Kint, a ponton virslivel várnak a szemrevaló pontõr lányok. Kell az energia, mert ismét mászni kell, magasra, ha nem is egészen Magosfáig, de majdnem. Felkapaszkodom a Z négyzeten, elérem az új nyomvonalra terelt  Z sávot. Lassan elbúcsúzom a lefekvésre készülõ Naptól. Azért még  világos van, nem úgy, mint tavaly, amikor itt sötétedett rám. Magányos pontõr pecsétel a Dosnya-nyeregben. Az Oros-bércen tavaly vagy fél óráig kerestem a sötétben, hogy hol tér le a szekérútról a Z + egy  keskeny ösvényre. Most ez elsõre sikerül, igaz, azóta szépen kitisztították és felfestették. A jelzések egyébként szinte végig a túra útvonalán szépen fel voltak újítva, újrafestve.

A patakon átkelve elõre örülök, hogy mindjárt itt van Királyháza. Ehelyett a Z+ új útvonalra lett terelve, egy erdei ösvényen felvezették a hegyre, majd becsatlakoztatták a P négyzetbe. Elõveszem a fejlámpámat. A Rakottyás patakon átkelve megvan a P sáv, és nemsokára elérem a Tûzköves forrást. A pecsételést követõen vizet töltök, majd egyedül indulok az éjszakában meghódítani a Nagy-Mánát.

Fent a gerincen erõs szél fogad. A Nagy-Mána kamaszkorom óta a szívem csücske. Itt mindig megállok, eloltom a lámpámat és nézelõdök egy kicsit a sötétben. A völgy mélysége a gerincút mellett éjjel nem látható. A szemközti Pogányvárnak is csak a sziluettje látszik a sötétben. Tovább indulok. Beérve az erdõbe nagyon kell figyelnem a jelzést, fától fáig, pedig már n-szer mentem itt. Néhányszor igencsak elbizonytalanodom, visszamegyek az elõzõ jelig. Sikerül úgy elkavarnom, hogy végül szembejövõ fejlámpákat veszek észre. Kiderül, hogy megfordultam és visszafele megyek. Csatlakozom a csapathoz, és innen együtt haladok velük: Zoli, Bea és Gábor az útitársaim az éjszaka további részében.

Csóványoson a geodéziai torony bekerítve, azt mondják, kilátó épül rajta. A pontõr a hálózsákjában kucorogva pecsétel. Azonnal indulunk tovább, most jön a nagy lejtõ. Megtaláljuk a szalagozást, ami levisz a P háromszögre, elhagyjuk az Oltárkõ tömbjét, és leereszkedünk a K háromszögön a patakhoz. Közben elhasalok néhányszor, de szerencsére nincs baj. A Fekete-völgyet elérve átkelünk a patakon, és megkezdjük a hosszú kanyargást a K háromszögön – amit innentõl végig lefestettek szürkére. Nem tudom, mi lehet az oka, hogy ezt a jelzést is megszüntették. A hegyoldalon kanyargó keskeny ösvény ferde, csúszós, nehezen járható. Azután szekérutak következnek, és mintha csepegne az esõ. A „mintha” egyre bizonyosabbá válik, és mire az Aklok rétjére érünk, már alaposan esik. Itt már jártam nemrég, bezárult a harmadik láncszem. Rövid, meredek kéken leereszkedünk Bányapusztára, ahol meleg babgulyással várnak minket. Nagyon jól esik a tartalmas leves, új erõt ad. Az esõ vigasztalanul  zuhog. Újabb társaság érkezik, Wehner Gézáék  csapata. A kis fedett terasz már szûknek bizonyul, indulni kell. Kivágódunk az esõbe, lesz ami lesz. A szekérút már nagyon csúszik, a talaj felázott, de az erdõben bent még jól járható a K+ ösvénye. Villámlik, mennydörög, ez egy jó nyárias zivatar októberben. Már mindenem csupa víz. Átkelünk egy kis gerincen, le a patakhoz, majd a szekérúton egyszer csak azt vesszük észre, hogy már a K négyzet van a fákon. Közben látjuk a közeli Vasedény kulcsosháznál az ott téblábolók fényeit. A szakadó esõben visszafordulunk, hol is hagytuk el a jelzést. Végre megvan, elérjük a Vasedényt. Szárítkozás, ruhacsavarás közben feltöltjük a vízkészleteinket a János-forrásból.

Ahogy felkapaszkodunk a S négyzethez, csendesedik az esõ. Ez reménységgel tölt el, mert egész éjszaka zuhogó esõben menni, valljuk be, nem a legnagyobb élmény. Elérjük Kisirtáspusztát, átkelünk a síneken, majd a kis fahídon, tovább Nagyirtásra. Útitársaim közben azt taglalják, hogy milyen csúszós lesz a Z sáv a Sas-hegyen és a Sós-hegyen. Mire a Szent Orbán fogadóhoz érünk, az esõ teljesen eláll. Tavalyról emlékezve rögtön megtaláljuk a Z sávot, és abban a tudatban indulunk el rajta, hogy ez a túra utolsó nagyobb emelkedõje. Mire felérünk a Sós-hegy kopasz tetejére, az idõ teljesen kitisztul, látszanak a közeli-távoli települések fényei. Emlékszem, egyszer nappal (talán a Szondi túrán) innen még az Esztergomi Bazilika is látszott. Az ellenõrzõpont a „szokásos” helyen, a hegyoldalban van. És a pontõr a „szokásos” forralt borral kínál minket. Kiváló! Több is lecsúszna, de hát nem egyedül vagyunk, még jönnek utánunk, és persze ahhoz, hogy itt forralt bort kapjunk, a pontõrnek mindent fel kellett gyalog cipelni ide a hegyre…

A lefele úttól félek, mert ismerem õkelmét, és most ráadásul jó csúszós az esõtõl. És lõn, minden óvatosság ellenére akkorát esek, hogy magam is csodálkozom, hogy fel tudok állni. Megtaláljuk a Márianosztrát elkerülõ szalaggal jelzett utat, és én félálomban rovom a kilométereket. Kóspallag és Márianosztra közt alapos munkával leikszelték a jelzéseket, és újakat festettek. De már nem zavar, nem keresem az értelmét. Kóspallag szélén társaságunk lerongyolódott hangulatban ül az asztalhoz, közösen megesszük a maradék pilótakekszemet és néhány almát. A pontõr kedvesen figyelmeztet, hogy a Békás-rét felé vezetõ Országos Kéket is elterelték, be az erdõbe, de jobban járunk, ha maradunk az eredeti kéken. Tanácsát megfogadjuk, annál is inkább, mert sürget a szintidõ. Hiába van 24 óra erre a 90 km-re, valahogy mindig szorosra sikerül – lehet, hogy a 3800 m szint miatt? Nem tudom.

Kissé erõltetett menetben érjük el a Törökmezõi halastó pontot, immár másodszor, és ezzel bezárul a második láncszem is. Innen már csak 6 és fél km a cél. Felkapaszkodunk a turistaházhoz. Minden kihalt így hajnali 5 tájékán, csak a lámpák hideg fénye világít. Egyre nagyobb a köd. Wehner Gézáék csapata húz el mellettünk, megpróbáljuk követni õket, de mintha lökhajtással mennének. A K sáv szekérútja csupa agyag, csúszik, ragad a cipõ talpára. Hátra van még egy nem-szeretem-szakasz, ahol a Vizesárok elágazás után fel kell kapaszkodni a Kövesmezõ szintjére. Fenn a parkolóban szalag jelzi a levezetõ út indulását. Rövid lejtõ után Nagymaros ködlepte házai közé érek.  

Világosodik. Kihalt még a fõutca, elvégre vasárnap reggel van. Keresem a templomtornyot, de a ködben csak az utolsó pillanatban veszem észre. A cél az óvodában van, nem a plébánia udvarán, ahonnan indultunk. Gézáék már bent tanyáznak. Meleg virslit, teát, szörpöt kapunk. Minden jó, ha a vége jó. Megszabadulok csurom sár cipõmtõl, valamennyire sikerül tisztába vedlenem. Szegedi útitársaim már korábban beértek. Egymás után szállingóznak be a kissé leamortizálódott túrázók. Próbálok pihenni, már csak egy 260 km hazautat kell végigvezetnem.

Köszönet illeti a NAHÁT csapatát a tökéletes rendezésért. Nekem még mindig ez az egyik legkedvesebb túrám. Gyönyörû volt a Börzsöny, és mi minden segítséget megkaptunk ahhoz, hogy ezt észrevegyük!