„Nem fáj, hogy ugyanúgy fúj a szél,
nem fáj, hogy tietek még a tél,
nem fáj, én nem itt nõttem fel,
engem itt senki, engem itt senki nem ismer…”
(Hiperkarma: R’N’R 2000)
„Nem érzem magam biztonságban. Sötétben, ködben gyalogolok egy záróvonalon.”
(Sancimanó)
„Kettõkettõbõl megvagyunk”
(ismeretlen)
Tortúra 65 – gyalog a felhõk felett
Végre egy rendes túra. Ha megkérdezik a falu szélén, hogy ugyan, aranyoskám, hová mennek, akkor nem kell magyarázkodni, hogy ide vissza, csak elõtte még sétálunk 50 kilométert. Elég annyit mondani, hogy Egerbe, és kész. A furcsa tekinteteket pedig magam mögött hagyom.
Nem érdemes hajnali ötkor meglátogatni a Keleti pályaudvar aluljáróját, még ha éhes vagy, akkor sem. Nagyon lehangoló, horribile dictu kétségbeejtõ a társaság. A sós stangli és a pék krémes beszerzése után el is menekülök a helyszínrõl, fel a felszínre – közben azért még elcsípem azt a mondatot, hogy „Kukázok, kukázok, és akkor mi van? Lopásból nem lehet megélni.”… Megmentõim a sofõr Sancimanó, és útitársaim, Aleszka, Lutak és Bubu. Az autópályán gyorsan suhanunk, és egybõl oda is találunk Miskolctapolcára, úgyhogy, pa(r)kolás, némi molyolás és nevezés után útra is kel ötös fogatunk. A bemelegítõ séta a mûúton gumiszerû ködben kezdõdik, Bubunak nem akarom elhinni, hogy ott kell letérni, ahol, végül is még csak nyolcszor volt a túrán. Aztán megfogadom, hogy többet nem vitatkozom, hiszen természetesen jó úton vagyunk. Ahogy emelkedünk, egyre szebb látványt nyújtanak a zúzmarás fák, ahogy a köd dermedten pihen meg az ágakon, az egyik rét teljesen fehér. Aztán a köd fölé kerülünk, simogat, mosolyog a nap, mindenkirõl lecsal egy réteg ruhát, az emelkedõ a szövetségese. Arra gondolok, hogy benn a városban ebbõl semmit nem látnak, rájuk telepedett a szürkeség – testükre és lelkükre. Felérünk végre a hegyre, majd lesétálunk Bükkszentkeresztre, ismerõs hely, mintha csak két hete jártunk volna itt. A ház kertjében és benn a házban is fura szag terjeng, a teát gyorsan bedöntjük és menekülünk ki a napfényre. Az ABC-ben néhányan vásárolnak, ezt megvárjuk, pár embert nem értünk, hogy miért van futócuccban, ha nem is fut, de végül is nem a mi dolgunk.
Indul a második szakasz, hullámvasutazás a mûút mellett a sárgán, bújkálás a sûrû, fiatal fenyvesben (ezt a kanyart honnan kellett volna tudni?), majd a hosszú, kitartó emelkedõ a Fennsíkra. Közben kis affér egy trágár, antiszociális „úrral” – remélem, késõbb megnyugodott. A fennsíkon sokat sétálunk, vadászat miatt fõleg mûúton (lövést nem hallunk, vadászt nem látunk – lehet, hogy már végeztek?). A töbrökben, amiket nem ér a nap, deres, zúzmarás foltok, a tisztásokon tavaszi meleg. Azért a szél hatására én is visszaveszem hosszú ujjú felsõmet, úgy sietünk Bánkút felé, most az éhség hajt már nagyon, meg Zsotyek, aki közben utolér minket. A csurgói házban a szokásos nagyon kedves kiszolgálás és remek ellátás, némi pihenõ után immár nyolcan, a barcikai ikrekkel kiegészülve folytatjuk utunk.
A fennsíkon tovább, itt már sokszor jártam, de mindig szép (ha itt sátrazol, pirossal áthúznak!), Keskeny-rét, majd irány a Kövek Fejedelme, a Tar-kõ. Már a csúcs elõtt látszik, hogy nem mindennapi lesz az élmény… És valóban: mintha megállt volna az idõ. Ködtenger, hullámos, de megdermedt. Néhány hegycsúcs átdöfi a koporsó fedelét, és büszkén tartja fölé a koronáját. A nap fura, szinte álombeli színeket sugároz, a narancssárga ezernyi árnyalata játszik a felhõk tetején. Megesszük a csúcsédességeket, megtudjuk, hogy Bubu szerint a marcipán ehetetlen termék, és mint ilyen, két pontot ér, kóstolás nélkül. Aztán megérezzük, hogy az éjszaka kitátja száját, és sötétet lehel a völgyekbe – indulunk tovább. Lefelé, lefelé, lefelé… Ereszkedünk szépen, csöndben, bele a párafelhõbe. Zöldre van a zöldre van a Toldi-kapu festve, arra járok minden decemberbe’, amikor én a Tortúrát járom, járom, amíg csak Egret nem találom. Végre megvan a mûút, most már elmegyünk lámpa nélkül a pontig. Autó megáll, ablak le, kérdés bentrõl: „Jöttök?”, válaszolok: „Rendezõ vagy?”, autóból értetlen tekintet, mentegetõzés, hogy õ csak el akart vinni, mi megmagyarázzuk, hogy inkább sétálunk, és már itt is a pont, lámpa, tea, tûz, kenyér, kellemes pihenõ.
Bele keményen a ködbe, most akkor merre is? Rövid, de velõs mászás, fenn vagyunk a gerincen. Pokoli órák várnak ránk, fel, le, fel, le, fel, le, fel, le. Mint a szobakerékpár. Köd, köd, köd, csillagok, köd, csillagok. És nem történik semmi. Egyedül begolyóznék, de szerencsére sokan vagyunk, megelõzünk egy cserkészcsapatot, akik két szólamban énekelnek. Völgyfõház, némi csoki az eléhezés ellen, aztán még egy ugyanilyen kör. El sem hiszem, amikor elérünk a nyeregbe, föl a Kövesdi-kilátóba, aztán vár a várkúti ház barátságos melege, kenyér, tea, sok elnyûtt arc.
Ez már itt az utolsó szakasz, Bubut hiába kérjük, hogy induljon végre velünk, ha zsíros kenyeret lát, semmi másra nem figyel. Így nélküle indulunk tovább. Még egy óra a gerincen, most már állandó a köd, és fagy is – olyan, mintha a Jégkirálynõ kristályalagútjában menetelnénk. Aztán következik a szõlõhegy, meredek ereszkedés, de megússzuk egyben, még az utolsó utáni hegy, majd Eger fényei, édes anyabeton. A vadon eleresztett minket, besétálunk a városba. Az emberek nem értenek minket, mi meg õket. Egy utca elvétése, majd cél. Az elnyûzz arcok kisimulnak, a sántikálók is boldognak tûnnek.
Végigsétáltunk a Bükkön. |