Less Nándi emléktúra 2013. október 12.
(Metamorfózis I.)
„Bölcsõnk a romokon állt
Rokonaink mind körülvettek
Fogakat rejtõ bájmosollyal
Néztünk, ha ránk nevettek”
A rajthelyre utazva, illetve a regisztráció környéki görcsölgetés közepette már megint felvetõdött bennem a kérdés: Mit keresek én itt? Ez a téma elég rendszeresen felmerül nálam, de most némi kézzelfogható oka is van. Az idei Mátrabérc Trailt leszámítva tavaly március (Benike születése) óta nem futottam ultra távot. Futogatok, készülgetek a mennyiséggel talán nincs is gond, de mivel az 5-6 órás tréningek kimaradtak nem vagyok bekalibrálva erre a terhelésre. Így aztán bõrt húztam a fogaimra és beálltam a sorba a starthelyen. Sütõ Laci felbukkant megdicsért minket, amiért felvezetés nélkül is odataláltunk az iskolától (született pedagógus), tájékoztatott minket pár változásról és elindította a futamot.
„Tetszett a verekedés
Moziban lestük, hogy csinálják
Kirakatok közt álmodoztunk
Fentrõl a gazdagság figyelt ránk”
A start után a mezõny jó része elég óvatosan kezdett. Nekem viszont valamitõl elszálltak az aggályaim és beálltam az elõttem haladó két srác nyomába. A másodikban Olipapára ismertem volt az élen Kiss Miki vágtázott. Olira viszonylag könnyen fel lehetett zárkózni a Cserépváralja után emelkedõkön. Õ lazára vette a figurát, mögöttem viszont lihegés hallatszott. Biga zárkózott ránk, mint kiderül õ egy rövidebb távnak gyûrkõzött neki. Az elsõ ponthoz együtt érkeztünk az azt követõ kreatív sziklamászás kifejezetten kalandosra sikerült, majd vágtázás a downhill részeken Oli szélárnyékában. Kicsit erõsebb volt a tempó, mint a kigondolt, majd tartható. Az egyik réten Oli kiszállt a menetbõl, Biga élre állt, ami nekem segített a sziklás szurdokon való átkelésnél. Jó volt mögötte, de kicsit hektikusan váltogatta a tempóját, így a Dobi-rétnél elváltunk egymástól. Itt még feltûnt elõttem Kiss Miki, de nem voltak illúzióim a megfogásával kapcsolatban. A pálya tökéletesen ki volt szalagozva, ahol korábban bizonytalankodtam, most ott is szalagtól szalagig kellett csak navigálni. Bizonytalanság csak a legelõn átkocogva tört rám az ott legelõ szürke marhák jó gyorsító partnernek bizonyultak. Vicces lett volna valamelyik szarván jelölõ szalagot felfedezni. Utolértem a sógornõmet is. Marcsi csak fél órával korábban startolt és nagyon jó tempót nyomott. A Hór völgyben viszonylag népes túrázó csapatok haladtak a következõ pontjuk felé. Kis szlalomozás köztük és poénok, ahogy kell ilyenkor.
„Késõbb a füstkarikát
Közösen fújtuk szép kerekre
Valaki fogta s átjutottunk
Sorban, szédelegve”
Az oszlai pontnál Miki akkor fordult ki az etetõ zónából, amikor én betértem. Lehet, hogy meg tudom fogni? Á, hosszú menet még ez. A völgybe fordulva kuksizok, hol lehet Oli, de meglepetésemre Kalotai Levi vette be a kanyart nagy lendülettel. Hmmm…. Tovább a Hóron, majd az Egresnél fel az Ódorra. Jól esik a feltiplizést, nem hiába erre készültem egész nyáron. A forráshoz letérve viszont majdnem lezúgok az ösvényrõl. Az Ódorvár elõtt pár méterrel jön velem szembe Miki, erõbõl nyomatja a lefelét is, ha így megy tovább akkor már nem látom ismét. Vele szemben én lazázom a lejtõn, kivéve az új ösvényszakaszt, ami elõször nem túl szimpatikus, de aztán belejövök az útkeresõ ugra-bugrálásba. A völgybe érkezve azonban mélypontra kerülök sajnos nem csak fizikailag. Elõször nagyon lassúnak találom a tempómat (bár tudom inkább csak a nyílt térnek köszönhetõ), aztán magam sem tudom mitõl, egyre jobban lelombozódom. Valahogy visszakúszik a rajt elõtti bizonytalanság. Megvan a Tebe-pusztai pont, a kanyartól visszanézek, ki jön mögöttem. Igazából nem azért, hogy harcoljak a helyért, hanem hogy tudjam ki fog lenyomni. Aztán a Csúnya-völgy megint feldob egy kicsit, a rétek csodaszépek, de megint visszajön a bizonytalanság. Répáshuta le-föl, az egyik ház elõtt nyuszik rohangálnak. Úgy látszik ellesték a módszert a Gyaloggaloppból. Az aszfaltos szakasz tetején visszapislantok, valaki jön mögöttem. A Bányahegynél aztán látom Levi nyomul, mintha tolnák. Tovább fel a hegyen, már rég jártam erre. Sajnos. A Három-kõ felé vezetõ elágazásnál aztán Levi utolér, váltunk pár szót. Mint kiderült az utóbb két évben megint komolyabban fut. Lehet, hogy újabb Spartathlon lesz belõle. Én viszont pont az utóbb két évben vettem visszább és ez látszik is a kettõnk tempóján. Nem is próbálok mögötte haladni. Az ugrálós szakaszon majdnem lekoccolok egy fát, és ez az a pont, amikor az Omega Metamorfózisa beakad nálam.
„Gyönge az anyai kéz
Vihar elõl már senki nem véd
Anyai kézbõl szertehullva
Körmünk az élet húsába tép”
Az ösvény keresése az avarral borított ösvényen nem könnyû, bár persze mindenkinek ez a pálya. Ezt az ugrándozást pedig gyakorolnom kellene. A Három-kõ csúcsán túrázók tömege fogad, átporoszkálok a Tar-kõre, ahol a pontunknál Balázs bukkan fel, õ most túrában nyomja a távot, de korrektül tájékoztat, ki mennyire van elõttem. „Levi két perc, Mikit inkább nem is mondom.” No innen jön a lejtõs szakasz, ami talán gyorsabb, de hogy könnyebb lenne az erõsen kérdéses. A Toldi-kapunál Levi tötyög az úton. Tudja, merre menjen, de bizonytalan. Én megnyugtatom, erre mintha puskából lõtték volna ki. Én pedig kocorászom. A Hereg-lápa alján tartok egy technikai kitérõt és meglepõdök. Ennyire ki vagyok száradva? Pedig ittam (szerintem) eleget, ennyire meleg lenne? A következõ pontnál legurítok 3-4 pohárral, majd tipegés fel a Kaló Gábor fájához. Legutóbb itt már gyalogoltam, vidítom magam. Igaz az a 100-as táv volt, szólt a démon. A Lök-bérc sosem volt igazán a kedvencem, most pedig mintha sosem érne véget. De aztán csak leérek a mûúthoz. Tulajdonképpen csak 5 perccel voltam lassabb, mint a korábbi legjobb Tar-kõ/Barát-rét távon. Akkor meg mi a bajom? Tûzés tovább, nem megállni sehol, a mûútról letérve egy gombázó páros rácsodálkozik, hogy honnan-hová, de én nem tudok sem túl informatív, sem eléggé lelkes lenni. A Völgyfõ ház felé félúton nagy hangú lelkesítés: - Gyerünk Laca! Az apukám az. A család kijött szurkolni nekem a Völgyfõhöz. Odaérve Benike kacag Anyácska karjában, Zazaöcsi pedig úgy reagál, ahogy egy 4 hónapos férfitól elvárható. Lóg a nagymami karján. Puszi, pacsi, buzdítás, találkozzunk a célban.
„Sírhatsz, ha megölelünk
Szavaink ízét úgysem érzed
Fiaid voltunk távozáskor
Mások, kik visszatérnek”
Az Ódorra vezetõ ösvényt becsületbõl kijoggolom, sok túrázó jön velem szemben, talán a vérben forgó szememnek köszönhetõen, még a szûk helyen is utat engednek. Az Ódornál újabb dugókázás, majd a rendezõ srác elküld jobbra, lefelé. Én úgy emlékeztem, hogy a Mákszemen keresztül Bükkzsércre kellene menni, de ha õ mondja úgy lesz (utóbb kiderült neki volt igaza). A beszélgetés hatására felkapok egy kókuszos csokit, és egy szuszra betermelem. Elõször émelygõs az érzés, de aztán érzem: jön az energia. Talán korábban kihagytam valamit? Út közben a szokásos banán-keksz kombinációt fogyasztottam, elképzelhetõ, hogy nem volt elég. A lejtmenet után kiérek a mûútra, majd az ösvény. A Nyomó-hegy már rutinból, a lejtõ pedig minden-mindegy alapon. A célban pedig ott vár Miki és Levi, nagyon kedves tõlük. Jót derültek a homlokomra ragadt muslicákon. Hiába a sebesség. A család sajnos lekéste a berobbanásomat, de aztán õk is elõkerültek komikus körülmények között.
„Borból mi nem ihatunk
Poharat szánkkal összezúznánk
Te, aki szültél szenvedéssel
Többé te sem ismerhetsz ránk”
Nagyon jól megszervezett verseny volt az idei Less Nándi futam, évrõl évre egyre profibb a rendezés. A hibáimból pedig tanulni kell. Hiba volt az is, hogy mivel „komolyabb” célok álltam elõttem az utóbbi idõben elfeledkeztem arról, hogy a szépség, és a kihívás itt hever a küszöbömön. Hálás vagyok a futamnak, mert olyan korábbi kedvenceimre is elvitt, amit egy ideje már hanyagoltam. És végre a Metamorfózis is véget ért. |
