Túrabeszámolók


Patai keringő és Püspöki keringő

freeuserTúra éve: 20132013.05.25 14:17:31



Nomen est omen? Patai keringõ 30


Rádon, az elsõ faluban, ahol hajnalban átmentem úton Szurdokpüspökibe, az utcák elején jól látható táblák hirdetik az utcák nevét. Lehet, csak amiatt lettem erre figyelmes, hogy olyan utcaneveket láttam (és itt nem tippeket akarok adni az átnevezõs lendületnek), mint Sallai Imre (a Tanácsköztársaság idején a belügyi népbiztosság politikai osztályának vezetõje) vagy Május 1. utca. (Csak a dolog pikantériájául álljon itt: a Sallai a másik végén a Mindszenty utcába torkollik.) Ekkor még nem gondoltam arra, milyen jó annak, aki történetesen Rádon keres valakit.


Negyed hét körül, megérkezve Szurdokpüspökibe, számos parkolóhely és lelkes rajtoltatók vártak, a távomon még csak hatan neveztek elõttem. Fél hétre túljutottam az adminisztráción, és indultam. Az itiner szerint a fõutat 900 méterre jobbra el kell hagyni a Radnóti utcán át. Mivel elég kevés ember jár méterszámlálóval túrázni, és én sem tartozom közéjük, kis helytörténeti kitérõt tettem a Kaszás téren és a Csokonai utcában – ahol az utcaneveket csak a sokadik házon találtam meg. Rád, ekkor gondoltam rád. Aztán második próbálkozásra sikerült, mivel a Petõfi, Dózsa és Ady utcákban már az elsõ házakon volt utcanév. Túratársak sem segíthették a tájékozódást, a csak menj a tömeg után itt nem mûködött, az egész túra során több õzet láttam, mint túratársat. Szóval a Radnótin jobbra el, HM objektum megvan, vasúton óvatosan át, majd balra el, ahol kis földút vitt át a sínek mellett a jobbágyi vasútállomásra (1. EP).


Jobbágyiból, ahonnan oldalról támadhattam be a Nagy-Hársast, már egyszerû volt kikeveredni. Kicsit tartottam a hegytõl, túratársaim korábbi beszámolói alapján, no meg a saját tapasztalat, hogy a legutóbbi Vadrózsa 50-en kínok-kínja közt másztuk meg, ráadásul a könnyebb oldalról (igaz, már vagy 40 megtett km után)… de nem volt vészes. A geodéziai toronynál merült fel a merre tovább kérdése. Az egyébként jól szalagozott útvonalon itt a szalag nem segített, az itiner pedig annyit közölt, hogy a dagonyás után hogyan hagyjuk el a piros + jelet – hogy a földmérõ toronytól a dagonyásig hogyan jutunk el, arról nagyvonalúan hallgatott. A megérzésem szerencsére jó volt, a piros – jobbra volt a megfejtés (álljon ez itt jövendõ túratársaim tájékoztatásául). Aztán meglett a piros + is, a dagonyás is (2. EP), majd jött egy (szerencsére csak kötéllel) bezárt kapu, ahol egy zárt szõlõkert kerítésén (melynek külsõ oldala járhatatlan volt) májusfa-érzést keltve lengedeztek a szalagok a friss tavaszi szélben, a belsõ oldalon…. Valószínûleg elsõnek érkezhettem ide, a tettek mezejére léptem, kioldottam a csomót, majd diszkréten (de a kötés visszacsinálása nélkül) betettem magam mögött a kaput, majd vad õrkutyák képét magam elé festve indultam tovább. De szerencsére a kutya nem figyelt énrám. Gyöngyöspata már kellemes közelségben lehetett, mikor a balra el-t jelzõ szalagot benéztem, s még jó tíz percet gyalogoltam a Kecske-kõ látványának bûvöletében. Ekkor ébredt fel bennem a gyanú, hogy már talán le kellett volna valahol kanyarodni – visszafordultam, s ebbõl az irányból valahogy jobban látszott az egyébként jól kitett szalagozás (lásd még Patai keringõ ©). Csak magamat hibáztathattam ezért a két plusz kilométerért – s ez nem jó érzés. Aztán jött Pata, de elõbb egy megáradt patak, amibe sikerült csak egy lábbal belelépnem – de túljutottam, s irány a kisbolt (3. EP). Itt a 300 Ft-os kuponomért egy narancslét igyekeztem magamba tölteni, mikor a pultnál (reggel 9-kor már alig) álló helybéli megszólított, hogy honnan jöttél, tesó. Mondom Vácról. A börtönbõl ilyeneket kiengednek?-sziporkázott õ. Hát látod, tesó, mondtam én, s miután eképpen megbeszéltük a világ nagy dolgait, s a narancslé is elfogyott, folytattam utamat.


Patától már olajozott volt minden, a szõlõben trappoltam kifelé, mikor egy reggelijét fogyasztó nénike meginvitált, hogy ez a hasztalan hülyeség helyett (szabad citáció, de tartalmilag pontos) inkább segítsek neki a tavaszi zöldmunkában. Szeretem a szõlõt, a jó bort meg pláne, és segíteni is szeretek, de most (bár a 7,5 órás szintidõ még egy pár tõke megmetszését megengedte volna) fájó szívvel inkább továbbmentem. Mezõgazdasági szakismereteimet tekintve azt hiszem, ezzel a döntéssel mindketten jobban jártunk... Aztán mielõtt lezuhantam volna a Zám-patakhoz a híres meredélyen, egy fára kitett számot bevéstem az igazolófüzetbe Jánosváránál (4. EP).


Ha meredek visz a patakhoz le, meredek is hoz fel onnan, ez a régi indián bölcsesség a zöld – formájában ismét beigazolódott. Majd a piros + keresztezésétõl szalagozás vitt a Tilalmas-tetõig (5. EP) és a Szentkereszt kúton (6. EP) át a célba.


A 4:40-es eredmény (a keringõzéssel meg pláne) nem túl rossz, s fantasztikus házizsíros kenyér tette a célban feledhetetlenné e mátraaljai túraélményt. Hogy a teljesítésrõl nincs internetes lista, azt sajnálom ugyan, de ha tehetem, jövõre újra eljövök. Ha más nem, hát azért, hogy frissen szerzett tesókám láthassa, hogy még mindig szabadlábon vagyok...